A regény megjelenése irodalmunkban

A regény jelentkezése irodalmunkban összefügg a polgári átalakulást célzó törekvéseknek azzal az "előtörténetével", amely a 18. század végén a kultúra megújhodását és a nyelvújítást tűzte napirendre. Ez az összefüggés nem közvetlen, különösen kezdetben nem az, inkább csak arról lehet szó, hogy az új műfaj iránti érdeklődés egyre több érzelmi, majd értelmi újdonságot plántált át külföldről a magyar irodalomba. Az új, polgári olvasóközönség még alig-alig létezik; a regény iránti társadalmi igényt elsősorban maguk az írók s mellettük literátus nemesek és nemesasszonyok, egy-egy iskola diákjai táplálják.

18. századi regényeink eleinte külföldi művek többé-kevésbé szabadon értelmezett fordításai. Az első, a világirodalomban is rangosnak számító alkotás, amely magyar nyelven megszólalt, Fénelon abbénak a felvilágosult abszolutizmust dicsőítő Télémaque-ja volt, Haller László tolmácsolásában (1755). Ebben az évtizedben alig néhány, de a hetvenes évek kezdetétől egyre több, nem különösebben értékes, de annak idején széltében olvasott német és francia regény jelent meg magyarul. A fordítások számának növekedése egybeesik a felvilágosodáskori egyéb irodalmi és művelődési törekvések megindulásával. A regény (s általában a széppróza) a kor nyelvművelő tevékenységének, a fordítások segítségével történő stílusalakításnak Bessenyei által programszerűen hangsúlyozott eszköze volt. Az idegen alkotások átültetése tehát kettős célt szolgált: egyrészt megismertette a honi olvasóközönséget egy új műfajjal, s a belőle sugárzó korszerűbb tartalmakkal, érzelmi, gondolati és műveltségi anyaggal, másrészt az eredeti magyar széppróza kialakításának iskolája lett.

A fordítások jó része nem volt műfordítás a szó mai értelmében, hanem úgynevezett adaptáció. A fordítók a magyar olvasóközönség vélt vagy valóságos igényeinek megfelelően átszabták, bővítették vagy kurtították, magyar vonatkozásokkal tűzdelték meg az eredetit, sőt nemegyszer az egész cselekményt hazai földre helyezték át. Ezt az eljárást Mészáros Ignáctól kezdve Kazinczyig számosan alkalmazták. A korszerű és az avult regénytípusok egyaránt terjedtek. Az átdolgozások, adaptációk végső fokon az eredetiség útját {60.} egyengették, s ez az igény bizonyos mértékig Dugonics Etelkájában, majd magas művészi fokon Kármán kisregényében meg is valósult.

A regényt nem csekély gyanakvással fogadta a maradi nemesi közvélemény, gátolta befogadtatását a cenzúra, és késett a műfaj irodalmi elismertetése is. A tájékozódás elégtelensége s az ebből fakadó ízlés-zavar sem akadályozhatta meg azonban a főbb regénytípusok érvényesülését. A kor kedvelt olvasmányait, amelyek kétségkívül hatást gyakoroltak eredeti szépprózánk fejlődésére, néhány példával lehet jellemezni. Viszonylag hosszú ideig hatnak a heroikus és gáláns regények, amelyek közül az előbbi a barokk, az utóbbi a rokokó színezetű udvari élet eszményeit és alakjait rajzolta. Ezeknek az alapjában véve avult regénytípusoknak nálunk is népszerű képviselője a 17. században élt francia La Galprenède, akinek egyik regényét Báróczi Sándor fordította magyarra. A pásztorregények sem ismeretlenek hazánkban; éppen Csokonai írt egy bájos történetet ebben a nemben (Csókok).

A 18. században magyarra átültetett regények között a század nagy regényíróinak alkotásaival csak elvétve találkozunk. Ismerjük például Voltaire Candide-jának ismeretlen fordítótól származó átdolgozását, Dugonics furcsa Zadig-feldolgozását, s tudunk arról is, hogy Szentjóbi Szabó László belefogott Rousseau Emile-jének átültetésébe. Egyébként inkább az akkori európai irodalom kisebb rangú egyéniségei hatottak.

Az eredeti magyar széppróza a korabeli érzelmes, szentimentális regénynek köszönhet a legtöbbet. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy ez esetben sem az irányzat nagy képviselőinek (Richardson, Rousseau, Goethe) műveivel ismerkedett meg először a magyar olvasóközönség, hanem vagy a kevésbé nevezetes pályatársakéval, vagy pedig az őket utánzó epigonok írásaival. A szentimentális erkölcsnemesítő regény richardsoni válfaja például eredeti formában csak a következő században válik ismeretessé, előbb a Richardson nyomdokain haladó német Gellert műve szólalt meg magyarul. A Svétziai Grófné (Leben der schwädischen Gräfin) már igen korán, 1772-ben napvilágot látott. Legműveltebb fordítóink – mint például Báróczi – sem a legkiválóbb műveket választották, hanem a kor egyik divatos szerzőjének, Marmontelnek az elbeszélésgyűjteményét, az Erkölcsi Meséket (Contes moraux). A Werther első fordítása csak évtizedek múltán jelenik meg, de annál sikeresebb a Siegwart. Szerzőjét, Johann Martin Millert Kazinczy (aki Barczafalvi Szabó Dávid mellett szintén kísérletezett e mű fordításával) rajongó levélben üdvözli. Látható tehát, hogy a valóban korszerű regény értékei csak közvetve hatottak irodalmunkra.

A magyar próza fejlődésének ebben a szakaszában még a világirodalmi távlatokban elkésettnek számító kezdeményezések sem mondhatók terméketlennek. Bessenyei Tariménese régi típusú államregény, az avult formában mégis korszerű eszmék fejeződnek ki, sőt az egyes epizódokban a magyar élet jellegzetes alakjai is előbukkannak, s az egész műben a tudatos művészi ábrázolás számos jelét fedezhetjük fel.