Az első viták és a nyelvújítás előkészítése (1805–1810)

Kazinczynak ezek a még csak levelezésében tisztázódó elvei a mozdulatlanság, a változni nem akarás állapota ellen szegeződtek. Ne originált írjunk, hanem az idegen remekeket, a polgári életérzést hirdetőket tegyük magunkévá, követésük céljából – ez a felszólítás az ellen a nemesi koncepció ellen szólt, mely az 1800-as évek elején az extra Hungariam non est vita jelszavával a bezárkózást, az osztálytudat érintetlenségét és ennek eredeti, tősgyökeres kifejezését hirdette. Kazinczy első tollharcaiban már a haladás és maradiság kérdései, a változni nem akarásnak és az újítás szükségességének elvei csapnak össze.

Az első, hosszan tartó vita Csokonai öröksége, értékelése körül zajlott le, 1805 és 1807 között. Ugyanez időben fogadja el Kazinczy – ha kritikával is – Révai Miklós történeti nyelvszemléletét. 1808-ban Tübingai pályairatával fejezi ki nyelvművelő harcának nemzeti-politikai tendenciáját. Irodalmi kritikái és vitája Berzeviczyvel pedig világképe és írói programja tisztázódásának magaslatán mutatják Kazinczyt.

{271.} A legnagyobb port kétségkívül a Csokonai-nekrológ és az Árkádia-pör verte fel, a többi vita s a pályairat, az irodalmi kritikák kivételével, nem került nyilvánosság elé. Csokonairól halála után Kazinczy azonnal nekrológot küldött a Magyar Kurirhoz. Szerette Csokonait, aki barátjának és mesterének vallotta őt; maga szándékozott kiadni az elhunytnak verseit, melyeknek már Csokonai életében is sürgette és segítette kiadatását. Természetesen kijavítva közölte volna Csokonai költeményeit, a korrekció gyakorlatához híven, a maga ízléséhez hajlítva Csokonainak szerinte parasztosan népi stílusát. De csak óvatos javításra gondolt és Fazekast is maga mellé vette volna e munkában.

A közkeletű felfogással szemben, mely szerint Kazinczynak semmi érzéke sem lett volna Csokonai művészete iránt, tények igazolják, hogy a mester Csokonai legszebb versei közül számosat sorolt legkedveltebbjei közé. Jobb ízléssel választott közülük, mint kortársai közül – Kölcseyt kivéve – bárki is, aki csak hozsannázott Csokonai emlékének. Kazinczy 1817-ig A pillangóhoz, A reményhez, A szemrehányás, a Bordal, a Parasztdal, a Kulacsomhoz, a Szegény Zsuzsi a táborozáskor című verseket tartotta Csokonai legszebb költeményeinek, s ez a lista – ha kibővítjük nagy ideológiai verseivel – ma is érvényes. Igaz viszont az is, hogy Kazinczy, bár gyakran hangoztatta Csokonai zsenijét, Dayka, Kis János, Himfy mögé sorolta, s levelezésének számos helye vall arról, hogy a "dévaj nemben" elismert Csokonait gyakran tartja durvának, nyersnek, illetlennek, alantasnak. Egyik-másik vers megítélésében ingadozott Kazinczy véleménye: a Reményhez címűt 1805-ben még a magyar líra csúcsaira helyezte, viszont a Tübingai pályaműben már arról ír, hogy ez a költemény csak a "tanulatlan olvasónak" lesz kedvesebb Dayka dalainál. Később Csokonai "tévedéseit" "születése helyének, neveltetésének, társalkodásának" rótta fel. Hasonló indulattal és ízléssel nyilatkozott a Lúdas Matyiról: a poétai ökonómiát jónak tartja, de "a prozódia kegyetlen, a stil paraszt". Ami Csokonai és mások írásainak átjavítását, a stílusigazítást illeti, ez irodalmi nyelvünk kialakulása korában Batsányitól kezdve Fáy Andrásig általános szokás volt.

Nem az esztétikai kiválasztás, nem is a "javítás" szándéka hívta ki Kazinczy ellenzékének, legfőképpen Debrecennek haragját, hanem Csokonainak polemikus, kimondatlanul is Debrecen ellen irányuló megítélése. Kazinczy már leveleiben úgy nyilatkozott Csokonairól, mint akinek műveiben "sok kitörleni való van a sok csudálást érdemlő szépség mellett", s azokat a kálvinistaság, s különösen a "debrecenyiség" számlájára írta. Debrecen pedig valóban a "deb-receniség"-et, az idegen ízléstől még érintetlen patriarkális-provinciális népiességet is, kezdte értékelni és védeni Csokonai művében, melyet korábban éppen újszerűsége miatt utasított el. A harc az első perctől kezdve túlnőtt Csokonai életművén: a zseniális költő nevét csak hadi lobogóul használták az eltérő műveltség-eszmények és ízlések vitájában.

Kazinczy a nekrológban literatúránk felejthetetlen díszének nevezte Csokonait, s dicséretére említette, hogy "az ő affektált és nem affektált mizantrópiájából úgy sugárlott ki mindig az emberi szeretet, mint affektált cinizmusából az esztétikai lélek". A mizantrópiára és a cinizmusra téve a hangsúlyt – és nem az emberszeretetre és az esztétikai lélekre – a debreceni ellenfelek {272.} megbántódtak, kegyeletlennek és a városra sérelmesnek vélték e kijelentést. Továbbá Kazinczy éles hangon utalt Csokonai neologizmusaira, melyeket Debrecen nem tud elfogadni, s melyek éppenséggel nélkülözhetetlenek a haladáshoz.

Kazinczy a haladás és maradás összecsapásaként értelmezte a vitát Cserei Farkashoz írt egyik levelében: "Az a per, amely íróink között régóta villong, hogy nyelvünket kell-e, szabad-e a nyugoti nyelv géniusza szerint modellezni, hogy az ő munkáikat szabad-e példány gyanánt kitenni magunknak, még mind ez ideig decisio nélkül van. A világosság nincs elválasztva a setétségtől. Mi napkeleti nemzet vagyunk! ezt kiáltják. Jó, felelek én. Te tehát azt az ifjút, akit a természet a faragásra vagy architekturai tudományra szólít, ahelyett, hogy a Róma omladékait nézetnéd vele, vagy a Szejne partjaira költözött vaticanusi Apollót, Laocoont, Torsot etc., az Ázsia kunyhóinak rajzolgatása végett a Dón mellé igazítod? Az a nemzet, amely még csak kezdi literaturai pályáját, ha körülte oly nemzetek laknak, amelyek már sokra haladtak el a magok útján, észrevehetetlenül azoknak követőjévé lesz, s jól teszi, ha ezen úton annyira megy, amennyire lehet. Debrecen ott akar maradni mindég, ahol volt."

Így szögezi szembe Kazinczy a klasszikus minták követésének ízlésújító hatását a maradisággal. S hogy ízlésújításról van szó, határozottabban is kimondja: "Az esztétikus írónak nem azt kell kérdeni: szóllanak-e így és szóllott-e már így más? (ez a kérdés csak a kihólt nyelvekre való), hanem ezt: lehet-e nekem így szóllani, hogy szóllásom elegáns, energikus, új zengésű szóllás legyen? ... én tehát neológus vagyok, és azt tartom,hogy úgy kell ..."

A nekrológ körüli vitát 1806–7-ben az úgynevezett Arkádia-pör követi, mely kiélezi és a nagy nyilvánosság elé viszi a már korábban kialakult álláspontokat. Kazinczynak a Hazai Tudósításokban megjelent négy cikke országos visszhangot ver föl. Csokonai sírkövére feliratul Kazinczy az "Árkádiában éltem én is!" szavakkal végződő rövid szöveget javasolt (1806. július 30.). Ezt sértésnek érezték a debreceniek. "Az öszvehasonlítás gyűlölséges ... ha Barthélemy szaván indulok el ... ezt mondatja Anacharsissal Árkádiáról: Les pâturages y sont excellents, surtout pour les ânes". Hiába magyarázta Kazinczy, hogy Árkádia a költészet honát jelenti, nem pedig szamárlegelőt, a sértődöttség nehezen oszlott el. Az ügy csak 1807-ben zárult le, Kis Imrével és Fazekas Mihállyal való heves levélváltás után, az ellenfelek úgy, ahogy megbékéltek egymással. Azt, hogy az ellentéteket föltárták a nagyközönség előtt, Kazinczy joggal tartotta fontosnak a haladás szempontjából: "Küzdöttünk a publikum előtt s a publikum tanult azokból ..."

Kazinczy Révai Miklós művében találta meg azt a szilárd nyelvtani alapot, amelyből kiindulva hozzáfoghatott az újításhoz. Révai és Verseghy nyelvtudományi pöre Kazinczy szemében az elvi, kritikai harcok szükségességét igazolta. A debreceniekkel vívott csatáinak és Révai tollharcainak együttes tanulságából a recenzió megteremtésének vágya nőtt ki. Nemsokára éppen Verseghyről, majd Kisfaludy Sándorról írt kritikáival váltja valóra ezt a törekvését.

Kazinczy elfogadta Révai történeti nyelvszemléletét, de csak alapnak, kiindulópontnak, mivel azt vallotta, hogy újítani lehet és kell a gondolatkife-{273.}jezés, a stílus gazdagítása érdekében. A grammatika szabályait nem vitatta, a "nüanszolás" terén azonban védte igazát.

Kazinczy szemében a nyelvújítás, a nyelvnek a modern polgári tartalmakhoz való idomulása volt a biztosítéka annak, hogy a magyar nyelv – a nemzeti függetlenség záloga – elterjedhessen, hivatalossá válhasson az országban. Nyelvi patriotizmusa legszebben a tübingai pályairatban s a Berzeviczyvel folytatott vitában nyilatkozott meg.

A pályairat az 1807. évi eredménytelen országgyűlés után keletkezett. A kormány a tübingai Cotta könyvkereskedés útján provokatív pályázatot hirdettetett, a következő tárgyban: lehetséges és tanácsos-e, összeegyeztethető-e a magyarországi nemzetiségek szabadságaival a magyar nyelvet tenni az országban hivatalossá, s alkalmas-e arra a magyar nyelv? A hazafiakat nem riasztotta a rendőrminisztériumi szándék és a pályaművek nem igazolták a kormány várakozását. Halogatták hát a pályázati eredmények kihirdetését, s így Kazinczy írása kéziratban maradt a 20. századig.

"A patriotizmus nem ellenkezik a kozmopolitizmussal: ez amazt csak nemesiti", ezzel a gondolattal kezdődik a rousseau-i hitvallású pályairat, s mindjárt az elején klasszikus képbe foglalva idézi fel a haza iránti nosztalgiát fogsága idejéből. Görögös-klasszikus műveltségű, kozmopolita lélek ő, de a hazai nyelv melletti érvelésébe a szabadság eszméiért elszenvedett börtönök emléke önt tüzet, lángoló indulatot.

Bessenyeihez hasonlóan érvelt műve első pontjában amellett, hogy a nemzeti nyelv kifejlesztése okvetlenül szükséges a nép boldogulása, szellemi s anyagi fejlődése érdekében. A második szakasz azoknak az ellenvéleményét cáfolja, akik szerint a magyar nyelv hivatalossá tétele kedvezőtlen volna a Magyarországon lakó szlávok és románok számára. Kazinczy nem kívánja nyelvük szabad gyakorlatának elfojtását, az ő koncepcióját még a polgári nacionalizmus előtti felfogás ("Ein Volk darf nicht mehr als eine einzige Zivilsprache haben") jellemzi, amely az egységes államnyelvvel az államiságban való egyenlő részvételt óhajtotta volna biztosítani. Ám a magyar nyelv hivatalossá tételének vágya mégis a magyar nacionalizmus előnyomulását fogja magával hozni, bármennyire idegen Kazinczytól minden gyűlölködő, a más nyelvűekkel szemben türelmetlen szellem. A könyvecske harmadik szakasza a legfontosabb s a legszebb. Elsőnek bizonyítja be – egyidőben Pápay Sámuel művével –, hogy a magyar nyelv elérte fejlettségének azt a fokát, amelyen képes a hivatalos nyelv funkcióira. S a magyar nyelv lelkes, patriotikus védelmét fejlődéstörténeti esszévé fejleszti: a felemelkedő magyar irodalom történetét rajzolja meg tulajdonképpen, a Kazinczy csatarendjét kialakító írók történetét Bessenyeitől és Báróczitól Csokonaiig és Kisfaludy Sándorig.

Ami a nyelvi gondolat két külön oldalának látszik, tulajdonképpen csak nézőpont-változtatás Kazinczy részéről, s a kétféle érvelés – a nyelv polgárosítása és hivatalossá tétele mellett – Kazinczy egységes gondolatának csupán idő, hely, körülmények szerint elkülönülő két mozzanata. Ilyen látszólagos kettősség most, 1808 körül gyakran feltűnik magatartásában. Bámulatos hajlékonysággal alkalmazkodik a személyi és tárgyi feltételekhez, hogy a nyelvújításnak minden társadalmi és nemzeti konzekvenciáját elfogadtassa a tőle nagyon elütő arculatú, hozzá képest szélsőséges álláspontokat képviselő levelezőtársakkal. Berzsenyi feudális gondolkozását Berzeviczy {274.} Gergely antifeudális és élesen kritikai társadalomábrázolásának méltánylásával hajlítja liberálisabb irányba, ugyanakkor Berzeviczyvel nemesi patriotizmusát szegezi szembe, mely lényegében rokon a Berzsenyiével. Berzeviczy művei gazdaságilag az első magas színvonalú támadást indították el a feudalizmus rendszere ellen, s nagy hatást tettek a parasztság szegényedésének, elnyomatásának, urai iránti bizalmatlanságának kitűnő elemzésével. Berzeviczy az osztrák uralkodó osztályok meggyőzése révén vélte elérni a gyarmatosítás csökkentését, értetlenül szemlélte a nemzeti törekvéseket, s ökonomizmusának elvont dokrinér szellemében a "közboldogság"-ért feláldozta volna a "magyarság"-ot. Ez ellen igen élesen szólt Kazinczy: "a nemzet léte, a nacionalizmus, drágább" neki az aranynál. Kazinczy túlzónak ítélte a Berzeviczy festette képet a magyar parasztságról, s ebben van nemesi elfogultság is. Egyébként nem egy levelében nyilatkozott arról, hogy a középkorból fennmaradt feudális rendszer átalakítása elkerülhetetlen; de Berzeviczy vádjait a nemesség ellen történetietlennek tartotta. Lényegében azt vetette Berzeviczy szemére, hogy nem veszi figyelembe: a magyar feudalizmus fennmaradása részben éppen az osztrák uralom következménye volt.

Kazinczy hajlékony, de önmagához hű magatartására bizonyíték a Kisfaludy Himfyjéről írt bírálata (1809) is. Kisfaludy ideáljaival, a nemzetiséggel és hazafisággal a maga egyetemes és klasszicista ízlésű irodaimiságát szögezte szembe, s ezzel mintha Berzeviczy oldaláról bírálta volna a mozdulni nem akaró nemesi patriotizmust.

Másik ekkori bírálata – Verseghy költeményeiről – szintén a klasszicista ízlés jegyében készült. Méltatja Verseghy érdemeit, különösen a dalszerűség terén, dicséri néhány szerencsés új szavát, de elítéli tisztulatlan ízlése, kötetének tarkabarkasága miatt, s korholja, mert provincializmusokat vitt be az irodalmi nyelvbe.

A viták és a bírálatok hátterében a nyelvújítás harcaira felkészült író húzódik meg. Már 1803-ban készen voltak új Gessner-, Lessing- és Herder-fordításai, a cenzúrán is átmentek, de a kért főúri támogatás híján nem jelenhettek meg. Goethe és Metastasio színműveivel folytatta fordításainak sajtó alá rendezését, s különösen Marmontel-, Lessing- és Molière-fordításaival kívánt hatni. A Galotti Emilia és a Clavigo nyelvében szándékosan ejtett nyelvi szabálytalanságokat, míg a Botcsinálta doktor (Molière) népies párbeszédeivel azt bizonyította, hogy ott, ahol szükséges, tud élni a népnyelvi kifejezésekkel is. Tudatosan úgy tervezte köteteit, hogy a stílusnemek elkülönítésével példát adjon a klasszicitásra. 1805 szeptemberében öntudattal írta: "Én négy esztendő olta a stylisticának sok nemeiben gyakorlottam erőmet. Nem sokára, egymás után, öt kötetben fognak megjelenni nagy gonddal készített fordításaim. Ezeknek első darabja Marmontelnek hat szívképző Regéjit foglalja magában, s a thema a franczia elegantia. A 3. kötetben van Lesszingnek két remekje: Emilia és Minna, a théma: a német erő – az 5 dik kötetben Ossziánnak 7, Denisnek 2 éneke s a Klopstock Messziásának legszebb töredékei ... Ezen felyül Rochefoucauldnak Gnómájit nyomtatják ..." Terveinek méreteire jellemző, hogy ezenfelül Kis János, Dayka és Csokonai verseinek kiadására készült és régi irodalmi emlékeinket is a közönség elé akarta vinni: a Szigeti Veszedelemre már 1803-ban megkapta az imprimaturt, a 16. századból pedig Sylvester latin nyelvű magyar grammatikájának és Dévai Bíró Mátyás {275.} Ortographiájának új kiadását készítette elő 1805-ig. Ez utóbbiakat 1808 elején bocsátotta közre, Magyar régiségek és ritkaságok című sorozatának első (folytatás nélkül maradt) kötetében, Zrínyit csak 1817-ben tudta kiadni (Zrínyinek minden munkáji).

Kiadói tevékenysége nagy lendületet adott irodalmi műveltségünknek; saját műveivel némileg elmaradt. Csak 1807-ben kezdhette meg fordításainak kiadását, s id. Wesselényi Miklós adományából ekkor indította el Kazinczy Ferencznek fordított egyveleg irásai című vállalkozását. Ennek első kötetében Marmontel Szivképző regéinek átdolgozott fordítása foglal helyet. Egyhamar nem folytathatta sorozatát, oly sokba került az első kötet. A nyelvújítási harc kitörése előtt még csak Herceg Rochefoucauldnak maximái ...-t tétette közzé, három nyelven, 1810-ben. Mindkét könyve az érett stilisztát mutatja. A szólás választékossága, újsága és gazdagsága lepte meg az olvasót s az a merészség, mellyel Kazinczy idegen szólásokat és fordulatokat meghonosított.