A kibontakozás

Első fennmaradt költői kísérletei iskolai feladatként készültek, a poétika-oktatásban akkortájt divatos, előre megadott témákról (a természet, embertípusok leírása, erkölcsi elmélkedések). A gyermek Csokonai tehetsége a nagyszerű életmű előiskolájává nemesíti ezt a merev gyakorlatot. A cél a verstechnika elsajátítása volt; így az ő zsengéi is – az idővel csökkenő mértékben – pusztán formai gyakorlatok. Nem ritka eleinte a homály, erőltetettség, csak a ritmus legyen ép.

Meghökkentően rövid idő alatt lett úrrá a latin klasszikus verselés formáin. Csakhamar otthonos a páros rímű tizenkettősben is: Bessenyeinek és körének a Kollégiumban is diadalra jutott vers-formájára támaszkodott. Már kamasz korában egyforma biztonsággal kezelte a különféle formákat, Szenci Molnár kádenciás versét éppúgy, mint a leoninust. Még meglepőbb, hogy a nyugat-európai típusú rímes-időmértékes nemben is eredményesen kísérletezett. A Thisbe keservei 1788 előtt már az Édes keserüség bonyolult rímes anapesztusait csendíti meg; Csokonainak ez a próbálkozása legalább is egyidejű az első magyar rímes-időmértékes versek megjelenésével.

Az iskolás közhelyek között gyakran megcsillannak ezekben a latin és magyar versekben az eredeti látásmód s a polgárias szemlélet jelei. A Haud facile emergunt ... címűtől tanárra sandító kisdiákos papolást várnánk az anyagiakon bizton diadalmaskodó erényről, s ehelyett a virtus és a pénz összekapcsolásának meghökkentően gyakorlatias receptjét kapjuk. A Nescio qua ... címűben a haza fogalmát a békével és nem a fegyvercsörgéssel társítja a tizenegy-tizenkétéves (!) szerző. A tengerjáró kalmár alakja hősi glóriával lép több ízben elénk; a szorgalom szembe kerül a munkátlansággal (az Oskolai vacatio heves hangja bizonyság, hogy minden álszenteskedés nélkül). A polgári élet másik, visszataszító arca sem marad rejtve: az Egy fösvénynek leírása a legelevenebb zsengék közül való. Nem hiányzik a zsarnokellenes hang (Egy város leírása) s a magyarság elmaradottságának gondolata, a kulturális fejlődés sürgetése sem (Sint Maecenates).

E gondolatokat szokványos barokk mitológia sallangozza körül, antik és humanista közhelyek. Ám a közhelyek közül sokban már a felvilágosodás alapgondolatai rejtőznek. Csokonai e zsengékből fejleszthette ki fokozatosan későbbi nagy aufklérista verseit. Személyes átéltség ritkán szólal meg e diákkori versekben. Elképzelt helyzeteket ábrázolnak, könyvélményeket visszhangoznak. De itt-ott már ekkor is előtör az "észrevétel talentoma", amit Domby Márton nem győzött dicsérni Csokonaiban. A mezei mitológia istenségei a paraszti élet jól megfigyelt képeiben elevednek meg. Triptolemus például

Dudolgatván fogja paraszt esztekéjét

Hol csára, hol hajszra mozdítja szőkéjét.

Az oroszlánkörmök ott mutatkoznak leginkább, ahol az élmény és a megfigyelés ereje együttesen pattant ki finom és plasztikus miniatűröket: amikor {218.} a méhek "mézzel terhelt nehéz" lábáról beszél, vagy a haláltól eseng kegyelemért a halandó emberek számára, "kik társai vagyunk a nyárleveleknek".

1788-tól fogva Csokonai már maradandó műveket alkot. Az átmenet nem hirtelen hangváltozással következik be, mint például Adynál, hanem a zsengék legértékesebb vonásainak felerősödésével.

Továbbra is a leírás uralkodik verseiben, de az eddigi, jobbára nyugodt, kényelmes tempójú recitálás hevesebb hangba csap át. Ez részben annak a kétéves retorikai képzésnek az eredménye, amelyen a költő a poéta-osztály elvégzése után átesett. Megtanult bánni a stílus indulatkeltő eszközeivel; versei puszta központozása is, sűrűsödő kérdő- és felkiáltójeleivel, szaporodó kettőspontjaival, pontosvesszőivel, világosan mutatja a változás természetét. A mellérendelést mindinkább kiszorítja a feszesebb, jól tagolt, nagyobb ívekben építkező, emelkedő-fokozó vagy az ellentéteket élénken váltogató szerkesztés; a felsoroló modort a gyakran csattanóval feloldó körmondat (Quem dii oderunt ..., A kétszinüség, A szerencse változó). Az állóképeket a mozgás váltja fel, a jelenségeknek folyamatosságukban, dinamizmusukban való szemlélete. Szaporábban peregnek az igék, megnő a jelzők energia-tartalma (Ventus describitur – A tengeri zivatar).

Nem iskolai feladat megoldása lebeg többé a fiatal költő szeme előtt; közönsége van, amelyre hatni akar. Ez a többé-kevésbé kamasz-közönség a rikító benyomásokra fogékony, s maga Csokonai is, mivel mondanivalójának a tapasztalat súlyával még nem adhat átütő erőt, csinált exaltációtól várja az áhított hatást. Mesterséges érzelmi felcsigázottságában azonban nincs semmi szentimentális: az erő, a nagyság érzetét akarja inkább felidézni. Az antik fenség az, amit elérni kíván, de annak nyugalma, egyensúlya nélkül: ezek a versei egész életművében a legbarokkosabbak. Ízlése mindamellett megóvja a dagályosságtól; merész képei néha valóban a grandiózus közelében járnak.

A szelek halomnyi habokat görgetnek

Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek:

Most a hajót olyan magasra feltolják,

Hogy már az árbócfák a holdat korholják.

(A tengeri zivatar)

Hogy az ilyenfajta exaltáció alapjában mégsem igazi természete, kitetszik abból, hogy ugyanitt, miután a feszültséget a végsőkig fokozta, hirtelen kiesik szerepéből, s a vers önként adódó befejezését, a vihar lecsillapodását, Neptunus humoros, csaknem parodisztikus felléptetésével készíti elő, aki "összeattázván" a szeleket, "jól megegyengeti őket tridensével" s hazaparancsolja.

Mégis van már ekkor néhány költeménye, melyben a heves hang mögött valódi indulat munkál: a kortársak szerint már a diák Csokonaira is igen jellemző igazságérzet kifakadása. Ebből születnek első érettebb szatirikus jellemrajzai. Mintául ezekhez a klasszikus római szatíraírók módszerét veszi: a statikusan megrajzolt portrét, s az inkább szemtől-szembe támadó, mintsem ironikus modort. Mindamellett Csokonainál nem egyszerűen az erkölcsi normák sérelme váltja ki a felháborodást. A kevély címűben, ahogy közeledünk a vers befejezéséhez, mind világosabbá válik az ábrázolt típus társadalmi {219.} hovatartozása ("az esik terhére ... | Hogy amely-levegőt a szegény kileheli, | Uri tüdejének ugyanazt színi kell"). Az indulat, amelynek itt valóságos alapja van, szakít A tengeri zivatar s más efféle költemények keresett szókincsével, érdes, köznapias kifejezéseket vonz magához, kiszorítva minden barokkost. Ez a vers A gazdag cíművel együtt már Csokonai nyelvi realizmusának előfutára. Záró soraiban a Tempefői egyik eszmei motívuma dereng fel: az úri gőg, amely mint hozzá méltatlanra néz le a poétára, a kultúra művelőire. A poéta gyönyörködése más oldalról feszeget hasonló gondolatot: a kincsekért tülekedő, hatalom előtt meghunyászkodó ember lelki rabságát állítja szembe az igénytelensége árán független poétával, aki örömöt, s mindenért kárpótlást talál a szabad és örök természetben. A rousseau-i filozófia első halk, mégis félreismerhetetlen megnyilatkozása ez Csokonai költészetében. Ámde az, hogy a természetről alkotott képében a kellem az uralkodó, s különösen, hogy az "etéziák" szó, Csokonainak ez az oly jellemző és kedvelt szava, első ízben felbukkan, arra figyelmeztet: a rousseau-i felfogás mindjárt össze is fonódik nála a rokokóval.

Az Egy individuale datum az asszonyi álIhatatlanságról című asszonycsúfoló versezet a paraszti humorban gyökerezik, de jellegzetesen diákossá teszi kevert nyelve: a parlagi hang és a tudóskodó latinizálás váltakozása parodisztikus hatást kelt. Olyan stílus-eszközt próbálgat itt Csokonai, amelynek különféle változatait sokszor használja még, az ő nyomán pedig Petőfi s még inkább Arany Az elveszett alkotmányban és a Bolond Istókban.

A nyelvi humor fő eszközlője itt az, hogy az asszonyi viselkedést a grammatika latin terminusaival írja le, többnyire ötletesen, de néhol már gépiesen alkalmazott analógiákkal. Formája arra utal, hogy a vers pajzán szellemének világirodalmi forrása is van: az osztrák Blumauer szabadszájú Aeneis-travesztiájának hétsoros stanzáiban készült. E sokáig népszerű mű Szalkay András készítette fordítása akkoriban indult el hódító útjára. Blumauer a barokk tartalmatlanná vált mitológizálásának adta meg a kegyelemdöfést. Hatását a református diákság körében erősítették antimonarchisztikus érzelmei, abszolút tiszteletlensége, minden tekintélyt semmibe vevő szabadszájúsága, mely ellenállhatatlanul vonzotta a szigorú kordába fogott kollégiumi serdülő ifjakat. Kigúnyolt alakjait könnyű volt azonosítania tekintélyes debreceni polgárokkal (a kollégiumi diákság ellentétben állt a módos városi polgársággal, s ez a szokásos csínyeken túl, nemegyszer összetűzésekben robbant ki), még inkább a tanári tekintéllyel, amely legtöbbet éppen a latin nyelvvel, latin világképpel, mitológiával gyötörte őket. Csokonai tehát közönsége legbensőbb igényeit elégítette ki, amikor a blumaueri paródia stílusát vette át. Nem riadt vissza a legnyersebb kifejezésektől sem; így keletkeztek a múltban hol kiátkozott, hol zavart mosollyal palástolt obszcén versei. Annyi érdemet ma mégis hagyjunk meg ezeknek, hogy egy olyan társadalomban, amely a valláserkölcs pillérein áll, ennek a vakmerő – s tegyük hozzá, nem fülledt és frivol, hanem népiesen vaskos, alapjában egészséges és gyakran tagadhatatlanul ötletes – trágárságnak is frissítő szerepe lehet. Egyébként Csokonai azt veszi át a blumaueri mondanivalóból, stílusból, ami viszonylag a legértékesebb benne. Az istenek osztozása már a politikai szatíra irányában fejleszti a műfajt. A parodisztikus hatást itt a legkülönfélébb műveltség-elemek összezagyválásával, nyelvi barbarizmusokkal éri el. A keveréknyelvben a nemesi– {220.} jogászi deákság a túlnyomó. Fokozzák a parodisztikus hatást a szándékos durva anakronizmusok, amelyek az Olümposz életét magyaros, parlagi-nemesi vonásokkal szövik át. Az istenek harca így valami tisztátalan eszközökkel folyó országgyűlési csetepatéhoz, vagyonjogi torzsalkodáshoz kezd hasonlítani. Hogy a műben aktuális tartalom lappang, azt még világosabbá teszik a költő epés kiszólásai a szövegből, a pragmatica sanctióról, a "tökkolop" mágnásokról vagy a papi ravaszság, népbutítás ellen. Mindamellett túlzás volna politikai mondanivalót tulajdonítani neki. Több benne a csúfondárosság önmagáért való öröme, mint a tudatos kritika. A kidolgozás kissé elnyújtott, a párhuzamok, azonosítások gyakran erőltetettek. Ami igazán jó a megformálásban, az az ifjú tehetség nyelvének áradó bősége, az a szellemesség és biztonság, ahogyan ezt a nyelvi habarékot kevergeti s komikumot sajtol belőle.

Ugyanezeket a vonásokat mutatja, de jóval magasabb fokon a Békaegérharc (1791).

Az antik Batrachomiomachiát Jakob Balde kibővített latin fordítása alapján dolgozta fel Csokonai, igen szabadon: "... én is hasonlóképpen nem szószerint fordítottam, hanem a furcsaság kútfejét megduplázván, travestáltam". A travesztia travesztiájáról, helyesebben paródiájáról –- lényegében kettős tagadásról – van tehát szó. Kisszerű, nevetséges lényekről ír tréfás és gyakran durva hangon: ezzel nagyrészt valóban megsemmisíti azt a komikumteremtő feszültséget, amelyet egyfelől a travesztiában, másfelől a paródiában a tárgy és a stílus ellentéte ad. És mégis, a poétikai papírforma ellenére, bár nem éppen műremek, de roppant mulatságos, vérbő komikumú művecske kerekedik belőle Csokonai tréfáló kedve, kimeríthetetlen ötletessége révén.

A Békaegérharc beskatulyázhatatlan irodalmi képződmény a népi trufák, humoros állatmesék, a vígeposz és a politikai szatíra között. A műfaji hovatartozás bizonytalansága az alapeszme tisztázatlanságából is fakad. A szerző talán még annyira sem tudja vagy inkább nem akarja eldönteni, (hiszen maga mondja: "nincsen írva serio"), hogy voltaképpen mi a célja művével, mint Az istenek osztozása esetében. Viszont ez a nem túlságosan átgondolt mondanivaló sokkal összetettebb, merészebb és nagyobb hatósugarú amazénál. Nem a konfliktus hordozza a vezető gondolatokat, mint ahogy az epikában többnyire szokásos, hiszen a küzdő-feleket nincs kivel-mivel azonosítani, csoportnak, osztálynak vagy népnek nem típusai. Mind a békák, mind az egerek tulajdonságai magyar, német, francia, angol, feudális és polgári, diákos és paraszti vonásokból vannak összegyúrva. (Hogy mást ne mondjunk: a szerző az egér-kronprinz-cel a Rákóczi-nótát fúvatja.) A mondanivaló a mű járulékos részeiben, a párhuzamokban, a közbeszólásokban, kaján megjegyzésekben, kitérőkben tolul elő, egy kissé már Byron módszerét előlegezve. Aktuális vonatkozása bőven van, főleg a megírás évében lezajlott diétával, amely kuruckodó gyűlésnek indult, de aztán felekezeti vitákba fúlt – mint az egerek diétája. A célzások, példálódzások során mindenki megkapja a magáét, aki megérdemli: az ostoba császári főherceg-hadvezérek, a hazug hadijelentéseket kiadó vezérkarok, a pöffeszkedő, asszonyfaló, csatában gyáva katonatisztek; a csűrő-csavaró jogászok, politikusok, a jobbágyaik zsírján hízó földesurak, a pénzért hivatalt vásárló senkik, az adót és a katonát a maguk nevében lelkesen megajánló, s azt a népen bezsaroló diétai nagyszájúak; az egész műveletlen nemesség, amely semmit sem áldoz a nemzeti kultúráért, {221.} a magyar nyelv bevezetése ellen kardoskodó maradiak, akik pedig maguk alig konyítanak a latinhoz. Csupa elevenbe találó, gyilkosan rosszmájú portré-miniatűr.

A mű tekintélyromboló merészsége, nyüzsgő elevensége, harsány életigenlése, nyelvének (amely immár csak tompítottan parodisztikus, s nem olyan bábeli, mint Az istenek osztozásáé) színessége, dús népi zamatossága magával ragadja az olvasót. Korántsem leszűrt világnézetből fakad, nagyrészt csak politikai ötletek s félig tudatos plebejus indulatok mozgatják, de még így is a kor legmerészebb irodalmi alkotása.