{561.} 71. WESSELÉNYI MIKLÓS (1796–1850)

FEJEZETEK

Széchenyi ifjúságának társa, Kossuthnak egyik példaképe volt. A harmincas években irányító szerepet töltött be az ellenzék táborában, ő volt az első, aki a szűkkörű, sérelmi jellegű, a rendiség határain túl nem merészkedő ellenzéki politikát igyekezett korszerűvé tenni a belső reform követelésével, egyszersmind erőteljesebb harcba lendíteni a bécsi kormány ellen. A nemesi liberalizmus eszmevilágát a legpregnánsabban az ő politikai művei képviselik: mindenekelőtt a hazai elmaradottság mélyreható kritikáját nyújtó Balítéletekről című kötete. (A cenzúra miatt Lipcsében jelent meg, Bukarest impresszummal, 1833-ban, noha már 1831-ben elkészült.)

E nagyfontosságú mű a nemesi osztálypolitika nyílt – önkritikus – megbélyegzése. Wesselényi harcra kel a származási előítéletek, az arisztokrata és nemesi gőg, a rendi mentalitás ellen. Kendőzetlen őszinteséggel írja le a jobbágysors sanyarúságát. A jobbágyság intézményét "undok fertelem"-nek, történelmünk "gyalázatos szennyé"-nek minősíti, s rámutat a nemesi életforma tarthatatlanságára is. Kemény hangon ítéli el – a nemesség köréből először – a kegyetlen megtorlást, mely Dózsa parasztháborúját követte, felismeri 1514 és 1526 összefüggését. A parasztságot be akarja emelni a nemzetbe: állást foglal a paraszti jószágbirtoklás és hivatalviselés joga mellett, meg kívánja szüntetni a robotot. Leszögezi az alapvető emberi jogokat; az önkényről való függetlenséget, a törvény előtti egyenlőséget s a mindenkit megillető tulajdonjogot, melyet az emberi együttélés fundamentumának tekint. Nem fukarkodik a nemesség bírálatával (kárhoztatja a nemesi adómentességet), szemlélete mégsem mentes osztálya előítéleteitől: országgyűlési képviseletet nem adna a jobbágyoknak, illetve először a jobbágyság közvetett megyei képviseletét javasolja. A bécsi abszolutizmus elleni kiállás az, ami – a jobbágyprobléma energikus felvetése mellett – Széchenyi műveitől eltérő, radikálisabb karaktert ad Wesselényi könyvének. Sajtószabadságot követel, harcol a cenzúra ellen, s ezzel már Kossuth és Táncsics küzdelmeit készíti elő.

Wesselényi a Balítéletekben az ellenzék alapkönyvét alkotta meg: tételesen összefoglalta az ellenzéki politika sarkpontjait, legfőbb célkitűzéseit. Mint gyakorlati politikus is küzd eszméiért: 1832–33-ban ő az ellenzék vezére. A kormány egy megyegyűlési felszólalása miatt perbe fogta, s Wesselényinek előbb börtön lett osztályrésze, majd miután megvakult, egy gräfenbergi gyógyintézetbe internálták.

A negyvenes évek elején politikai nézeteit újabb műben összegezte. E könyve, a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében, a cenzúra miatt ugyancsak Lipcsében jelent meg, 1843-ban, a Kelet népe körül kibontakozott vita idején, melyben Wesselényi Kossuth mellé állt. A mű érdeme, hogy fölvetette a mind súlyosabb nemzetiségi problémát, akkor, amikor ezzel Kossuth és mások még nemigen törődtek, és csak Széchenyi foglalkozott vele akadémiai beszédében. Wesselényi elsőnek dolgozott ki egy nemzetiségi törvényjavaslatot, először tárgyalta a hazai nemzeti fejlődés problémáit európai összefüggésben. Programjában a nemzetiségek iránt mutatott jóindulat nacionalista elemekkel vegyült, nem tudta megérteni önálló fejlődésük igényeit. Politikai gondolkodását a cárizmustól, a szláv népek hatalmi túlsúlyától való félelem {562.} határozta meg. Egykori radikalizmusa vesztett erejéből; tartott a forradalomtól, s ezért illúziókat táplált a kormánnyal való szövetséges politikát illetően. Helyzetképét kortársai túlzónak, sötétnek minősítették. A nemesi közvélemény elhidegült tőle, s Wesselényi vakon, magáramaradottan élt zsibói házában. A nemzetiségektől való félelem óvatosságra késztette a reformokkal kapcsolatban is: 1846-ban már aggályosnak tartotta Kossuth politikáját, félt, hogy az úrbéri kérdés megbolygatása parasztforradalmat és a magyarság romlását idézi elő. Egyéni sorsának tragikus fordulata, elszigetelt helyzete is közrejátszott abban, hogy nem tudott lépést tartani a korszerű haladó törekvévésekkel. Elhúzódva a közélettől, 1847-ben a lótenyésztés körüli teendőkről adott ki könyvet. Amikor 1848-ban hazatért, csalódottan tapasztalta, hogy hatását elvesztette, s az egykori politikai vezéregyéniség, az 1838. évi árvíz elleni küzdelem hőse, fáradtan tért vissza Gräfenbergbe. Innen 1850-ben indult vissza Pestre, de az egykor nagyerejű embert most megtörte egy könnyű betegség, s még ez évben meghalt.