Társadalmi és politikai viszonyok

Az 1820-as évek elejétől a forradalom és a szabadságharc kitöréséig terjedő időben kettős feladat állott a magyar nép előtt. Ki kellett küzdenie szabadságát, nemzeti függetlenségét az osztrák elnyomókkal szemben, és meg kellett vívnia harcát a feudalizmus erőivel a polgári átalakulásért. E két feladat megoldásáért a harc korábban két, egymással nem folyamatosan érintkező vonalon folyt. A nemesi függetlenségi ellenállás szűklátókörű volt a demokratizmus kérdésében, a viszonylag szűk rétegekre támaszkodó felvilágosodás és nyelvművelés pedig csak közvetve szolgálhatta a nemzeti függetlenség ügyét. A két feladat azonban elválaszthatatlanul kapcsolódott egymáshoz, hiszen az évszázados félgyarmati függés tartotta Magyarországot a feudalizmus bilincsei közt, a nemzeti függetlenség kivívása pedig nemzeti egységfrontot követelt, s ez a jobbágyfelszabadítás polgári követelésének teljesítése nélkül lehetetlen volt. Ennek az összefüggésnek felismerését a nemesség legjobbjai részéről a haza és haladás jelszavainak együttes hangoztatása jelzi, és ez különbözteti meg a reformkort a harc korábbi szakaszától. Nemzeti függetlenség és belső társadalmi átalakulás feladatainak összekapcsolódása a nemzetté válásnak heroikus pátoszú korszakában, s az a körülmény, hogy az egész Európára ránehezedő zsarnokság ellen egy frontba kerültünk a szabadságért és függetlenségért harcoló többi európai nemzettel: mindez a magyar irodalom eddig külön úton futó vagy éppen egymásnak ellentmondó irányzatait összekapcsolta, s megalapozta irodalmunk mindaddig páratlan felvirágzását, tartós világirodalmi egyenrangúsodását.

E kor hozta meg a magyar nyelv teljes kibontakozását. Győzött a század első két évtizedének legjelentősebb szellemi mozgalma, a nyelvújítás, sőt Kazinczy "fentebb stílje" csiszolt, hajlékony, pallérozott nyelv volt, alkalmas a fejlettebb, polgárosult társadalom ábrázolási igényeinek kielégítésére. De volt benne valami mesterkéltség, bizonyos fokig elszakadt a köznyelvtől, az élő nyelvgyakorlattól. A középnemesség nyelve viszont, amelynek a népivel szorosabb kapcsolata volt s szónoki erőt, pátoszt tudott kifejteni, még mindig nehézkesnek és darabosnak mutatkozott. Most, a nemesség polgárosodásának talaján, az irodalom, elsősorban Vörösmarty zsenije, mindkét nyelvi irányzat értékeit egyesítette. A korábban patriarkális elemekkel, provincializmussal terhelt népiesség, amelytől Kazinczyék idegenkedtek, a középnemesség {364.} világnézeti átalakulása következtében haladó, demokratikus tartalmakkal telítődött, új formákkal, műfajokkal termékenyítette meg irodalmunkat, s Petőfi és Arany költészete számára egyengette az utat.

A megelőző szakaszban az irodalom, a nyelvművelés mintegy helyettesítette a politikai életet, az irodalmi polémiák, nyelvészeti harcok a politikai haladás és maradiság megütközésének formái voltak s a nemzeti mozgalom gyengeségéről tanúskodtak. A század húszas, harmincas éveivel elérkezett a politikai cselekvés korszaka. Az irodalom ekkor már nem egyedüli hordozója a haladásnak. A spanyol forradalom (1820–23), a nápolyi és piemonti forradalmak (1820–21), a görög függetlenségi harc (1821–29) megrendítették a Szent Szövetséget, a Habsburgok meghátráltak az önkényes újonc- és adószedéssel szembeszegülő megyék előtt, s 1825-ben összehívták az országgyűlést. A húszas évek elején jelentkező új irodalmi törekvések (Kisfaludy Károly, Aurora) a megújhodott politikai élettől új lendületet kapnak. A nemesi ellenállás kezdetben még nem támaszkodott a népre; erőforrása a magyar történelmi múlt volt, ennek dicsőséges és harcos hagyományait elevenítette fel. A nemesi ellenállás ideológiájának ez a romantikus, múltidéző motívuma tette népszerűvé a történeti balladát, általában a történeti elbeszélő költeményt, ez avatta a húszas éveket a magyar irodalomban az eposz évtizedévé.

A nemzeti függetlenség gondolatának nemesi jellegű irodalmi megfogalmazása mellett energikusabban kezdett kibontakozni a szépirodalom polgárosodása is. Az irodalom új hanggal, új műfajokkal (szépprózai elbeszélés, novella, egyfelvonásos, románc) igyekszik kielégíteni a városiasodó közönség változó igényét, mely az olvasásban, az irodalomban immár nem tudományt, hanem szórakozást is keres. Kisfaludy Károly vígjátékai, Fáy András elbeszélései az első hírmondói ennek az új törekvésnek, mely fontos szerepet töltött be irodalmunk nemzeti arculatának kiformálásában. Műveikben már a magyar társadalmi valóság alakjai és színei jelennek meg. A népköltészettel való fokozatos megismerkedés tágítja irodalmunk horizontjait, Kölcsey pedig elvileg is a köznépi dalt jelöli meg a nemzeti műköltészet mintaképéül.

E korban válik Pest-Buda az ország irodalmi központjává. Kazinczy, Csokonai, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi még vidéken élt és dolgozott, családi birtokra vagy mecénásokra támaszkodva. Az új írónemzedék számára az irodalom már olyan hivatás, amely megélhetést, viszonylagos írói függetlenséget ad, s ezt a polgárosodó magyar olvasóközönség megnövekedése tette lehetővé. A korszak irodalmi vezető rétege olyanokból került ki, akik elszakadtak a földbirtoktól, a nemesi életformától (Kisfaludy Károly, Fáy András, Bajza), vagy nem is volt birtokuk (Vörösmarty, Toldy), valamennyien Pesten élő értelmiségiek, s hamarosan megjelennek mellettük a jobbágyság és más plebejus rétegek irodalmi képviselői (Czuczor, Erdélyi, Vajda Péter, Táncsics, Petőfi). Pesten indul meg a legtöbb újság és folyóirat, Pestre települ az Akadémia itt működnek a legnagyobb könyvkiadók, itt nyitja meg kapuit a nemzet színháza.

A húszas években még bizonytalan, akadozó tendenciák a harmincas években új erőre kapnak, és határozottan törnek cél felé. Széchenyi nagy műve (Hitel, Világ, Stádium) sürgetik a nemesi közvéleményt, arra késztetve hogy az ország gazdasági elmaradottságából vonja le a megfelelő politika következtetéseket. Lökést ad a politikai életnek az 1830. évi francia forra-{365.}dalom, majd 1831-ben a kolerajárvány miatt kitört parasztlázadás. Az 1832– 36. évi országgyűlés ellenzéke a nemzeti függetlenség és jobbágyfelszabadítás kérdéseinek összekapcsolásával a Széchenyi-kezdte úton Széchenyinél is továbbjut. A Lovassy László vezette országgyűlési ifjak szervezkedése – amelyet letartóztatásokkal fojtott el az udvar (1836) – a reformkori radikalizmus első kísérlete volt. Az irodalom figyelmét ezek a tényezők új – nyíltan politizáló – műfajokra (epigramma) irányítják, s megteremtik az irodalmi élet demokratizálásának feltételeit. Bajzáék nemzedéke új írói normákat és erkölcsöket alakít ki; Kazinczy arisztokratizmusa fölött diadalt arat a demokratikus irodalomértelmezés; Bajza kimondja, hogy az irodalomban "nem érdem, nem születés, nem hivatal többé, egyedül okok, egyedül ész adnak elsőséget": országos visszhangot verő polémiákban tisztázódnak a kritika, a kiadói felelősség, az irodalmi hitel, a szerzői jog kérdései. A hazafias eposz kora lejár (Pázmándi Horvát Endre Árpádiásza 1831-ben, Széchenyi jövőre hivatkozó Hitele után már elkésve, időszerűtlenül jelenik meg); diadalmasan vonul be a magyar irodalomba a regény, mely hamarosan napirendre tűzi a realizmus problémáit; a drámairodalomban megindul a harc a feudális erkölcsiségű német dráma kiszorításáért, a francia, romantikus dráma elismertetéséért.

Az 1841. év újabb határkő. A börtönéből kiszabadult Kossuth hozzálát a nemzeti függetlenségért és polgári átalakulásért harcolók táborának kiszélesítéséhez, az érdekegyesítés megvalósításához. Ez évben indítja meg a Pesti Hírlapot, mely az első, mai értelemben vett politikai újság; majd – nem kismértékben a költők támogatásával – létrehozza a Védegyletet, amelynek politikai célja a különböző rétegek társadalmi összefogása, nevelése, politikai aktivizálása volt. Erre az időre esik a magyar ipar, kereskedelem és közlekedés megerősödése. Létrejön a Pesti Hazai Első Takarékpénztár (1840), a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (1841), a Gyáralapító Társaság és a Magyar Kereskedelmi Társaság (1844), útjára indul az első balatoni gőzhajó s az első vonat (Pest és Vác között). A "haza és haladás" jelszavát hangoztató Kölcsey az 1832–36. évi országgyűlésen még elszigetelt marad, a nagybirtokos arisztokráciával összefogva a bécsi kormány még elgáncsolhatta törekvéseit. A negyvenes években a Kossuth-vezette középnemesség, melyet a galíciai parasztfelkelés (1846) tapasztalatai is sürgetnek a jobbágyfelszabadításra, szembefordul az arisztokráciával. Kossuth már 1841-ben megütközik Széchenyivel, s a harmincas évek mozgalmainak ihletője elveszti korábbi népszerűségét. Az ellenzéken belül a gyökeres polgári átalakulás elméletileg (francia mintára) jól megalapozott programjával lép fel a centralisták kicsiny csoportja, az évtized második felében pedig már egyre erősebben hallatja szavát az a – többnyire fiatal írókból álló – tábor, mely Petőfivel az élén, ha kell, a nemesség nélkül és ellenére, forradalmi úton akarja megszüntetni az ország függő helyzetét és társadalmi elmaradottságát.

Az irodalom érzékenyen reagál mindezekre a politikai változásokra. A negyvenes évek hozzák meg Eötvös realista regényíró művészetének kibontakozását, uralomra jut a népiesség, a romantikus témák politikai célzattal telnek meg, a kritikai élet középpontjába, Petőfi fellépése nyomán, az öncélú művészet és az "irányköltészet" elveinek összeütközése kerül. Tért hódít a szatíra, amely versben és prózában gúnyolja a maradiságot, a politikai vígjáték, mely aktuális témáival kelt feltűnést, minden műfajban terjed a kritikai ábrázolás. {366.} A főváros élete, noha francia ösztönzésre, mind nagyobb helyet kér az irodalomban. A líra, Petőfi lírája, meghódítja a költészet számára az Alföldet, miután már Gaal József prózai írásaiban fölfedezte azt; népi hősök jelennek meg a színpadon (népszínmű) és az eposzt felváltó népi elbeszélő költészetben (János vitéz, Toldi).

Az évtized azonban nemcsak a nemesi liberalizmus kiforrásának, hanem egyszersmind válságának korszaka is volt. A függetlenségért és a polgári átalakulásért ugyanis – polgárság híján – feudális osztály, a liberális köznemesség küzdött, amely – Révai József szavai szerint – "féllábbal mindvégig azon a feudális talajon állt, amely ellen épp neki kellett vezetnie az egész nemzet harcát". A nemesi vezetés ellentmondásait a reformpolitika egyre kevésbé tudta feloldani, a kapitalista országokból érkező tudósítások pedig sok gondolkodó főben a liberalizmus eszméit illetően is kételyeket ébresztettek. Ez a válsághangulat megérinti irodalmunkat, ez sodorja időnként kétségbeesésbe Vörösmartyt, ez magyarázza az érdeklődést az utópista szocializmus rendszerei iránt. Petőfinek is volt válságos korszaka (Felhők), de nála ez a demokratizmus és a liberalizmus végleges szétválásának válsága volt, amelyből a plebejus hazafiság forradalmi világnézete emelkedett ki. Petőfi költészete – bármennyire folytatása volt is mindannak, amit a reformkor eszmékben és kifejezési formákban teremtett – merőben új, minőségileg más. Vele az öntudatra ébredt nép vonul be az irodalomba, az ő népiességében – mint Révai József írja – "a felülről jövő nemesi reformnak a gondolata helyett az alulról jövő népi felszabadulásnak gondolata szólal meg. Nem a nép felemelése, nem az érdekegyesítés itt a probléma többé, hanem a nép felszabadítása."