35. CSOKONAI ÉS KÖLTŐ-BARÁTAI

Csokonainak és író-barátainak, Földinek és Fazekasnak művét tárgyalja ez a fejezet. Az összefoglaló cím – A felvilágosodás és a népiesség találkozása – természetesen nem fejezheti ki a három író munkásságának minden oldalát. De ez az összefoglaló cím látszott a legalkalmasabbnak arra, hogy kifejezze – elsősorban Csokonai és Fazekas – fejlődéstörténeti funkcióját, azt az új mozzanatot irodalmunk történetében, amelyet költészetük képvisel. Valamennyien a felvilágosodás gyermekei, Csokonai a felvilágosodás legnagyobb magyar költője. Érdeklődésük a tudományok iránt – elsősorban Fazekasnál, de Földinél, Csokonainál is – korszerű, modern vonás. Felvilágosult világképük nem absztrakt-antikizáló ízléseszménnyel párosul, hanem sokat próbált életük tapasztalataival, a néphez való közelségük élményeivel, azaz a valóság erős és közvetlen ihletéseivel. Nemcsak származásuk (a néphez közelálló iparos-értelmiségi rétegből jöttek), hanem életútjuk is gondoskodott erről. A könyvtárban Voltaire-ral, Rousseau-val, d'Holbach-kal, Linnével társaloghattak, de vándorútjaikon a néppel.

Elsősorban Csokonai s mellette Fazekas munkássága hoz minőségileg újat az irodalomban, a felvilágosodás és népiesség szintézisével. A felvilágosodás hozzájuk vezető irodalmáról szóltunk már, – itt az alkalom, hogy röviden foglalkozzunk a korszak irodalmi érdekű népiességével. A Rát Mátyás szerkesztette Magyar Hirmondó 1782. január 16-i számában Révai Miklós – névtelenül – felszólítást közölt énekek gyűjtésére. A felhívás még nem körvonalazza a későbbi pontossággal a népdal fogalmát, de félreérthetetlenül utal a a német Volkslied példájára. Révai, aki hosszabb időt töltött Bécsben, alighanem barátjának, Denisnek Osszián-fordításán felbuzdulva s Herder fejtegetéseitől ösztönözve válalkozott az úttörő feladatra. Nagy hatása ennek a felszólításnak nem volt; a népdalközlések inkább csak 1811-től, Kultsár István felhívásától kezdenek sűrűsödni, még pontosabban 1817-től, amikor az általa szerkesztett Hasznos Mulatságokban újból szóvá teszi a népdalok ügyét, s megindítja a dalok közlését. De 1782-től 1811-ig sem telt el hasztalanul az idő. Horváth János monográfiájában rámutat arra, hogy főként Faludi nyomán, az ő daltípusait magyarítva, megélénkül az énekköltés; egyre növekszik az érdeklődés Osszián iránt, akit többen is magyarra fordítanak (Batsányi, Ráday Gedeon, Döbrentei, Kazinczy); több énekgyűjteményt ismerünk ebből a kor-{207.}ból, amelyek ismert költők dalai mellett névtelenek énekeit is tartalmazzák, s mindez együtt jelzi az igények formálódását. (Pálóczi Horváth Ötödfélszáz énekek című kötetén kívül tudunk még Csokonai gyűjtéséről; ismerjük Mészáros Ignác Csallóközi Ódák és énekek című kéziratban maradt gyűjteményét 1765-ből; Kreskay Imre Magyar Ódák avagy Énekek című gyűjteményét 1788-ból; a Sziveket ujító bokréta című gyűjteményt 1770-ből; a sárospataki református főiskola könyvtárában fennmaradt gyűjteményeket a 18. század végéről; a váci Énekes gyűjteményt 1799-ből, illetve 1801-ből; stb.). Felhívja a figyelmet Horváth János a ponyvafüzetekre is, amelyek főként vásárok alkalmából közvetítették az irodalmi termékeket a néphez (A Nyul éneke, 1714-től kezdve többször is; Argirus históriája; Kádár István históriája; Egy rettenetes és hallatlan lett dolog valamely zabolátlan Tántzolókról, 1764-ből, mely Arany János Az ünneprontók című balladájának forrása). Nem érdektelenek a vásári daloskönyvek, a ponyva-dalfüzetek sem (Mulatsági énekek, 1757), közvetítők ezek az irodalom és népköltészet között, s anyagot nyújtottak későbbi gyűjtésekhez (Pálóczi Horváth Ádámnak). Ha mindehhez még hozzátesszük azokat a stiláris-nyelvi érdekű s ritkábban előforduló tárgyi-tematikai népiességeket, amelyekkel Dugonicsnál, Gvadányinál s társaiknál találkozunk, akkor nagyjából képet alkothatunk magunknak a Révai és Kultsár felhívása közti időszak irodalmi népiességéről.

Csokonai és Fazekas hiányzanak még ebből a képből!

A Révai által közreadott felszólítás elsősorban a nyelvi jellegű népiesség iránti érdeklődésben fogant, de ezzel már szorosan összefügg a szépirodalmi igény, ezen belül is a világiság igénye. A szerelmi költészet például sokat köszönhet ezeknek a felhívásoknak és énekgyűjteményeknek. Ha közelebbről vizsgáljuk a népiesség jelentkezését, megállapíthatjuk, hogy ebben az irodalmi érdekű népiességben úgyszólván kezdettől fogva kétféle készség van jelen: a hagyományőrző, konzervatív tendenciák szolgálatának készsége és a frissülés forrásait, kereső, a népiből is újulni képes irodalmi előrehaladás segítésének hajlama. A kettő természetesen gyakran keveredik, gyakran van jelen ellentmondásosan, egyszerre szolgálva a két törekvést: ezzel is igazodva a kor ellentmondásos arculatához.

A feudalizmus elleni harcban törvényszerűen növekszik a figyelem nemcsak a kultúrát teremtő, hanem a politikai aspirációjú nép iránt is. A kulturális jellegű érdeklődés persze csak előjátéka, illetve tükröződése a politikainak. Sajátos viszonyaink, társadalmi elmaradottságunk miatt nálunk hosszúra nyúlt az idő az "előjáték" és a "főjáték" között. Így irodalmi népiességünk viszonylagos erősségének társadalmi elmaradottságunk az alapja. Ezzel is összefügg az a tény, hogy a nép iránti érdeklődés a feudalizmus alkonyán (nálunk: hosszú alkony) és a polgárosulás gyermekkorában (nálunk: "rendellenes" gyermekkor), nem egyértelmű és egy-funkciójú. Feudális osztálytermék is, amennyiben a hagyományvédelemre szervezett népiesség, a hűbériséget igazoló patriarkálizmus, a régit népivé idealizáló szemlélet végső soron a feudalizmus stabilizálását szolgálja. De az újító törekvések velejárója is: a feudalizmus alapvető osztályellentétéből az elnyomott népnek a híradása, a paraszti kultúra értékeinek feltörése, a népi nyelv gazdagító forrásainak felfedezése, a literátus valóság "kiegészítése" a népélet reális képeivel. Mindezt leírva, természetesen, folyamatra gondolunk, és nem már {208.} a kezdeteknél kész eredményekre. Társadalmi összefüggései között látva ezt a kettősséget, elmondhatjuk tehát, hogy a népiesség nem egynemű jelenség, abban a szakaszban sem, amikor két funkciója a hazai osztályviszonyok bonyolultsága miatt még nem válik szét világosan; továbbá: nem egyszerűen művelődéstörténeti jelenség, hanem irodalmon kívüli indítású s az irodalmon belül a haladás és a maradás irányzatai szerint divergáló, művészi értékeiben is differenciálódó áramlat.

Csokonai és Fazekas fejlődéstörténeti jelentősége éppen abban áll, hogy a felvilágosodás és népiesség összefogásával markánsan fejezik ki és valósítják meg a népiesség lehetőségét az újító, haladó törekvések oldalán, klasszikus cáfolatát adva már a 18–19. század fordulóján annak a téveszmének, hogy a nép, a népiesség fék a haladás kerekén. Csokonai azt vallotta, hogy "nékünk mind a mesterségbeli dolgokban, mind a gondolkodásunkban több ideáink vannak, mint a dentumogereknek, idea pedig szóval, szó meg ideával jár ..." Az új szavakon megbotránkozót a "paraszt, tudatlan, együgyű, de nála meglehet jobb magyar községhez, aljnéphez" utasítja nyelvet tanulni, azzal az indokolással, hogy "a szegény közönségnek ma is több genieje van, mintsem azoknak, akik szégyenlenek a közé számiáltatni: ő a maga új ideáit is ki meri magyarul tenni, és ha reá kész szót nem talál, bátorkodik csinálni; míg a felső község nem akar, a tudós község nem mér és amaz németizál, e pedig deákizál". Amivel nem mond ellent annak a hitének, hogy a nép nyelve őrzi az ősi magyarság ízeit, értékeit. A két megállapítás együtt korszerű.

Csokonai itt a nyelvi újítás alapjaként jelöli meg a népet. De Csokonai és Fazekas életműve egyéb figyelmeztetéseket is tartalmaz a népiesség elmélete számára. Összefüggésben azzal, hogy tagadjuk a népiesség pusztán "művelődéstörténeti" jellegét, Csokonai és Fazekas életműve éppen arra irányítja figyelmünket, hogy a népiesség nem pusztán nyelvi kategória, nem is azonos csupán a népdal iránti érdeklődéssel, népi dalformák műköltői felhasználásával. Jelenti ezt is; de éppen az újító, haladó törekvések sodrában kibontakozó népiesség képes a maga teljességének megvalósítására: a nyelvi-formai, ízlésbeli, tárgyi jellegű népiességtől eljutnia szemléleti, eszmei népiességig, végül a nép mellett való – az irodalmon túlmutató – állásfoglalásig.

Még egy mozzanatra kell itt rámutatnunk. Csokonai életművében 1795 után kap nagyobb hangsúlyt a népiesség (a fogalom kiteljesedő értelmében), s természetesen Fazekasnál is. Ez a hangsúly-erősödés időben egybeesik azokkal a törekvésekkel, amelyek a felvilágosodás eszméinek visszaszorítását célozzák, az antijozefinista monarchia és a magyar birtokos rétegek kialakuló kompromisszuma alapján. A felvilágosodás ihletett híveként induló Csokonait is megzavarja 1794 és 1795; a jakobinus terror, majd annak bukása, s általában a forradalom tragikus eseményei visszarettentik felvilágosult humanizmusát. Ám 1795 utáni pályaszakaszának népiessége nem ennek a válságnak a terméke, hanem a válságból való kiemelkedés eredménye: a népi gondolatkör nem a felvilágosodás ellen, hanem annak jegyében, az újítás sodrában jelentkezik nála. Érdeklődésének ilyen irányú fokozódását nemcsak a korszak felvilágosodásellenes terrorja magyarázza, hanem életrajzi tényezők is. Herder megismerése és Horváth Ádámmal való barátsága mellett "a döntő fordulatot Csokonai politikai csalódásai és szinte az egész ország népének alaposabb megismerése hozták. Egyszerre lett a függetlenségi hagyományok és a népi kultúra ápolója, {209.} kevéssel azután, hogy részt vett a Habsburg-udvar és a magyar nemesség ellenforradalmi szövetségének propagandájában" (Waldapfel József). De a függetlenségi hagyomány nála nem vegyül társadalmi maradisággal, a nép és a népi kultúra iránti érdeklődése pedig általában nem, legfeljebb szórványosan (pályája korábbi szakaszán) társul patriarkális hangulatokkal. Fazekasnál pedig nyoma sincs patriarkális mozzanatoknak. – A felvilágosodás és a népiesség nem azonos fogalmak-áramlatok, de a hazai fejlődésben, irodalmunk kimagasló képviselőinek műveiben, termékenyítően összefonódó tendenciák. A felvilágosodás közelebb került a honi valósághoz, az eleven társadalmi gondokhoz a népiesség által; a népiesség pedig gondolatilag elmélyült, s haladó tartalmait energikusabban bontakoztatta ki a felvilágosodás hatására.