| Prózai törekvések az 1820–30-as években | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A magyar széppróza fellendülése a 18. század második felében a nemzeti nagykorúsodás, a polgári felemelkedés formálódó igényeihez kapcsolódik. A Báróczitól Kazinczyig vezető fordítási program még szembetűnően őrzi a nyelvi és ízlésbeli finomítás eltökélt szándékát, az új tartalmak és életérzések kifejezésére szolgáló eszközök megteremtésének, illetve korszerűsítésének az igényét. A nyelvi-irodalmi eszközteremtés természetesen nem állította előtérbe az eredetiség követelményét: az érzelmileg iskolázottabb, kifinomultabb külföldi alkotások fordítása hasznosabbnak bizonyult a nyelv pallérozására, mint darabos eredeti művek szerzése. De már Kármán rámutat arra, hogy a nyelv, bár rendkívül fontos, mégis csak eszköz, s nekünk eredeti művekre van szükségünk.
A Fanni hagyományai egyszerre érzékelteti a nyugati szentimentális áramlat, az érzelmi polgárosulás termékenyítő hatását és a hazai viszonyokból merítő, a polgárosulással organikusan együtt-jelentkező eredetiség igényét. Erős hazafiúi célzatosság és a korigényt sikeresen szolgáló szórakoztató szándék összefonódása jellemzi Dugonics András nemesi olvasóközönségre számító, kezdetleges regényeit. A kettős célkitűzés korszerűségét nemcsak Dugonics munkáinak közönségsikere, hanem Dugonics követőinek az olvasottsága is bizonyítja. Magasabb igény, magasabb eszmék íratták Bessenyeivel a Tarimenes utazását, amely nemcsak műfaji típusában, hanem gondolatainak irányzatában is a francia felvilágosodás nagyjaihoz kapcsolódik. Nem a véletlen műve, hogy ez a regény több mint száz évig hevert kiadatlanul. A 18. századi magyar szépprózának ezek mellett az irodalmi szinten érzékelhető vonulatai mellett egyre-másra jelentek meg a különféle román-fordítások, kalandregények, szórakoztató olvasmányok, amelyek inkább összességükben, inkább a keletkezésüket sürgető társadalmi ízlés és igény jellemzőiként érdemelnek figyelmet, s nem mint önálló érdemű irodalmi alkotások.
Változó körülmények között és változó erősséggel tovább élnek ezek a törekvések a 19. század első harmadában is. Kazinczy munkássága, Báróczi magyarításainak posztumusz kiadásai, Dugonics követőinek kezdetleges regényei mellett Verseghy magyarított románjaitól kezdve Fáynak a tízes évek végén megjelenő elbeszélésein keresztül Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty különböző jellegű szépprózai vállalkozásaiban érlelődik a magyar elbeszélés korszakos {496.} fordulata, a "modern" regény megjelenése az 1830-as években (Jósika Abafija és Eötvös A karthausija). Ám az irodalmi nevekkel jelölhető fejlődésvonal mellett és alatt húzódik egy hazai nevekkel alig jellemezhető, de hatásában – az olvasó közönség alakításában, a széppróza iránti társadalmi igény fokozásában és állandósításában, a világirodalom néhány jelesének tolmácsolásában – jelentős, szórakoztató célzatú prózairodalom is. Mielőtt ennek a mennyiségileg meglepően számottevő irodalomnak rövid jellemzését adnánk, választ kell adnunk egy elodázhatatlan kérdésre.
A folyamatosság kétségtelen tényei mellett is szembetűnő, hogy a magyar szépprózának a 18. században energikus fejlődés-mozdulatai erőtlenebbé válnak a 19. század első három évtizedében. Különösen az eredetiség Kármán által megfogalmazott igényének beteljesítése várat magára. S a folyamatosságot is inkább egy-egy jelenség, egy-egy írói vállalkozás tartja fenn, s nem a műfaj virágzása. Ennek a megakadásnak, fejlődési lassúdásnak legmélyebb oka a nemzeti és társadalmi törekvések, a politikai cselekvés visszaszorítása Bécs által, egészen az 1825. évi országgyűlésig. Ezek a körülmények természetesen közvetve és közvetlenül is érintették a magyar irodalmat s ezen belül a széppróza fejlődését. Közvetlenül akadályozta a széppróza fejlődését a szigorodó cenzúra. Ferenc császár 1806. február 23-án általános tilalmat rendelt el minden regény kinyomatására, regények hirdetésére, külföldi művek behozatalára. Ezt a rendelkezést még a Polizeihofstelle is túlzónak tartotta, s ennek közbelépésére néhány hét múlva úgy módosult a törvény, hogy a tilalom csak azokra a könyvekre vonatkozik, amelyeket közönségesen, kárhoztató értelemben is regényeknek neveznek (Waldapfel József). A rendelet gátolta a széppróza fejlődését az 1800-as évek elején. Közvetve talán még súlyosabban érintette a kialakult helyzet a regényirodalmat. A műfaj nálunk még a gyermekkorát élte, nem voltak olyan erős hagyományai, amelyek a mostohább viszonyok között is biztosították volna a továbbfejlődést. Kármán és Bessenyei életerős kezdeményeit, amelyek a valósággal való termékeny kapcsolatban, gondolati céltudatossággal formálták ki a széppróza különböző nemeit, egyelőre nem folytathatták prózaíróink, sőt Bessenyei nagy próbálkozása is kéziratban maradt. A viszonyok meggátolták, hogy ennek a nem nagy hagyományú műfajnak szárnyakat adjon a közvetlen valóság. De hasonló okok gátolták a történelmi múlt ihlető erejének felszabadulását is. Történelmünk regényes eseményeit tulajdonképpen németből visszafordítva ismerte meg különféle románokból a közönség. Ez a "történetiség" azonban többnyire a regényes elemre szorítkozó historizmus, érzelmes-romantikus motiváció, de nem a nemzeti érzelmeket mozgósító, a reformkori sodrás medrébe illeszkedő történelmi regény előzménye még.
A gátló körülmények ellenére is terjed a román-irodalom, a kezdetleges széppróza, elsősorban az olvasói szükséglet fokozódásának, a polgárosuló európai irodalmak befolyásának és a korábbi hazai kezdeményeknek a hatására. György Lajos fontos monográfiája A magyar regény előzményeiről csaknem kétszáznegyven fordított vagy eredetiségre törekvő román címét sorolja fel az 1800 és 1836 közti időszakból. Hol egy enyhébb cenzor jóvoltából, hol a cenzúra éberségét kijátszva, hol az alábbhagyó cenzúrai szigor éveiben jelentek meg ezek a munkák, s közülük nem egy igen széles körben volt kedvelt olvasmány. A pikareszk-hagyományok folytatásaitól a romantikus kaland-{497.}regényig, az utazási romántól az érzelmes-szerelmes levélregényig, rémhistóriák, robinzonádok, keleti történetek, tündérmesék, bűnhistóriák, családi románok szerepelnek ebben az irodalomban. Az olvasói érdeklődés sürgetésére még regénysorozatok is indulnak (Landerer Mihály Téli és Nyári Könyvtára, Hartleben Mulatságos Könyvtára, Kiss István Gratiák Bibliothekája című sorozata stb.). Az említettek – Kazinczy, Báróczi stb. – mellett szorgalmával tünt ki a fordítók, átdolgozók, akklimatizálók népes táborából a népszerű Erbia írója, Pálfy Sámuel, s Holosovszky Imre, Dobosy Mihály, Dobai György, Döbrentei Gábor, Ajtay Sámuel, Csery Péter. Műkedvelő sótiszt és literátor egyaránt akad a fordítók között; a munkák minőségi grafikonja jelzi a gyakori dilettantizmust. A román-literatúra irodalmi rangjának elismerése sem szilárdult meg még ekkor.
A lovaghistóriák, kalandos és érzelmes történetek mellett benyomultak a magyar nyelvterületre Európa-szerte elhíresült munkák, népszerű és sikeres olvasmányok, sőt a világirodalom néhány jelentős alkotása is. Megjelennek irodalmunkban Münchhausen (de Manx) báró kalandjainak átültetései és átdolgozásai (1805, 1815, 1817). Holosovszky készíti az első Eulenspiegel-átdolgozást 1808-ban (a hős nála Suszter Lipli), mellőzve az eredeti vaskosságát. Ujváry Miklós Magyar Robinzont ír (1808), inkább a regény-típusban, mint a témában követve Defoe-t. Egyes mesék szórványos fordításai után 1829–35 között Vörösmarty közreműködésével tizennyolc füzetben jelenik meg az Ezeregy éjszaka. A világirodalom egyik legolvasottabb népkönyve, a Genovéva, 1824-ben jelent meg Jászai Láng Ádám fordításában. Barthélemy apát világhírű Anacharsisának fordítása 1820-ban hagyta el a sajtót (Az ifjú Anacharsis Utazása Görög-Országban). E könyv lelkes hívei között találjuk Kazinczyt, Széchenyit, Kis Jánost. Megjelenik Archenholz népszerű Flibustier-történeteinek magyar fordítása (1812), a Pitaval-féle kiadvány nyomán született bűnügyi históriák (tévesen Schillernek tulajdonított) gyűjteménye (Az Európai Hires Zsiványok, Utonálló Tolvajok, Gyilkosok, Haramiák, Lázadók és Pártütők tüköre, 1817). Le Sage A sánta ördög című művének magyar fordítása 1803-ban jelenik meg, Campe oktatói célzatú ifjúsági regényének első átdolgozása 1793-ban, a második 1817-ben.
Az eddig felsoroltak mellett nyomatékosabb tények is mutatják, milyen gazdag értékekkel nyomul be hozzánk a világirodalom. Voltaire, Chateaubriand, Richardson, Sterne, Goethe, Goldsmith, Walter Scott művei jelennek meg magyarul, a divatos iránti fogékonyság mellett jelezve a magasabb ízlés tájékozódási irányait is. Igaz, Voltaire Zadigját Dugonics András 1808-ban úgy "megmagyarosította", hogy teljesen száműzte belőle az eredeti szellemét, de Sterne Érzelmes utazásának fordítása már Kazinczy gondosságát dicséri (1815); a későbbi fordító, Döbrentei Gábor munkáját viszont éppen Kazinczy fogadta rosszalló bírálattal (1828). Rosszabbul járt Richardson, akinek értékei megsemmisültek az átírt, rövidített magyarításban (1806). Goldsmith The Vicar of Wakefieldjének fordítása már 1822-ben elkészült, de csak 1831-ben jelent meg. A Werther fordítására többen is vállalkoztak: Kazinczy (1790), Bölöni Farkas Sándor (1818), Kissolymosi Simó Károly (1823), Koszta József (1827). Jelentős Walter Scott Ivanhoejának fordítása Thaisz Andrástól, amely kilenc évvel az eredeti megjelenése után, 1829-ben látott napvilágot. Az eredeti magyar történelmi regény kifejlődésére élénk hatást gyakorolt Walter {498.} Scott regénye. S megjelennek magyarul a Scott-utánzók vagy követők munkái is, köztük annak a Van der Veidének a regényei, akit soproni katonáskodása idején Petőfi is olvasott.
Ebben a román-irodalomban ritka kivétel az eredeti magyar mű; a könyvek nagy többsége átdolgozás, magyarítás, s ezzel együtt önkényes átírás, rövidítés, deformálás. Még Kazinczy szabad fordítási elveihez képest is viszonylag ritka az eredeti művek tisztelete e korban. De a közfelfogásban sem élt még a fordítás hűségének szigorú irodalmi és erkölcsi követelménye. Maguk az átdolgozók nyíltan vállalták ferdítéseiket: "Én a Német eredeti munkát nem fordítottam le egészen, rendről-rendre, se szóról szóra, hanem jobban lehető megértés végett benne változtatásokat tettem, sok helyeken jókora darabokat belőle által ugrottam, a szembetűnőbbeket keresgélvén ki" – írta az egyik Münchhausen-"fordító" (1817). Kotzebue elbeszéléseinek átültetője így nyilatkozott: "Az Írónak semmi elmésségét ki nem hagytam, magam is szőttem belé egy-egy kettős csippentkét, az indulatokat ízlésem szerint festettem le, holmit meg is változtattam, szóval ez a munka egészen sem az enyim, sem az Íróé." (1809). A fordításnak ilyen kötetlen értelmezései mellett jelentkezik az eredetiség igénye is. Perecsényi Nagy László büszke arra, hogy románja eredeti magyar; nem szükséges más nemzeteknek "öszve firtzellt darabjait le-fordítani, midőn szélesen terjedtt tündérséggel végben vitt s betsülettel nékünk Maradékoknak általadott honnyi Példázatok, és igaz, betses Tselekedetek, ki-terjesztett karokkal, térséges Mezeikre várnak" (1804). Holosovszky Imre V. László regényes élettörténetét írta meg, s szerzői kommentárjában már a történeti eseményektől eltérő írói szabadságot igazolja: "Önnön képzelődésem kipótolta a régiségnek hejánosságát s módosabb köntösbe öltöztette, ezért hiszem, senki sem fog gúnyolódni ..." (1808).
A világirodalom remekeinek megjelenése magyar nyelven ösztönzést ad a történelmi regény fejlődéséhez, hozzájárul a műfaj irodalmi rangjának megszilárdulásához, hatására fognak fiatal íróink (Szalay, Bajza) érzelmes történetek írásához. De az érzelmes könyvek kora múlóban van, Petőfi majd az avitt ízlés jellemzésére írja: "A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám." Viszont a század eleji román-irodalom haramia- és betyár-kultusza tovább él a reformkori romantikában; az utazási regények lehetőségei irodalmi érdekűvé lesznek a harmincas évek hazai szépprózájában (Vajda Péter: Tárcsai Bende), a regényes történetiség román-divatja irodalmi folytatásra talál (Gaal: Szirmay Ilona), a keleti témakör, egzotikum-keresés Vajda Péternél erős politikai-társadalmi célzatossággal nemesedik, s a század eleji érzelmes, szentimentális ízlés Eötvös első regényében mély gondolatokkal ötvöződik.
Az eredeti magyar széppróza kialakulását azonban nem érthetjük meg pusztán a román-fordítások és a világirodalmi rangú művek átültetéseinek folyamatából. Az eredetiség szubjektív oldala maguknak az íróknak az eredetiségigénye. Objektív oldala, amely ösztönzően hat az előbbire: a hazai valóság inspirációja, s ezzel szoros összefüggésben az a gondolati anyag, amelyet fokozatosan fogalmaz meg a nemzeti emelkedés és a társadalmi előrehaladás. Mindez jelen van már embrionálisan Fáy András korai szépprózai kísérleteiben, érettebb művészi fokon Kisfaludy Károly elbeszéléseiben. Ha a megújuló, modern magyar regény a harmincas években jelentkezik, az eredeti magyar elbeszélés születési évtizedének az 1820-as {499.} éveket mondhatjuk. Ez az elbeszélő próza nemcsak terméke az előző korszak elbeszélői kísérleteinek, hanem tudatos ellenfele is a román-irodalomnak. Fáy András 1824-ben éles szavakkal ítélte el "pityergő, hitvány románjaink"-at, Kisfaludy Károly paródiái, az Andor és Juci (1824) és a Hős Fercsi (1828) a románok által terjesztett ízlés kritikái is. A nemzeti törekvésekkel összefonódó romantika térhódítása mellett kiváltképp az elbeszélésekben számottevő a kezdetleges realizmus jelentkezése: a valóság tisztelete, a zsánerezésig jutó tipizálás, hiteles környezetrajzok jelzik ezt az igényt. A valósághoz való művészi hűséget hangsúlyozza Bajza József kitűnő tanulmánya A román költésről, 1833-ban. "Beszélyben, legyen az költői bár vagy históriai, múlhatatlanul megkívántatik a valóság. A históriai beszélyben, tudniillik, hogy ami elmondatik, úgy történt legyen; a költőiben, hogy úgy történhetett legyen a való életben, miként elmondatik. E valóság a művészi gyönyörnek éltető eleme; nélküle a poézis hazugsággá alacsonyodván, nem képes művészi áltatást (illúzió) gerjeszteni." Bajza Lessing Hamburgi Dramaturgiájára hivatkozva hirdeti, hogy "históriai igazság s a poétai igazság között nagy a különbség", s jól érzékelve a probléma korszerűségét, rámutat a hősköltemény, az eposz és a regény különbségére: "Amaz olyan mint az ifjúkor s annak sejtései, melyek rendszerint szebb jövendőt igérnek, mint ami valósággal teljesedni fog: ez mint a férfikor, mely előtt a valóság s élet könyve nyitva áll, melyben eszköz és cél, ébrenlét és álom, éles vonásokkal vannak megkülönböztetve ... a regény pszichológiai igazságú karakterei, életfestése által az emberi lélekkel ismertet meg." Az elméletet megelőzve, már a húszas években kezd kibontakozni a halványabb-erősebb társadalomkritika szövetsége a realisztikus ábrázolással. A szélsőséges romantika mellett (Kisfaludy Károly: Vérpohár) mind gyakoribb jelenség a romantikának és a valóság realisztikus megragadásának szintézise (Kölcsey: A vadászlak). Az Abafiban az uralkodó romanticizmus mellett is találkozunk realisztikus mozzanatokkal, s A karthausiból is vezet út A falu jegyzőjének kritikai realizmusához. Szépprózánk erős és tartós romanticizmusa, túl a közvetlen irodalmi hatóokokon, nyilvánvalóan nem független a magyar polgárosulás nemesi vezetésétől. Viszont a realisztikus elemeknek viszonylag korai betörése elbeszélő irodalmunkba nyilvánvalóan nem független attól, hogy a magyar nemességnek a legértékesebb rétegét több mint fél évszázadon át polgári funkcióba helyezték fejlődésünk sajátosságai.
| Prózai törekvések az 1820–30-as években | TARTALOM | Irodalom |