A forradalmár és a száműzött

A februári forradalom jelentőségét Kossuth azonnal felismerte és felhasználta az átalakulás meggyorsítására. 1848. március 3-i beszédében felelős nemzeti kormányt követelt. Ennek a beszédnek a szellemében fogalmazta meg Irinyi József a forradalom tizenkét pontját. Kossuthnak a Batthyány-kormányban betöltött pénzügyminiszteri funkciója nem tükrözi eléggé azt, hogy a minisztériumnak és a nemzetgyűlésnek ő volt a legjelentékenyebb politikusa: mint a kormány legbaloldalibb tagjára hallgatott rá a közvélemény. 1848 szeptemberében Kossuth szervezte meg a nemzeti ellenállást, majd a Honvédelmi Bizottmány vezetője lett. Rettenthetetlen eréllyel biztosította a harc folytatását a nemzetgyűlés Debrecenbe menekülése után, s amikor 1849-ben trónfosztásra került a sor, őt választották meg az ország kormányzó elnökévé. Fejlődése ez idő tájt rohamos. Válságos periódusokban akart és tudott a néphez fordulni, bízott a néptömegek forradalmi erejében. Osztályától, a középnemességtől sem 1848–49-ben, sem később nem volt képes elszakadni, a parasztforradalom, a néphatalom gondolata mindvégig távol állott tőle; de azzal, hogy a nemességet "a népi közvélemény nyomása alá helyezte" (Révai), előre tudta hajtani a küzdelemben. Eljutott – ha későn is – a nemzetiségekkel való megbékülés gondolatáig. A forradalomnak, bukása ellenére, maradandó és legfontosabb vívmánya: a jobbágyfelszabadítás a nép emlékezetében elválaszthatatlanul összefonódott Kossuth alakjával. Kossuthot a magyar írók nagy többsége támogatta 1848-ban, természetesen támogatták őt a forradalmi demokraták is, noha sohasem mondtak le a kritika jogáról vele szemben. Legfőbb hívei azonban nem a márciusi radikálisok, hanem Vörösmarty, Bajza, Sárosi, Jósika voltak.

A bukás után Kossuth Törökországba menekült és másfél évig élt emigráns társaival Kiutahiában. 1851-ben amerikai körúton népszerűsítette a magyar függetlenség ügyét; a nagyhatalmak azonban nem támogatták: számukra a Habsburg-birodalom nélkülözhetetlen volt az európai statusquo fenntartásához. Európába visszatérve Kossuth Angliában telepedett le, innen próbálta szervezni a Habsburg-ellenes mozgalmat. 1859-ben, az osztrák–olasz–francia háború alatt egy magyar légió felállításával támogatta III. Napóleont és Cavourt, de a francia uralkodó visszaélt Kossuth jóhiszeműségével és cserben hagyta a magyar ügyet. Marx és Engels a forradalom alatt a legnagyobb csodálattal adóztak Kossuth erélyének, a reakciós III. Napóleonnal kötött szövetsége miatt azonban élesen bírálták.

1860-ban Kossuth Olaszországba költözött. Itt dolgozta ki nagyjelentőségű Duna-konföderációs tervét, a megegyezésen alapuló nemzetiségi politika alapelveit. Eszerint a Duna völgyében egy sajátos államszövetséget kívánt létrehozni, melynek tagjai Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország és Szerbia lettek volna. A tervezet minden állam számára önálló közigazgatást biztosított. Híres Kasszandra-levelében – 1867. május 22-én – Kossuth élesen szembefordult a kiegyezéssel, ragaszkodott az ország csorbítatlan függet-{568.}lenségéhez. Életének utolsó három évtizedét torinói házában magányosan élte le, iratai sajtó alá rendezésén dolgozott. Irataim az emigrációból című művének első kötete 1880-ban jelent meg; majd ujabb három könyvet adott ki e sorozatban. Az életében megjelent kötetekben az 1859 és 1861 közötti időszak eseményeiről ad széles látókörű, erősen dokumentált áttekintést, a negyedik kötet az olasz Risorgimento küzdelmeit tárgyalja. A sorozat további két kötetét Helfy Ignác és Kossuth Ferenc állította össze Kossuth hagyatékából.

Kossuth 1894. március 20-án hunyt el; holttestét hazahozatták, s temetése nagy tüntetéssé nőtt a negyvennyolcas eszmék mellett. Távoltartották magukat a hivatalosak; de eljöttek a százezrek, eljött kifejezni gyászát a másik Magyarország.