46. DRÁMAÍRÓI TÖREKVÉSEK A 19. SZÁZAD ELEJÉN

FEJEZETEK

Színjátszásunk és drámairodalmunk fejlődését, megerősödését jelzi, hogy mind nagyobb számban kezdtek feltűnni a több-kevesebb joggal eredetinek mondható drámai alkotások, kísérletezések.

Gorove László (1780–1839) erdélyi földbirtokos, később a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1807-ben adta ki Az érdemes kalmár című "eredeti s pedig magyar történeten épült" öt felvonásos színművét. Bonyodalmát, hangulatát tekintve a darab az Iffland és Kotzebue népszerűsítette polgári család-drámák körébe tartozik, mondanivalója a feudális előítéletek ellen irányul. "Meg fogja ez érzékeny játék kézzel tapasztalhatólag sokaknak azon bal és balgatag vélekedését cáfolni, hogy alacsonyság vagy szégyenletes dolog a kereskedés" – írta Gorove a dráma előszavában, s ezzel a szándékával Kármán programját folytatta, Széchenyiét előlegezte. Hoblik Márton (1791–1845) Katona József diáktársa volt a pesti egyetemen: később megyei főügyész, földrajzi-néprajzi kutatásai elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Kun László magyar király halála (1815) című – elveszett – históriai tragédiájával ő is részt vett az Erdélyi Muzeum pályázatán; dicséretet nyert, bár Döbrentei erősen kifogásolta a mű nyelvét és anakronizmusait. Döbrentei eléggé részletes ismertetéséből az is kitűnik, hogy a Kun László több részletében is egyezést mutatott a Bánk bánnal; valószínű, hogy Hoblik Katona tanácsai nyomán, baráti vetélkedésben dolgozta ki a maga drámáját. A valkói amazon című darabja színre került, s akadémiai dicséretben részesült.

Katonával és Hoblikkal egyidőben tanult jogot Pesten Gombos Imre (1791–1840), később magasrangú kancelláriai tisztviselő, ugyancsak a Magyar Tudós Társaság tagja. Az esküvés (1817) című szomorújátéka a régebbi magyar drámairodalomnak egyik legigényesebb alkotása; évtizedekig szerepelt színtársulataink műsorán, Paulay Ede még 1881-ben is felújította a Nemzeti Színházban. Német mintákhoz igazodik ez is; témája – apai szeretet és kötelességérzet Összeütközése – némileg a szentimentális családi drámákra emlékeztet. A bonyolításban és környezetrajzban a szerző Lessing Emilia Galottiját, a motiválásban pedig a tízes évek derekán divatos végzetdrámákat (Schiller: Die Braut von Messina, Müllner: Die Schuld stb.) követte, s művét az érzelmességből a tragikai fenség szférájába igyekezett emelni. {336.} Egyébként Gombos is ragaszkodott a felvilágosodás történeti szépirodalmának "jó uralkodó – gonosz tanácsadó" alapképletéhez (mint Bessenyei Ágis tragédiájában), de hangsúlyozta, hogy az alattvalók javát szolgáló törvények az uralkodót is kötelezik, még a családi érdekek feláldozása árán is. S a kortársak elsősorban ezt az eszmei mondanivalót hallották ki a darabból: azért is adták elő Szent a törvény, szent az esküvés címmel.

Részben a kolozsvári drámapályázathoz fűződik nagyhírű matematikusunk, Bolyai Farkas (1775–1856) írói tevékenysége. Történeti szomorújátékai (Pausanias, II. Mohamed, Kemény Simon, 1817) és társadalmi színművei (A virtus győzedelme a szerelmen, A szerelem győzedelme a virtuson, A párizsi per) közül az első három a jelentősebb. Nemcsak azért, mert Kisfaludy Károly drámái (Iréne, Barátság és nagylelküség) kapcsolódnak hozzájuk, hanem azért is, mert Bolyainak volt érzéke a tragikumhoz és a drámai hős jellemének lélektanilag hiteles fejlesztéséhez. Darabjai mégsem keltenek mélyebb hatást, elsősorban a rajtuk elömlő s a drámai szerkezetet megbontó retorikus líraiság miatt. Más oldalról nézve azonban ez az alanyiság sok megragadó részlet írására ihlette Bolyait: "A matematikus lángelmében – írja Horváth János – igazi filozófiai költő is lappangott, s mély értelmű, pathetikus képeivel olykor végtelen távlatokat tár fel. A rendkívüli ember kezenyoma minden munkáján meglátszik!"

Színszerűség tekintetében rendkívül kezdetleges alkotás Wándza Mihály (életéről csak annyit tudunk, hogy egy ideig a kolozsvári magyar színtársulatot igazgatta, azonkívül festészettel is foglalkozott) Zöld Marci, vagy az utonálló haramia (1817) című "mulattató játéka" és Pálóczi Horváth Ádám A tétényi leány Mátyás királynál (1816) című vígjátéka. De minden fogyatékosságuk ellenére is figyelemre méltó jelei drámairodalmunk fokozatos tematikai-műfaji gazdagodásának: az a népszínmű keretében megjelenő betyár-romantika előfutára, ez a Mátyás király alakját népszerűsítő történeti vígjáték úttörő kísérlete.

Kazinczy tanítványának, Ungvárnémeti Tóth Lászlónak Nárcisz, vagy a gyilkos önszeretet (1816) című darabja hangulatos költői alkotás, a hellenizmusnak és a Gessner–Matthisson-féle szentimentalizmusnak sajátos vegyülete, s mint ilyen a görög–német klasszicizmus egyik elkésett magyarországi terméke.