42. KIS JÁNOS (1770–1846)

FEJEZETEK

Szülei a Festetics-grófok jobbágyai voltak Szentandráson; a fiút egy jószemű falusi tanító és pap tehetségmentő figyelme indította el a deáki pályán. A pálya egyelőre a soproni líceumig ível, ahol Kis János irodalomkedvelő társaival 1790-ben megalapította a Soproni Magyar Társaságot. Sopron után Göttinga és Jena egyetemei következnek, ahova diáki kolduló-körúton szerzett pénzen jutott el Kis János. A külföldi útról Győrbe tér meg, itt az evangélikus iskolában vállalt állást. 1796-től kezdve különböző dunántúli falvakban és városokban látta el az evangélikus lelkészi tisztet, míg végre 1808-ban Sopronba került, s 1812-ben a dunántúli ev. egyházkerület püspökévé választják. Kiegyensúlyozott, nyugodt és sikeres életet él. Megnősül, gyermekeit neveli, s eléri a korviszonyok között megtisztelő kitüntetést: Ferenc király egy audiencia után nemesi rangra emeli. Saját beszámolójából ismerjük ennek a kihallgatásnak a lefolyását: nemessége küszöbén ugyancsak megalázó diskurzust kellett folytatnia az uralkodóval. Szellemi nemességét az Akadémia ismerte el, amikor 1830-ban a legelsők között választotta tagjává.

Kis János hűséges, alázatos és szorgalmas "kis-bolygója" volt Kazinczy naprendszerének. Verseinek 1815. évi gyűjteményéhez maga a széphalmi mester írt előszót, Berzsenyivel és Kisfaludy Sándorral egy szinten jelölve ki helyét, oly magasságban, mely "íróink által meghágva mindeddig nem vala". Kazinczy vezérhangját Kölcsey bírálata követte a Tudományos Gyűjtemény 1817. évfolyamában. Kis János tulajdonképpen ennek a kritikának köszönheti, hogy neve másfél évszázad múltán is él. Kölcsey oly hatalmasan tévedett ebben az írásában a Berzsenyit és Csokonait elmarasztaló kritikák mellett, hogy a magyar kritikai irodalomnak ez a klasszikus "melléfogása" megmentette a feledéstől azt is, akivel a melléfogás történt. A szolid tehetségű, derék lelkész a legnagyobbak közé és fölé emelkedett a Kazinczy-kör jóvoltából. Igaz, megszolgál érte. Harmincnyolc éven át volt hűséges levelező tagja Kazinczy körének, s négy évtized alatt mindössze négyszer {295.} találkozott személyesen a mesterrel. Életének irodalmilag legértékesebb tettét, Berzsenyi verseinek felfedezését is azonnal Kazinczynak jelentette, amit az irodalom fáradhatatlan szervezője éppoly örömmel vett tudomásul, mint azokat a költeményeket, amelyeket hozzá intézett híve. Nem fukarkodott Kazinczy az elismeréssel sem. Kis verseihez írott bevezetőjében mosolyra ingerlő öntudattal jelenti ki, hogy az egyik őhozzá írott lírai verse literatúránknak és Kis János költészetének "fő dísze".

Ha az eddig elmondottakat a későbbi s mai irodalmi állapotokkal szembesítjük, nyilvánvaló, hogy ennek a nyájas irodalmi szervezkedésnek negatívumai tűnnek szembe: elfogultságai, tekintélytisztelő alázatossága, érdemen felül osztogatott rangjelzései. De ha történelmi szerepében mérlegeljük a módszereknek-modornak-kapcsolatoknak ezt a hálózatát, más eredményre jutunk. Magyar irodalmat kellett teremteni, Széphalomhoz közelíteni az egy-elvűeket, egy-ízlésűeket, s velük diadalra vinni az irodalmi polgárosulás ügyét, az érzelmek lágyításának, a literatúra finomításának kazinczyánus programját. Ezt a célkitűzést, a "Szépről szépen verselni" feladatát Kis János programként is, költői gyakorlatként is magáénak vallotta. "Vadból szelídségre" akart nevelni, európai példákat követve: "Anglus, Franc, Német nép Híretek mért olly szép? – "Mert Musa volt dajkája."" A Kazinczy-féle polgárosulás igézetében Kis János meggyőződéssel vallotta, hogy "A Szép külső színe a Jónak" (A szépség felszentelése), s nem véletlen, hogy egyik leggyakrabban használt szava a "szép" szó. Kazinczytól programot, hangütést, ízlést tanult Kis János; Horatiustól magatartás-eszményt: a középszer dicséretét, a higgadt kiegyensúlyozottság hirdetését és gyakorlását. Dicséri a békés családi életet, a vidéki környezet csendjét; elítéli a vallás ellen támadókat, de nem úgy, hogy megsértse a Kazinczy-féle felvilágosultság normáit; bírálja a tudományok rágalmazóit, anélkül, hogy szembekerülne a vallással.

Az irodalmi polgárosulás költő-hívei közé tartozott a dunántúli lelkész, de ennek a polgárosulásnak vidékiesebb, patriarkálisabb s nyelvben zamatosabb változatát képviselte Kazinczy oldalán. A finomság és érzékenység őbenne a való világ tapasztalataival találkozott: Phyllisz és Phryné Gyurival és Katival (Az ember sorsának egyenlőségéről), a violák balzsamos illatja a "terhelt szekerek"-et húzó "lassú ökrök"-kel (Aratáskor), az érzelmes és klasszicizáló stílus a párosrímű magyar tizenkettősökkel. A finom hallású Kölcsey "illetlennek" is minősítette olyan kifejezéseit, mint "ne kacsongass", "egy istene a gyomra", "zsoltárt kornyikálnak" stb. A polgári ízlés kerül szembe itt a stílust színező népi reminiszcenciákkal. S ezek a stiláris-tartalmi-szemléleti színezések elég gyakoriak Kis János verseiben. Olykor nem is a költői tudatosság eredményeként, hanem a kazinczyas légiességre-lebegésre való poétai képtelenség miatt.

Lírájának még egy érdekes és értékes indulati hullámzására kell felfigyelnünk. Kis János élete során messze került apja jobbágyi környezetétől. Kazinczy hatása aligha erősíthette benne a szülői ház, a származás lírai élményét. Mégis, a Kazinczy-tanítványból elő-előtörnek a paraszti származás indulatai; nem egekig csapó szenvedélyek ezek, nem harcias ütemek, inkább csak rezignált jelzései a nem-feledésnek, s olykor csípős korholásai a származási előjogoknak. Horatiusban a rokon-helyzetű költőt is köszönti: "... szegény volt atyád, | Nemességet, nagy fényt s rangot nem hagyott rád." (Hora-{296.}tziushoz). Máskor pedig prédikátori keménységgel ostorozza a kérkedő nemességet: "De nem szenvedhetem, ha valamely bohó,|Ki minden jóban rest, csak a bűnben mohó, | Magát ékesítvén más cifra tollával, | Kevélyen kérkedik nagy származásával". Az igaz időkben "Egyedül az érdem adott nemességet" – hirdeti Kis, de mintegy helyzetét és korát jellemezve, magát is fékezi:

Messze mégyek talán, s felhevülésében

Epésen feddődik Múzsám beszédében.

A nagy urak füle kényes szokott lenni,

Csendesebb hangra kell tehát a dalt venni.

Kazinczy szellemében hatalmas műfordítói tevékenységet fejtett ki. Cicero, Horatius, Ovidius, Juvenalis, Gellert, Goethe, Kotzebue, Matthisson, Schiller, Wieland, Montaigne, Bacon, Johnson, Pope, Shaftsbury magyarítása jelzik – többek között – ezirányú munkásságát. De írt A magyar nyelvnek mostani állapotjáról (1806), szerkesztette a Nevezetes utazások tárházát (1816–19), fordított drámákat, írt prédikációs és énekeskönyvet is egyháza szolgálatában. Jelentős munkája K. J. superintendens visszaemlékezései életéből (1845– 46), a kor irodalmi és evangélikus egyházi életének adatokban gazdag tárháza. – A hűséges tanítvány hosszú évekkel túlélte mesterét; valóságos irodalmi szerepe és tekintélye azonban nem terjedt túl a század első két évtizedén. Kora túlértékelte költői jelentősegét, de ez a kritikai tévedés is figyelmet érdemlő kortünete Kazinczy évtizedeinek.