| Irodalom | TARTALOM | Kiadás |
FEJEZETEK
A harmincas-negyvenes évek fordulóján a legcéltudatosabb, filozófiai műveltséggel is rendelkező kritikusunk Szontagh Gusztáv volt. Jogi tanulmányokat folytatott, majd katonai pályára lépett. Amikor az Akadémia megalakulásakor a tagok sorába választották, kapitány volt. 1837-ben kilépett a hadseregből s a Tudományos Gyűjteményben és a Kritikai Lapokban megjelent cikkei után tulajdonképpen ekkor kezdte meg rendszeres műbírálói tevékenységét a Figyelmezőben. Úttörője a folyóirathoz kapcsolódó, rendszeres kritikai munkának; előtte viszonylag ritkán és rendszertelenül jelentek meg a szó szoros értelmében vett műbírálatok. Szontagh kritikai tevékenysége nemcsak rendszeressége miatt érdemel figyelmet, hanem elkötelezettségéért a fellendülő magyar széppróza mellett. A hazai regényirodalom megélénkülése a harmincas években Szontaghban támogató és értő kritikusra talált. Bírálatai Gaal József, Jósika Miklós, Petrichevich Horváth Lázár, Vajda Péter, Eötvös József regényeiről nemcsak azt bizonyítják, hogy Szontagh jó esztétikai érzékkel tapintott rá e művek számos erényére és fogyatékosságára, hanem azt is, hogy Szontagh a jelentkezéssel úgyszólván egyidőben figyelt fel egy irodalmi folyamatra, s írásaival segítette annak kibontakozását.
Szontagh kritikai tevékenységét elvi igény és elméleti készség jellemezte. Bírálataiban gyakran visszatérő követelmény az erkölcsösnek, a jónak az ábrázolása, a szépprózának mint az erkölcsi nemesítés eszközének a felfogása. Az olyan műveket, amelyekben nem látta diadalmaskodni a morálisan igaz tendenciát, keményen bírálta. Ezt tette olyan esetekben is, amikor félreértette a morális tendenciát vagy elégedetlen volt azzal, vagy pedig nem értette meg az erkölcsi célzat művészi érvényesülését. Kritikával fogadta például Goethe Wertherét, Eötvös A karthausiját, Kölcsey Vanitatum canitasát is. Nem zárkózott el a rossz ábrázolásának lehetősége elől, de ezt csak akkor tartotta megengedhetőnek, ha a jó, az erkölcsös érvényesülését szolgálja. A belső, lélektani hűség fontos követelmény Szontagh bírálataiban, s noha ezt az igényt gyakran még kezdetlegesen alkalmazta, megfogalmazásával a realisztikus tendenciákat erősítette. A magas erkölcsi követelmény párja Szontagh kritikai szemléletében az eszményítés igénye. A művészi eszményítés induljon ki a valóságból, de emeljen a valóság fölé, nyújtsa a valóságnál szebb világ tisztító élményét. Szontagh azt a művet tartja sikerültnek, amely "a leghívebb valóságot a legteljesebb eszményítéssel egyesíti". De gyakran tapasztalhatjuk, hogy a helyes mozzanatot tartalmazó megállapítást eltorzítja, elsekélyesíti antidialektikus szemlélete és – közvetve – a fontolva haladás irányzatát támogató politikai állásfoglalása. Eszményítés és valóság kapcsolatának figyelemreméltó meghatározása például ilyen értelmezést nyer nála: "Tőle is (az irodalmi műtől) mint a filozófiától, vég irányzatában kiengesztelést, kibékülést kívánunk magunkkal, a világgal és sorssal; s hogyan nyerjük ezt, ha az ő varázskörében is megint csak a régi zavarra, homályra és nyomorra bukkanunk."
Vagy lássuk például Szontagh felfogását a költészet szerepéről. Kora tapasztalatait általánosítva mondja ki, hogy a "költő népének és kora öntudatának góca, létege ... S éppen mivel a költő öntudata népének álla-{537.}potát érzi, csakhogy élénkebben és világosabban s mivel a természet őt képpel és szóval ajándékozá meg kimondani, mi belsejét mozgatja: a nemzetétől és korától értetik is, érzeményei rokon érzeményekre találnak ..." A helyes gondolat azonban eltorzul az antidialektikusan értelmezett eszményítés és erkölcsi célzatosság nyomása alatt: "Ember lehet bús és komor, ember eshetik kétségbe, de művésznek és filozófusnak ezt nem szabad. Ha a művész vagy filozófus kétségbeesik, kövesse Napoleonnak Berthiernek ilyen esetben adott tanácsát: menjen sétálni, de ne verseljen és ne filozofáljon ..." A helyes szándék mozzanata még ebből a gondolatból sem hiányzik. De a követelmény merev, didaktikus értelmezése szembekerül a művészet természetével. Más alkalommal Szontagh nagy nyomatékkal hangsúlyozza a személyes tapasztalat, az életismeret fontosságát a művész számára. Különösen jelentős igény ez egy romantikus korban. De ezt a követelményt is ad abszurdum viszi a kritikus, írván: "Ki a világban nem forgott, az emberek viszonyait a pórkunyhótól a fejedelem palotáig öntapasztalásból nem ismeri, annak képei minden teremtő képzelődés mellett is valódiság nélküliek maradnak."
Elvi és elméleti tévedései és igazságai tükröződnek kritikai gyakorlatában, de konkrét ítéletei, minőségérzéke, bíráló megjegyzései gyakran elméletei ellenére is találóak. "Uraim, le a kalapokkal" – ezzel a szólásmondássá lett mondattal kezdi Szontagh az Abafiról írott cikkét, amely úgyszólván kritikátlan magasztalása Jósika regényének, de túlzásai ellenére is reálisan és plasztikusan érzékelteti ennek a műfajtörténeti szempontból kimagasló alkotásnak a jelentőségét. Gaal József Szirmay Ilonájában jó érzékkel veszi észre a "víg személyek" felfogásában érvényesülő írói tehetséget, s hogy az "előadás ügyes", a "dialógok igen jók". Finom műérzékkel árnyal a minősítésben: Gaal regénye "literaturánk állapotját tekintve, nincs érdem nélkül". Pontosak kritikai észrevételei: kifogásolja, hogy a regény "inkább krónika-féle, mint regényes", s azt is, hogy a "történetnek nincs háttere". Szontagh, a Budapesti árvízkönyv első kötetéről írva, a jelentős műnek kijáró érdeklődéssel fogadja A karthausi első részét. "Kölcsey halála után hamarjában alig tudnék magyar írót nevezni, kinek prózájában annyi gondolat-, érzés-és képzelődésgazdagság mutatkoznék, s az ily bő s magával ragadó ömlésbe egyesülne", mint Eötvös regényében. Az elmélet, az "egyezményes filozófia" (ennek ismertetését ld. a 68. fejezetben) azonban elnyomja a műbírálót: cikke tulajdonképpen polémia Eötvös szemléletével. Szontagh megvesztegethetetlen ítéletű kritikus volt, igazságaiban is, tévedéseiben is. Ő, aki lelkesen üdvözölte az Abafit, nem hallgatta el, hogy Jósika későbbi regényei nem érik el a kezdet színvonalát. Keményen bírálta barátjának,Tóth Lőrincnek drámáját is.
Szontagh a negyvenes években elhúzódik az irodalomtól; esztétikával is ritkábban foglalkozik már. Viszont egyre nagyobb figyelmet fordít gazdasági kérdésekre: a dinnye- és dohánytermesztésről írott munkái a negyvenes és ötvenes években jelentek meg, értékes hozzájárulásként e kérdések szakirodalmához.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadás |