A Parainesis írója

A kényszerű visszatérés Csekére már nem süllyesztette Kölcseyt a "lélekvesztő szentimentalizmus" letargiájába. Az országgyűléstől távol is cselekvés tölti ki utolsó esztendeit. Újabb nagy alkotásokat hoz létre, és részt vesz a közélet harcaiban.

Az Akadémia megalakulásától kezdve a nyelvtudományi osztály rendes tagja. Döbrentei lemondása után szóba került akadémiai titoknoksága, de a kormány aknamunkája megakadályozta megválasztatását. Egyébként szkeptikusan tekintett az Akadémia működése elé: az írók önállóságát féltette a hivatalos testülettől.

Az irodalom területén e korszakban Kölcsey újabb műfajjal lép fel: a prózaelbeszéléssel. Még 1833-ból való első ilyen műve: A kárpáti kincstár; egy szegénysorsú, fiatal magyar nemes belső válságának és összeomlásának nagy lélekrajzoló képességgel megírt története. A színhely Késmárk. Erdőhegyi, az alföldi nemesifjú beleszeret egy szép és gazdag polgárlányba, de szülei a lányt egy vagyonos polgárfiúnak szánják. Erdőhegyi meg akar gazdagodni, hogy kérőként léphessen fel. Először szerencsejátékkal próbálkozik, majd egy régi könyvben leírt legenda alapján kincskeresésre indul a Kárpátokba. A szenvedély annyira hatalmába keríti, hogy amikor kénytelen fölhagyni az ábrándos kincskereséssel, a kiábrándulásba belehal. Az író lélektani megértéssel s egyszersmind racionalista kritikával mutatja be hősének eltévelyedését. Erdőhegyiben Kölcsey a polgárosodás útja helyett az üres ábrándkergetés útját járó magyar nemesség típusát kívánta megrajzolni.

Itt még a lélektani eset áll az író érdeklődésének középpontjában, a társadalmi kritika inkább csak közvetetten érvényesül; az 1836-ban írt Vadászlak {435.} már nyíltan társadalmi tendenciájú. A gyermekgyilkossággal vádolt ártatlan Miller Teréz tragédiáját voltaképpen szerelmese emberi értékéről táplált illúzióinak szertefoszlása okozza. Életsorsával, mely párhuzamosan fut a valóban gyermekgyilkos, szerencsétlen Anikó őrülésbe torkolló történetével, a humanista Kölcsey tiltakozik a nő feudális elnyomása, a társadalom képmutatása ellen. A társadalomkritika ott a legerősebb, ahol a megyei urakat beszélteti; szavaikból kitűnik durvaságuk és önzésük, mely a nőt csak ösztöneik játékául tekinti. Nem kevésbé kritikai élű a börtön leírása, mely Eötvösnek adott ösztönzést a börtönügy javítását célzó írásaihoz. A novella, ballada-drámai szerkezetével, finoman sejtető stílusával, kiemelkedő alkotása a kor elbeszélő irodalmának. Kölcsey állásfoglalását egy fiktív törvényszéki beszéde is megvilágítja, melyben egy gyermekgyilkos árvalányról bizonyítja be, hogy voltaképpen a körülmények áldozata; az író a házasságon kívül született gyermekek számára lelencházak létesítését sürgeti.

Az utolsó csekei évek legnagyobb alkotása a Parainesis, Kölcsey világnézetének végakaratszerű foglalata. Az 1837-ben megindult Athenaeum közölte folytatásokban. Címe intelmet, buzdítást jelent; Kölcsey unokaöccséhez, Kálmánhoz intézi erkölcsi tanácsait és filozófiai fejtegetéseit, de nemcsak a címzett, hanem a reformkor egész haladó fiatalsága a Parainesis tanításain nevelkedett. (Kölcsey Kálmán később a márciusi ifjak köréhez tartozott s 1849-ben Komárom váránál vesztette életét.)

A mű megírása előtt Kölcsey sokat foglalkozott a nyugati polgári államtudomány és pedagógia korszerű munkáival, Benthammel és Pestalozzi követőivel. Jól ismerte az antik morális intelem-irodalmat is: Iszokratész Parai-nesisét és Cicero De officiis című munkáját; ezeket Kölcsey mintáinak szokták tekinteni. A mű elsősorban mégis az író személyes töprengéseinek, közéleti munkásságában szerzett tapasztalatainak, emberismeretének és lélektani tudásának összegezése és a kor fő kérdéseit vizsgáló történetfilozófiai gondolatainak kifejtése.

A mű abból a gondolatból indul ki, mely az Országgyűlési napló személyes vallomásait és a Celesztinát is áthatja, hogy ti. a szenvedések és a csalódások, az emberekbe és a világba vetett személyes remények meghiúsulása ne szakassza el az embert "szíve megszentelt tárgyaitól", ezek pedig: "a rény, haza és emberiség". Kölcsey nem hiszi, hogy az ember célja a boldogság, aki ezt "vadássza, árnyékot vadász". "Az élet főcélja a tett", s amit az egyes ember elérhet, az a "teljesített kötelesség s nemes törekvések önérzése", legföljebb az ebből fakadó lelkinyugalmat nevezhetjük boldogságnak.

A "rény", melyet Kölcsey megismertetni s megszerettetni óhajt neveltjével, nem más, mint "egész éltedet meghatározott elv szerint intézni", "sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván". A Parainesis egész gondolatmenetéből az következik, hogy a "rény" a polgárerény: az emberiség és kivált a haza szolgálata. Kölcsey elítéli a kozmopolitizmust, szerinte csak a hazának tett szolgálat használ az emberiségnek, "mely nem egyéb számtalan háznépekre osztott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre s szolgálatunkra egyformán számot tart", ám szeretetünk közvetlen tárgya mégis a haza, s kötelességeink elsősorban ehhez kötnek. "Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van." Főként ott kell kinek-kinek a "hazát legfőbb gondjává tenni, hol az egyes polgárnak a {436.} közdolgok folyásába joga s kötelessége van". Kölcsey korában erre leginkább a megyegyűlések adtak lehetőséget, ezért unokaöccse figyelmét elsősorban a megyei szereplésre irányítja; egyébként nevelői elvei messze túlmutatnak a nemesi alkotmány megszabta kereteken. "Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férfijának törekedni kell." Kölcsey a tudomány önművelés által való elsajátításához ad hasznos tanácsokat, javasolja a szónoklás megtanulását, mert ezáltal közölheti tudását a férfi a közzel, ennek segítségével törekedhet a "sokaságban" az "előítéletek és balszokások" legyőzésére.

A mű második felében történetfilozófiai elméletét vázolja fel Kölcsey. "Az emberiség történetei valamint az egész természet szakadatlan láncon függenek egymásba: a bölcs az, ki a láncot ismeri és követni tanulta." Az emberiség útja a haladás: "a műveltség nagyobb-nagyobb terjedését, az erkölcsök szelídülését, az ismeretek közönségesedését, múlt századokat jelenkorral egybehasonlítva nagy tömegben szemléljük." A történelemben ugyan "borzasztó jelenetek" következnek egymásra, a kiváló hősök küzdelmének hasznát sokszor csak a későbbi nemzedékek élvezik, "mégis oda jutottunk, hol a rabszolgaság eltörlése, az ember becsének általános megismerése s ezredek óta fennálló kasztok egybeolvadása kivihetetlennek többé nem látszik ..." A történeti fejlődés szükségszerű: "aminek okai előre elhintettek ... annak kérlelhetetlenül meg kell történni; s megtörténését akadályok hátráltatják ugyan; de egyszersmind lépcsőnkinti haladását rohanássá változtatják ..." Így azután "erős rendület viszi véghez nem egyszer, mit hosszú idők békésen nem hajthattak végre"; ilyenek a "néptámadások", melyek a "sors örök haladási törvényeiben írattak meg". Kölcsey bizalmát nem rendítették meg a politikai pályán szerzett keserű tapasztalatai sem. "Az emberiség nagy tömegében az előre, a jobbra törekedés tisztábban vagy homályosabban, mindig érezhető; egyesek pedig az egész szellemével, haladásával s boldogságával ellenkezők sűrűn találkoznak." Ebből következik a humanizmus parancsa: "örömedben és keserveid közt szüntelen szeretettel viseltessél az emberiséghez, melynek kebeléből az erény magvai még soha ki nem száradtak."

Ebbe a távlatba helyezi el Kölcsey gyakorlati erkölcsi tanácsait a közéletben forgó ember magatartásáról, a bölcs kivárni tudásról, a bátorságról, a kiváló egyén és a sokaság viszonyáról. E tanácsok összege erkölcsi kódex a "köztársaság férjfia", a leendő magyar közéleti ember számára; antik példákkal illusztrált, szentenciózus megfogalmazása mélyén a reformkori közélet izzó aktuális problematikája érezhető. A "rény" az ókori respublikák erénye, melyről Montesquieu azt vallotta, hogy a köztársaság alapja, s amelyre a francia forradalmárok is hivatkoztak, de értelmezését Kölcsey a 19. századi magyar reformküzdelmekhez alkalmazta.

A Parainesis a magyar próza klasszikus remeke. Mondatainak ünnepélyes ritmusa és antikos verete olyan előkelő helyet biztosít számára a magyar irodalomban, mint amilyent a 17. századi moralisták írásai foglalnak el a franciában, azzal a különbséggel, hogy a Parainesis mondatainak klasszikus méltósága mögött romantikus szenvedélyesség, egy harcos kor pátosza érezhető.

Az ellenzéki szellem visszaszorítása végett a kormány nemcsak a szabadelvű követek megbuktatását igyekezett elérni intrikáival, hanem terrorintézkedésekre is elszánta magát, Wesselényi, Kossuth és mások ellen. Kölcsey {437.} elszántságát most már ez az újabb válság sem tudja megingatni. "Az, hogy minden erőlködéseink sem elégségesek dolgaink rossz folyamán segíteni, s hogy kénytelenek vagyunk csak azért vickándozni, hogy lelkiismeretünk munkát-lansággal ne vádoljon, s minden kimenetelt a sorsra kell bíznunk: csak terhesíti nyomorúságunk érzetét. Az ember fél magát rezignálni, összetett kezekkel az örvénybe sodratást elvárni; nem azért, mintha reménye volna a küzdésben, hanem csak azért, mert a hű bajnoknak utolsó vércseppig kell harcolni." – írja Bártfaynak 1837. szeptember 24-én kelt levelében. Ez évből csupán egy rövid költeménye van, egy emlékkönyvbe írt epigramma, Bártfayné keresztlánya, Barthos Paulina nevenapjára. Megrázó vallomással kezdődik a költő lelkiállapotáról:

Aeoli hárfa gyanánt zeng a költő dala hozzád
   Messze lakásából, vad vizek árja közűl.
Ő maga gyötrődik mert bal sors átka hazáján
   Dúlva csapong, bal sors átka baráti felett.

1838-ban megint elbeszélést ír (A ferrói szent fa). Távoli világot választ színhelyül: "Midőn a jelenlét csak gyászképeket tűntet elő, a haza szent körében lelket leverő történetek következnek egymásra; s hosszú sikertelen küzdés kínosan fáraszt el: akkor elfordulnak gondolataink más kor, más világrész felé, ha talán valami feledni s feledés által parányi vígasztalást találni lehetne." A Kanári-szigeteknek a spanyolok által való leigázását akarja elbeszélni, de a szigetlakók sorsa a maga korához szóló tanulságot rejt magában: "Ilyen lélekállapotban írám le e történetet, miből látni fogjátok, hogy századok előtt is, az atlanti tenger messze hullámai közt is osztott a sors csapásokat a népnek, melynek elsüllyedését örök végzései közé előre beírá." A novella töredékben maradt, de így is élesen rávilágít azokra a gyötrő aggodalmakra, melyek Kölcseyt ez időtt meglepték, s amelyeknek lírai visszhangja legkeserűbb verse: a Zrínyi második éneke. Mint a címe is mutatja, a Zrínyi dalához kapcsolódik, szerkezete és mondanivalója egyaránt. A vers lírai párbeszéd a költő lelkében tusakodó két nézet közt, az egyiket Zrínyi ajkára adja, a másikat a sorssal, a népek ítélőbírájával mondatja ki. A hazafi könyörög a végveszélybe jutott hazáért, a sors kérlelhetetlenül visszautasítja. A hazát csak gyermekei menthették volna meg, s erre is volt alkalom; érezni, hogy Kölcsey a harmincas évek kezdetének nagy reményeire, a reformpárti férfiak erőfeszítéseire gondol:

Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

A költő kimondja az ítéletet a Béccsel szövetkezett reakció és a kudarcot gyáván tűrő nemesség felett. Zrínyi alakjában így fordul a sorshoz:

Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok ül,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körül.

{438.} A sors feleletéből a legmegdöbbentőbb kép, a nemzethalál víziója jelenik meg. Kölcsey attól retteg, hogy a nemzet vezető osztálya bűneivel magával rántja a bukásba az egész nemzetet. "És más hon áll a négy folyam partjára | Más szózat és más keblű nép" hangzik a dermesztő jóslat, de látszólagos megmásíthatatlansága ellenére tulajdonképpen utolsó felrázó figyelmeztetés.

Hogy nem a kétségbeesett beletörődés Kölcsey utolsó nagy versének mondanivalója, azt élete utolsó napjáig kifejtett lankadatlan tevékenysége, küzdelme bizonyítja. A diétát ott kellett hagynia, de tovább harcol megyéjében. Tiltakozó feliratokat szerkeszt a sajtószabadság sérelme tárgyában, a bebörtönzött Kossuth és az országgyűlési ifjak védelmében, segít kidolgozni a perbefogott Wesselényi védelmét. Közben nehéz helyzetét még megkeseríti rokonainak rosszakarata: egyik unokatestvére, aki elégedetlen a családi birtok megosztásával, fellázítja a költő jobbágyait, elpusztíttatja vetését. Kölcsey vigasza közvetlen környezetének ragaszkodó szeretete, joggyakornokainak (Pap Endre, Obernyik Károly, Szalay László) rajongása. A munkában átvirrasztott éjszakák megviselték Kölcsey szervezetét, s amikor egy hivatalos útján zápor érte, meghűlt, és pár nap múlva, 1838. augusztus 24-én meghalt.

Halálhíre mély megdöbbenést keltett. Szemerével egy ideig nem is merték tudatni. Wesselényi csak ennyit mondott: "Nem közénk való volt." Az Akadémia nevében Eötvös tartott felette emlékbeszédet. Hatása messze túlsugárzott tanítványai körén. Írói elvei, közéleti magatartása Petőfinek is példát mutattak, s végül ő valósította meg azt, amit Kölcsey kezdeményezett: a népköltészeten alapuló nemzeti irodalmat, ő emelte magasra a Kölcsey által vallott eszményt, a költészet és politikai cselekvés egységét.