Az utolsó évtized

A nyelvújítási harc 1820–21-re lezárult. Az újítás győzött, a maradiak ellenállása csökkent. Pápay Sámuel összebékéltette a régi ellenfeleket: Kazinczyt és Kisfaludy Sándort. Kisfaludy Károly már egy évvel előbb Kazinczy tanítványának vallotta magát. Kazinczy vezérsége zavartalannak látszik, s amikor békét köt az öregebb Kisfaludyval, még nem sejti, hogy hamarosan az ifjabbal lesz kénytelen megosztani az irodalmi vezérséget.

Eletének utolsó szép, tekintélyének még felhőtlen korszaka 1820 és 1823 közé esik. A mélyből, a hazai társadalom s a Szentszövetség ellen lázongó Európa méhéből már új erők, a Kazinczy világát temető nemzeti romantika szabadságharcos szenvedélyei készültek kitörni. A jeleket Kazinczy is észrevette, de megérteni őket nem akarta, talán nem is tudta volna már. Klasszicista ízlése változatlan; "Minél mélyebben ismeri valaki a klasszikusokat, annál kevésbé idegen a neologizmusoktól" – írja 1820. február 5-én Dessewffynek. A genialitást is igazán csak akkor dicséri, amikor az a korrekcióval párosul – pl. Fáy meséiben. A klasszikus ízlést magasztalja a tőle felfedezett és annyira pártolt Ferenczy Istvánban, a nagytehetségű szobrászban is. Ideáljainak elmerülő partjait azonban mindenfelől új politikum, a nemzeti romantika, a napi életben pedig a nyomorúság ostromolja.

Az anyagi gondok a legszorongatóbbak. A húszas évek elején már nálunk is erősen érezhető az európai agrárkrízis. Kazinczynak takarékoskodnia kell a zempléni levéltár rendezéséért járó napidíjakkal, s gyalog jár be Újhelybe. "Én éjjel-nappal pénzt csinálok, de csak álmaimban" – írja, s olyasmit is felpanaszol (1822-ben) Döbrenteinek, aminek kimondásától addig büszkén tartózkodott: dupla portót kellett fizetnie egy levélért. Fájdalmas vallomás Közép-Európa legnagyobb levelezőjének ajkán! Gyermekeivel is sok gondja van; kettő tehetősebb barátnál, rokonnál él állandó vendégségben, a többi Patakon tanul vagy otthon nevelődik, így a legutoljára jött Lajos is, aki 1820 őszén született a hatvanéves Kazinczytól (s mint a szabadságharc tábornoka lett a tizennegyedik aradi vértanú). Hét gyermek gondja nehezedik "zöldelő öregségé"-re, s hiába perli sógorától, Török Józseftől a feleségét megillető birtokrészt, élete végéig sem jut hozzá. "Én most Sallustban élek" – ismételgeti Dessewffynek, mintegy hozzá menekül gondjai elől.

De nem hunyja be szemét az európai, sőt Európán kívüli változások előtt. Már nem tud odaállni a szabadságharcosok, a republikánusok mellé, de tud írni a hazai és külföldi változások tényéről higgadtan, lelkesedve a jogtalan kormányrendeletek ellen lázadó megyékért, féltve a magyar szabadságot. {285.} Magatartása a töprengő, kiutat kereső reformpolitikusokéval rokon, noha a a politikai küzdelmek helyett egyre inkább a békét, a gazdagodást, a reformot kívánja.

Tudta csodálni Kisfaludy Károly géniuszát, s támogatta az induló zsebkönyveket, bár Igaz Sámuel kevésbé modern Hébéjét kedvelte jobban. "Szíves áldást" kívánt a korábban annyira megvetett Verseghynek is, mert Marczibányi az ő kedvéért létesítette nagyszerű irodalmi alapítványát; s különös örömmel töltötte el az, hogy az Iliász-fordító Vályi Nagy kapott díjat abból; "... haladunk s nagyon haladunk" – írta lelkesen ifjú barátnőjének, gr. Gyulay Karolinának, a hűséges Lolottnak, az Aurora sikerére célozva. A "magyarok istene" kifejezést rossz néven vette ugyan Bárány Ágostontól ("ezt a szót nem tudom botránkozás, sőt borzadás nélkül hallani. Egy istene van minden népnek"), de Horvát Istvánnak Árpádról szóló művét, ezt a nem kevésbé nacionalista hitvallást 1822 elején igen melegen üdvözölte.

Belső biztonságát s irodalmi vezérségét 1823 elejétől kezdve veszti el, rohamosan. A "hatvanöt éves, előre görbült, száraz, ősz, de még most is nem tüzetlen" ember (így ír magáról 1824 márciusában) hamarosan összeütközik a fiatalokkal, akikkel már nem tud lépést tartani. A pályakezdők mindegyike tiszteleg ugyan a széphalmi mester előtt, de aztán hamar kinyilvánítja magasabbra törő, igazabb – romantikus – eredetiségét.

1823-ban az iliászi pör, Kölcsey makacssága keseríti meg. 1824-ben Döbrentei, ez a tehetséges, szorgalmas, de legfőképpen szemfüles, karrierjét egyengető irodalmár támadta hátba, olcsó, de hatásos fogással felróva idegenszerűségeit. 1825 az első reformországgyűlés éve, s Kazinczy egyszerre ítéli el az országgyűlés szerinte szenvedélyes hangját s a kormány törekvését a közterhek emelésére. Óvatos nyilatkozatai azonban egyszerre haragos kitörésekké változnak át, amikor az országgyűlésnél jóval merészebb, előbbre mutató irodalomra fordul a figyelme. "Előttem az Aurora is – írja Zádornak. – Nem szeretem azt a neki-dühült nemzetiséget, s szeretném, ha a rein menschlich is szóllana ez mellett ... Addig éneklik az árpádiászokat, hogy végre belé csömörlünk. Aurora ezidén is tele van effélékkel." Messze van már attól a ponttól, amikor még dicsérni tudta Horvát István Árpádját – és bár felismeri a Zalán futásának szépségeit, határozottan szembefordul az ő klasszikus álmait megsemmisítő romantikával. Amikor az új irodalom vezérével, Kisfaludy Károllyal és vezérkarával Pesten, 1828 februárjában személyesen is megismerkedik, a fiatalok tisztelete már csak a nagy történeti érdemű aggastyánnak szól.

Élete nehéz körülmények. között múlt el. Anyagi helyzete nem javult. Hiába remélte az akadémiai titkárságot, mellyel Dessewffy kecsegtette: Döbrentei kapta meg azt. Levelezését sem tudta sajtó alá rendezni, csak a Pályám emlékezete s a Fogságom naplója elkészítésével s az előbbinek részleges kiadásával vigasztalhatta magát. Fordításai, a klasszikusok, már senkinek sem kellettek. Aztán megint kegyetlen – bár igaz – kritika érte: Toldyé. Egész esztétikai felfogásának és főleg írói gyakorlatának korszerűtlensége ütközött ki a Pyrker-pörben, amikor kemény szemrehányást kapott, mivel verses művet prózában tolmácsolt, s amin az új nemzedék hazafiassága még inkább megütközött, mivel nem átallotta egy németül író magyarnak művét kiszemelni fordításra. Akadémikussá választása valamit enyhített helyze-{286.}tén. Hónapokat töltött Pesten, s utazhatott még, életében utoljára. Ennek az utolsó kirándulásnak gyümölcse a pannonhalmi, esztergomi s váci útnak ragyogó leírása. Még egyszer összeölelkezett a régi kedves barátokkal, s kipanaszkodta magát az újabb írók értetlensége miatt, – sújtott is feléjük kiméletlenül a könyvecskében (1831). De azoknak kegyelete erősebb volt s elejét vette a komolyabb súrlódásoknak.

Az egykori nagy harcos csak éles szemű, jó hallású megfigyelő immár. Levelei ragyogó dokumentumok egy magasba ívelő korszak országos eseményeiről és hőseiről. Pest-Buda elkápráztatja, szinte megsejti benne az eljövendő világvárost. Életkedvét új izgalmak fűtik. 1831 elején a lengyel szabadságharcos készülődésekről ír egyik levelében – "mert kit nem interesszál a varsói dolog", s ugyanitt mellékesen egy új közéleti ember jellemét villantja meg, egy kisebb érdekű megyegyűlés keretei közt: "... felkele Kossuth Lajos, s oly tűzzel, mintha kezében volna a zendítés szövétneke, képzelhetetlen vakmerőséggel tartá beszédét ..."

A lengyel szabadságharcnak s a "kossuthi zendítés szövétnekének" első fényei villannak most szemébe. Látta s szerette Ráday Gedeont, Rákóczi Ferenc titkárának fiát: látta Kossuth Lajost, s első pillantásra észrevett valamit forradalmas jelleméből; a Rákócziak és Rádayak mellől 1848 vezérének alakjáig tudott előrenézni. A koleráról s a parasztfelkelésről írta leveleit, amikor élete áldozatul esett a betegségnek, 1831. augusztus 23-án. A háza előtti kertben temették el, s a vész elmúltával rögtön megindult a hagyaték felmérése. Bajza Kölcseynek küldte meg a hátrahagyott kéziratok terjedelmes katalógusát, s Kölcsey idézte fel méltóan Kazinczy szellemét az Akadémia 1832. szeptember 9-i közgyűlésén. "Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassanak s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson ..."