| TARTALOM | IRODALMUNK A FELVILÁGOSODÁS ÉS A MEGÚJULÓ NEMZETI MOZGALOM KORÁBAN (1772-től az 1820-as évekig) |
Csaknem nyolc évtized irodalmának történetét tárgyalja ez a kötet. A polgárosulásért, a nemzetté válásért és a nemzeti önállóságért folytatott küzdelmek hol összefonódó, hol szétváló, de végeredményben egy irányba ható tendenciái adják meg a jellegét a felvilágosodástól a szabadságharcig és forradalomig ívelő fejlődésnek. Ebbe a fejlődésbe illeszkedik bele a szépirodalom; nem mellékes "tartozékaként" a kornak, hanem mindig a fősodrást követve vagy éppen mint a nemzeti-társadalmi emelkedés fősodra. Kényszerítő körülmények hatására az irodalom helyettesítheti a politikát. Amikor lehetetlenné vált az alkotmányos élet, amikor a külső elnyomás megbénította a politikai cselekvést, Kazinczyék irodalmi-nyelvújítási mozgalmai fejezték ki a legvilágosabban a magyar haladás fő kérdéseit. Amikor a történelmi helyzet változtával levegőhöz jutnak a plebejus forradalmi törekvések, de még nincs kialakult, önálló plebejus párt a magyar közéletben, akkor Petőfi költészete fejezi ki halhatatlanul, nem egymagában, de a legnagyobb hatással a forradalmi demokratikus követeléseket. Mindezzel nemcsak a korszakot akarjuk jellemezni, hanem azt a sajátos helyet-helyzetet is, amelyet a szépirodalom e korban elfoglalt. Történelmünkben és irodalmunk történetében nincs még egy olyan korszak, amelyben oly szoros kapcsolat alakult volna ki politika és irodalom között, mint a felvilágosodás évtizedeiben és a reformkorban. Ez az a korszak, amelyben a politika gyakran az irodalom "által" létezik, s az irodalom mindvégig közvetlen hordozója a politikának. Egy-tüdővel lélegzik ekkor politika és irodalom. A kapcsolat közvetlensége nemcsak azt jelenti, hogy az irodalom politizál, hanem jelenti az irodalmi vitáknak és fejlődésnek olyan légkörét, amelyben a sajátosan irodalmi kérdések körül is irodalmon túlhullámzó izgalom támad. A négysarkú rímelést felváltó páros rímű versmódot Gvadányi azzal utasítja el, hogy "omnis mutatio periculosa", – ami 1790-ben nemcsak rímtani aggályoskodás. S amikor fél évszázad múltán Petőfi teljes fesztelenséggel pendíti meg a lant idegén a népi tónust – csak a tónust, s még nem a politikai tartalmat! – a konzervatív kritika riadtan idézi meg a "pusztai vadság" ellenében a "nemzeti szellemet s jellemet". Sajátos fejlődési körülményeink között úgyszólván egész irodalmunkra érvényes e korban mindaz, amit Bajza a magyar színházügyről mondott: "Nekünk magyaroknak, kik a színházzal nemzeti célokat remélünk és fogunk is {6.} egybe köthetni, sokkal fontosabb az, mint a német, francia vagy angol nemzetnek; nekünk az, ha akarjuk, lételünk egyik alapkövévé válhatik ..." (1839).
Arra törekedtünk, hogy irodalmunk történetének tárgyalásában kidomborítsuk szépirodalmunk fejlődésének ezt a sajátosságát. De igyekeztünk elkerülni ennek a fejlődési törvényszerűségnek leegyszerűsített, egyoldalú értelmezését. Irodalomtörténetünk itt tárgyalt szakaszának hangsúlyozott és törvényszerű közéleti jellege, politikai átitatottsága nem a szépirodalom sajátos művészi funkcióinak tompítása árán érvényesült, nem az irodalom belső törvényszerűségeinek elmosását jelentette, hanem éppen ellenkezőleg: olyan akusztikát teremtett, amelyben még hangzatosabbá-hangsúlyosabbá váltak a művészet felcserélhetetlen sajátosságai.
Ebbe az irányba hat a korszaknak egy másik tendenciája is. A felvilágosodástól 1848-ig ívelő fejlődést nemcsak az jellemzi az irodalomtörténet szempontjából, hogy sajátos viszonyaink között rendkívül megnő a szépirodalom közéleti-politikai hatóereje, hanem jellemzi a szépirodalom önállósodási folyamata is. Ebben a korszakban gyorsul meg s fejeződik be, a polgárosulás jegyében, a szellemi életnek az a differenciálódása, amely már tudatosan megkülönbözteti a tudományt és a szépirodalmat; a színjátszást kiemeli az iskolai (és egyházi) keretek közül és önállósítja; a sajtóban is kezd különválni a tudományos, irodalmi és politikai jelleg. Magának a szépirodalomnak a jelentéstartalma is bővül és árnyalódik: a költészet mellett mind nagyobb szerepet játszik a dráma, s megjelenik a modern széppróza is, a költészettel egyenrangú tekintélyt szerezve már az 1840-es években. A szellemi élet fejlődésének, az irodalmi alkotások gyarapodásának természetes következménye a kritika megjelenése. Mindezeket a folyamatokat igyekszünk nyomon követni. S tekintettel arra, hogy a szépirodalom helyét e korban aligha érzékelhetjük reálisan a vele gyakran kölcsönhatásban alakuló szellemi rokontevékenységek ismerete nélkül, arra törekedtünk, hogy vázlatosan ismertessük a politikai és tudományos irodalmat is. Martinovicsnak és társainak politikai és filozófiai értekezései nyilvánvalóan nem tartoznak a szépirodalom körébe, de ezeknek – mégoly vázlatos – ismertetése nélkül nem alkothatunk megközelítően reális képet sem a kor irodalmi áramlatairól. Az úgynevezett márciusi fiatalok politikai röpiratai, cikkei nem szépirodalmi jellegű alkotások, de ezeknek ismerete nélkül nem lehet teljes annak a kornak a képe, amelyben klasszikus magaslatra érkezik a plebejus költészet.
A magyar irodalomtörténet periodizációjának a kérdése az első rendszerezések megjelenése óta hullámzó vitatéma. Különböző álláspontok alakultak ki annak a korszaknak a tagolásáról is, amelyet ebben a kötetben tárgyalunk. Meggyőződésünk szerint minden irodalomtörténeti "felosztásban", "korszakolásban", "csoportosításban" a folyamatokat demonstráló tények csomópontjai mellett szükségképpen jelen vannak a munka szempontjából nélkülözhetetlen hipotetikus mozzanatok is. Az irodalom történetében nincsenek, vagy csak ritka kivételként fordulnak elő úgynevezett "tiszta korszakhatárok", amelyek egy bizonyos jelenségcsoport abszolút lezárását s egy új jelenségcsoport abszolút kezdetét mutatják. A fejlődés sűrűsödési pontjait vagy idő-sávjait kell a korszakbeosztás alapjának tekinteni, s szakítani kell az abszolút korszakhatárok absztrakt igényével. A kötetünkben tárgyalt {7.} korszak kezdőpontjának Bessenyei fellépését, a hagyományosan korszakhatárnak minősített 1772-t tekintjük. Az egyetlen évszámmal jelölt korszak-kezdet nem azt jelenti, hogy 1772 előtt nem találkozunk szórványosan előbukkanó felvilágosult eszmékkel az irodalomban, csupán hangsúlyozza annak az esztendőnek a jelentőségét a fejlődés menetében, amelyben az Ágis tragédiája megjelent. Hogy ez az év egyébként sűrűsödési pont, azt bizonyítja Bessenyei több más művének 1772-es megjelenése (Hunyadi László tragédiája, Az embernek próbája, Eszterházi vigasságok ...). A forradalom és a szabadságharc koráig, 1848–49-ig ívelő irodalmi fejlődés tulajdonképpen egységes nagy korszak, amely Bessenyei munkásságával kezdődik s Petőfi és Arany klasszikus magaslatán tetőzik. Petőfi és Arany fellépése azonban már az új korszak kezdete is; s ha ebben a kötetben a Petőfi pályaképével záruló fejlődésrajz inkább Petőfi művének lezáró jellegét hangsúlyozza, a következő kötet Petőfi és Arany fellépésének korszaknyitó jellegét emeli ki.
A kötetünkben tárgyalt, lényege szerint egységes korszakot két szakaszra, két alfejezetre osztjuk. Az első rész a felvilágosodás korának irodalmát, a második az úgynevezett reformkor irodalmát ismerteti. A fejlődés mindkét szakasza az irodalmi polgárosulás jegyében bontakozik ki, mindkét szakaszban felmutatva a polgárosuláson – hol irodalmi, hol nemcsak irodalmi értelemben – túllendülő plebejus törekvést, mégpedig klasszikus szinten: az első korszakban Csokonai, a másodikban Petőfi életművében. A két fejlődési szakasz között az 1820-as évek első felét jelölhetjük ki "határsávnak". Kisfaludy Károly Aurorájának megjelenésétől (1822) a Zalán futásáig (1825) törnek fel a romantikus irodalomnak azok a jelenségei, amelyek – függetlenül attól, hogy az 1825-ben nyíló országgyűlést reform országgyűlésnek tekintjük-e vagy sem – markánsan jelzik egy új irodalmi hullám keletkezését.
A két szakaszon belül az irodalmi fejlődés sugallatára s a könnyebb áttekintés kedvéért további tagolást végeztünk. Az első szakasz ismertetését két ízre bontottuk; a választópont a Martinovics-féle köztársasági mozgalom bukásának éve (1794–95). Ez az időpont, a legnagyobbak pályáját figyelve, nem életművek lezárulását és új életművek nyitányát jelenti, hanem az irodalom létfeltételeinek a változását, ennek eszmei és művészi konzekvenciával együtt. A második szakaszon belül az irodalmi anyag tárgyalása tulajdonképpen három fejlődési ízt rajzol ki: a húszas, harmincas és negyvenes évek irodalmának a vonulatait. Szerkezetileg azonban az 1840-es évek elején mutatkozó jelenségcsoport fejlődéstörténeti szerepét tettük nyomatékosabbá: a Kossuth-szerkesztette Pesti Hirlap megindulása (1841) az irodalmat is érintően teremt új helyzetet a magyar progresszió számára; Erdélyi János fejtegetései a népdalról s Petőfi költészete a 40-es évek első felében egy új irodalmi lendület kezdő és egyben klasszikus mozdulatai.
A kötetben az egyes fejezeteket bibliográfiai jegyzék követi. A fejezetben tárgyalt kérdésekre vonatkozó szakirodalom adatszerű felsorolását kapja itt az olvasó, valamint a fontosabb kiadások jegyzékét*. Bibliográfiánk nem törekszik teljességre; a fontosabb szakmunkák regisztrálását tekintettük feladatunknak. A szövegben gyakran hivatkozunk egyik-másik alapvető jelentőségű szakmunkára, azonban éppen azokra az összefoglaló vagy monografikus művekre, amelyek közismertek, amelyeknek eredményei részben vagy {8.} egészben felszívódtak a szakmai köztudatba, s amelyeket kötetünk szerzői is felhasználtak az egyes fejezetek megírásakor, nem hivatkozunk újból és újból, hanem itt, a kötet bevezetőjében, említjük meg őket. A történelmi és irodalomtörténeti kézikönyvek mellett ilyen művek: Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig és Tanulmányok; Waldapfel József: Magyar irodalom a felvilágosodás korában és Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből (1780–1830);György Lajos: A magyar regény előzményei; Szinnyei Ferenc: Novella és regényirodalmunk a szabadságharcig; Tolnai Vilmos: A nyelvújítás; Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom – világirodalom; Sőtér István: Romantika és realizmus; Szauder József: A romantika útján.
A kötet szerkezetét a lehetőségek szerint összehangoltuk a Kézikönyv többi kötetével.
| TARTALOM | IRODALMUNK A FELVILÁGOSODÁS ÉS A MEGÚJULÓ NEMZETI MOZGALOM KORÁBAN (1772-től az 1820-as évekig) |