| Irodalmi és nyelvi törekvések a jakobinus mozgalom bukása után | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
1795. május 20-án a Habsburg önkényuralom végrehajtotta a halálos ítéletet Martinovicson, Hajnóczyn, Laczkovicson, Szentmarjayn, Sigrayn. Őz Pált és Szolárcsikot egy hónap múlva végezték ki. Az országra a terror súlyos esztendei nehezedtek. Ferenc hosszú uralkodásának nagy részében az országgyűlés összehívása nélkül, alkotmányellenesen kormányzott. Erdélyben 1811-től 1831-ig, Magyarországon 1812-től 1825-ig nem hívtak egybe országgyűlést. A fokozódó infláció egyre nagyobb terheket ró az országra. 1811-ben az első, majd 1816-ban a második devalváció érzékeny anyagi kárt okozott a lakosságnak, az egyre elégedetlenebb nemességnek is. A napóleoni háborúk megmutatták a Habsburg-birodalom gyengeségét: a francia csapatok 1809 május 13-án elfoglalták Bécset, Napóleon május 15-én kiáltványt intézett a magyarokhoz. A magyar nemességben még nagy volt a félelem a francia forradalomtól s erős a lojalitás az uralkodóház iránt, ezért nem tagadta meg a nemesi felkelést. Ez azonban a csúfos győri futással végződött. De a szentszövetségi összefogásnak sikerült legyőznie Napóleont: az 1813. októberi lipcsei csata, a szövetségesek bevonulása Párisba (1814. március), a waterlooi ütközet (1815. jún. 18.) Napóleon bukásának állomásai. A reakció diadalmaskodott Európában. Közben Magyarországon lassan éledt az ellenállás szelleme. Politikai történetünkben fontos dátum: a megyék ellenállása következtében Bécs kénytelen egybehívni az országgyűlést 1825-ben. De a politikai ellenállás mellett, mögött és előtt rendkívül fontos szerepet játszanak a kulturális törekvések: a nyelvújítási és irodalmi harcok. Erre emlékeztetve írta Petőfi Kazinczyról: "fél századig | Tartá vállán, mint Atlasz az eget, | A nemzetiségnek ügyét." A 18. század második felében megindult nyelvújítás döntő harcai, a nyelv szó- és kifejezéskészletének, egyben stílusformáinak megújítására irányuló küzdelmek annak a korszaknak a derekán bontakoznak ki, mely a jakobinusok elbukásának évétől (1795) a polgári reformmozgalmak első országgyűléséig (1825-ig) terjed. Társadalmi-politikai alapját a magyar és az osztrák uralkodó osztályok forradalomellenes kompromisszuma (1795–1812) s ennek az 1811– 12. évi országgyűléstől, különösen pedig 1815-től kezdődő felbomlása, az ellentétek újabb kiéleződése határozza meg. A nyelvújítás harcai – melyeknek kimagasló bajnoka Kazinczy Ferencz volt – az 1810-es években zajlanak le, 1805-től megindult előkészületek után. Így tulajdonképpen már a {190.} kompromisszum felbomlásával esnek egybe, stilisztikailag is jelentős változást idézve elő: a század eleji klasszicizmusból már a romantika első megnyilvánulásai közé vezetnek át.
A terménykonjunktúra s a kontinentális zárlat következtében gazdagodó nemesség, mely kielégülve a visszaállított nemesi alkotmányban, az országot tejjel-mézzel folyó Kánaánnak képzelte, megerősített kiváltságai fejében megadta a kormánynak az egyre súlyosabb hadisegélyeket s a jobbágyrekrutáknak százezernél is nagyobb tömegét. A gazdagodás következtében a vidéki nemesség életformája polgáriasabbá, kényelmesebbé vált. Országszerte klaszszicista stílusú kúriák épültek, finoman berendezett szobákkal, ahol a vidéki magány olvasásra csábíthatott, feltéve, hogy a könyv a nemesség kedvelt illúzióit, múltjának idealizált és kuriális életformájának érzelmes megvilágítását nyújtotta.
Egyes műfajok, például a hazafias témájú, antikizáló és érzelmes románok iránt megnőtt a kereslet, s ennek a főleg németből magyarított primitív regényformának mind nagyobb közönsége alakult ki. A nemesség elparlagiasodott rétegei azonban továbbra is beérték az igen nagy számban nyomtatott kalendáriumokkal, s az újító, kifinomult irodalmiság alig talált támogatásra, mecénásra vagy kiadóra.
A korábban egymásra torlódott, összefonódott stílustörekvések most elkülönülő ízlésváltozatokra bomlanak. Az ízlésváltozatok mögött, ha nem is mechanikus rend szerint, de kirajzolódnak a különböző társadalmi rétegek kontúrjai. Az elkülönülést a megyékbe visszahúzódott, a korábbi városközpontból vidékre, sőt tájegységekre szorult kulturális élet is erősítette – a dunántúli írók a maguk könyvsorozatának (Magyar Minerva) és bécsi barátaiknak körébe, a debreceniek meg ortológus tudományosságukba zárkóznak be.
1801-ben, amikor Csokonai változatlanul az ismeretlenséggel küszködik, s egyre reménytelenebbül, Kisfaludy Sándort szárnyaira kapja a hír és a siker. A felvilágosodás és népiesség plebejus költészetének nem kedvezett a feudális rend és szemlélet megerősödése, a nemesi szentimentalizmust ellenben, mely regényes, lírai-epikai ciklusban tudott kifejezést adni az udvarházi életforma dicséretének, a magáénak érezte. A plebejus-polgári népiesség felvilágosult költészete félreszorul, Csokonait renegátként kezelik társadalmának ortodox-konzervatív rétegei Debrecenben. Kisfaludy Sándor első művei nemcsak a kuriális életforma regényes rajzát nyújtják, hanem annak a kezdődő krízisnek is hangot adnak, melyet a nemesember régi életformája megváltozása miatt rettegve él át s old fel a szerelem vigasztaló élményében. Ezért korszerű Kisfaludy Sándor hatása a század első éveiben.
A nemességnek egy másik, szűkebb csoportja és a polgári értelmiség egy része alkotja a harmadik, történelmileg legjelentősebb ízlés- és stílusirány alapját, a klasszicizmus és a hozzá kapcsolódó nyelvújítás bázisát. Míg a nemesség nagyobb része a konjunktúrát élvezve és az ősi dicsőség fényében sütkérezve egyre inkább elzárkózik a haladás és a kulturális-társadalmi reform gondolatai elől, egy kisebb réteg felismeri a mezőgazdaság kapitalizálódásának és a reformoknak szükségességét, és fokozatosan rátalál a progresszió egyetlen olyan módjára, amelyet a forradalomellenes, reakciós osztályuralom egyáltalán megenged: az irodalom s elsősorban a nyelv polgári szempontú megújítására, az irodalmi nyelv megteremtésének feladatára. A nyelv eltérő stíl-{191.}nemeit a klasszicizmus elvei értelmében alakítják ki, lényegében megtartva a felvilágosodás egész racionális örökségét.
Kazinczy, akinek művein legerősebb a klasszikus "szín", maga mellé tudta vonni a korszak legnagyobb, az óklasszikus hagyományt kiteljesítő költőjét, Berzsenyit, viszont éppen Berzsenyi az a költő, aki erkölcsileg mindenki másnál intenzívebben érezte át és fejezte ki a magyar és az osztrák uralkodóosztályok kompromisszumát, a szétrobbanni készülő feszültségeket. Kölcsey, a kor másik nagy intellektuális költője kezdetben szintén együtt van Kazinczyval és Berzsenyivel a klasszicizmuson belül, s kisebb írók egész sora – legtöbbjük polgári-plebejus származék – támogatja Kazinczyt klasszicista alapú nyelvújításában.
Kazinczy irányának összecsapása a másik kettővel az 1810-es évek derekán a legerősebb. Ekkor már nyilvánvaló a debreceni s a dunántúli ortológia rokonsága egymással, s az is, hogy az egymással küzdő erők Pest-Budán futnak össze, s egy irodalmi központ kialakulását készítik elő. Kazinczy diadalra viszi a nyelvújítást és a feudális patrióta vagy tudományos, morális szempontok nyűge alól kiküzdi a szépirodalom esztétikai függetlenségének elvét. De már az 1810-es évek második felében ellenfeleinek és volt barátainak – meg a tőle s a többi iránytól különálló Katonának – nemzeti, modern eredetiség-programja jelöl ki, szemben Kazinczy fordítás-programjával, az újabb utakat a fejlődésben. Kazinczy nyelv- és stílusújításának eredményei a kezdődő romantikába olvadnak be. Az 1820-as évek elején irodalmunk központjává végleg Pest–Buda lesz.
A felvilágosodás eszméi, a radikális társadalmi tanok nélkül, továbbélnek, Rousseau szentimentalizmusa s a német klasszikusok nagy művelődési eszményei most válnak íróink műveltségének bensőséges elemeivé. Megnövekszik a történelmi emlékek kultusza, s a történeti stúdiumok (Virág Benedek, Budai Ferenc és Ézsaiás) lendületet kapnak a Széchényi Ferenc alapította nemzeti könyvtár és múzeum (1802) használatától. Sándor István már a nemzeti bibliográfia létrehozásán fáradozik (Magyar Könyvesház, 1803). A történetiség elvének legmélyebb tudású képviselőjeként Révai Miklós készít szilárd normát Kazinczy stílusújításához.
A politikai harcoktól a szubjektivitás felé forduló eszmélkedés erkölcsi színezettel vonja be a történelmi tárgyakat is, Dugonics követőinek "ősmagyar" áltörténeti epikájában vagy a magyarosított romántermésben éppúgy mint Berzsenyi történetfilozófiai lírájában. Kant filozófiai és erkölcsi tanítása körül korán megindul a vita: a századfordulón hevesen elutasítják a dogmatikus idealista felfogás nevében (A Kánt szerént való filosofiának rostálgatása; 1801), később, 1811 és 1817 között, Kantot határozottan az újítás (= kriticizmus) ideológiai erősítésére használják fel (Kazinczy, Kölcsey) az ortológiával (= empirizmussal) szemben. A modernebb szemléletű történetírás Fessler Ignác Aurél romantikába átvezető műveinek és Herder beható tanulmányozásának s fordításainak nyomán alakult ki.
A nyelvújítás győzelme, irodalmi nyelvünknek és a szépirodalmi autonómiának kiküzdése, végül az 1810-es évek végén, az 1820-as évek elején modern alapokra fektetett és folyamatossá váló irodalomszervezés a magyar irodalom egyik legnagyobb korszakát készítette elő.
| Irodalmi és nyelvi törekvések a jakobinus mozgalom bukása után | TARTALOM | Irodalom |