82. AZ ÉLETKÉPÍRÓK

A harmincas évek vége felé új műfaj jelent meg a magyar prózairodalomban: az életkép. A megsokasodott és versengő folyóiratok igénye hozta létre. Végre volt magyar olvasóközönség, noha még mindig csekély, de egyre inkább gyarapodó, ezt a szerkesztőknek újszerű, eleven és hazai tárgyú irodalmi közleményekkel kellett szórakoztatniuk, s e célra az akkoriban Európa-szerte divatos életkép látszott kiválóan alkalmasnak. Az új műfaj aztán maga is segített növelni a magyar irodalom híveinek számát, alkalmasint sok olvasót hódított el a német nyelvű szépliteratúrai almanachoktól, s aligha van műfaj, mely – a színpadi irodalom után – többet tett volna a közönség megmagyarosításáért, mint az életkép.

Neve a német Lebensbild fordítása, s ez is mutatja idegen eredetét. A francia, az angol, a német irodalomban már előbb kialakult a prózai elbeszélésnek rövid, vázlatszerű válfaja, a scène, a sketch, a Gemälde, vagyis a rajz, s akár a 18. századtól számíthatjuk kezdeteit, amikor Louis-Sébastien Mercier a Tableau de Paris (1781–89) sorozatát és Restif de la Bretonne a Les Nuits de Paris (1788) darabjait írta. Balzac, Dickens, Thackeray a műfaj klasszikusai; hazánk olvasóival leginkább a bécsi humoristák ismertették meg, főként Saphir, aki felolvasás végett Pestre is ellátogatott. Az életkép szó mint irodalmi műfaj elnevezése először az Athenaeum szerkesztői programjában bukkan föl: Bajzáék "életképek, scenák" közlését igérték, bár egyelőre adósok maradtak vele, és Munkácsy János (1802–1841) az első, aki folyóiratában, a Rajzolatokban (melynek címe is, mint később az Életképeké, a korabeli élet festésé-{639.}nek szándékára utal) 1837-ben rovatot nyitott Alakrajzok (Genrebilder), majd a második félévtől kezdve Életképek címmel, s maga is írt efféle humoros-szatirikus karcolatot Rondaháti táblabíró alakjáról meg a mézeshetekről (Életképek a világból rajzolva). A műfaj elnevezése sokáig nem volt megállapodott. Vázlat az életből, Pályakép, Nemkép, Pesti genre-képek, Népéleti rajzok, Torzképek, Tollrajzok – effélékkel találkozunk. Nagy Ignác 1841-ben Budapesti élet címmel indította meg sorozatát, gyakran használták a fresco képek kifejezést (a szó olasz értelme szerint célozva a frissiben készült, vázlatos rögtönzésre), míg végül mindinkább az életkép megjelölés állandósult, olykor egy jelző kíséretében: Nemzeti életkép, Fővárosi életkép stb.

E különböző nevekkel meglehetősen különnemű prózai műveket illettek, szinte mindent, ami a korabeli hazai életből vett témát humorosan dolgozott fel, és később a szakirodalom sem határozta meg világosan az életkép műfaját, noha ez nyilvánvalóan más, mint a vidám elbeszélés. Az életkép a típusalkotás sajátos módjának műfaja, mely a típus kedvéért lemond az egyénítésről, és mivel nem akar több lenni, mint kép, állókép, többnyire mellőzi a cselekményt is (mely mindig a mozgás elemét hordozza magában) s a leíró műfajokhoz közeledik. A realista ábrázolás rendszerint azt az utat követi, hogy egyének sorsában mutatja be valamely általános eszme megnyilvánulását, egy törtető, egy Zsugori, egy kalandor tulajdonságait rajzolja meg, hogy azokban a törtető, a Zsugori, a kalandor jellemére ismerjünk. Az életképíró nem ezt teszi: nem egy tipikus személyt, hanem a típust ábrázolja, nem egy jellemző háziurat, hanem a háziurat; tipizál, egyénítés nélkül; sűrítés, fokozás helyett az átlagosban keresi az általánosat. Mégpedig tudatosan; Nagy Ignác, amikor az Athenaeumban elkezdte életkép-sorozatát, világosan kijelentette, hogy típust és csak típust akar festeni: "Nem lesz talán érdektelen e helyen fölváltva néha a lakosság külön osztályaiból egész életrendszeri vázlatot emelni ki. ... Vázlatainkban leginkább azon színeket fogjuk kiemelni, melyek az illető felekezeteken leginkább áthatók, vagyis többnyire a középúton járandunk." Életképnek csak az olyan írásművet tekinthetjük, melyre ez a jellemzés ráillik; minden egyebet, minden olyan humoros prózát, amely az általánosítás ellenében az egyénítésnek, a leíró jelleg ellenében a cselekvénynek juttat nagyobb szerepet, az elbeszélések – közelebbről: a víg beszélyek – körébe sorolunk. Igaz ugyan, hogy az életkép nem mindig áll elő vegytiszta formában, de példa akad elég.

Nagy Ignác, amikor a háziúr típusát mutatja be, az alakot csupa általános vonásból rakja össze: "Ő legnagyobb arisztokrata a föld hátán; házügyelői által félóráig is büszkén hagyja magát süvegeltetni az utcán, pedig házügyelője valóságos kutyabőrös és predikátumos tősgyökeres nemesember s azonfölül pöretlen hites ügyvéd, míg ő csak egy paraszt mesterembernek fia! Ő az egész világot korántsem félvállról tekinti, hanem egészen lenézi, jótékony célokra pedig nem félig-meddig szokott adakozni, hanem rendszerint mit sem ad; amire kimondhatlanul vágyik ..."

Megfigyelhetjük e példán, hogy az életkép ideje a jelen idő. Ha az idézett sorok igéit múlt időbe tennők, a jellemzés elveszítené értelmét, társadalmi érvényű általánosítás helyett egyszeri esetet kapnánk. Az életkép nem elemez, nem tár föl okokat, nem törődik a múlttal, csak észleleteket közöl; a jelenvalóság és az aktualitás műfaja, a futó életnek tart tükröt, mélyre nem hatol, de mindig friss. E tekintetben a riporttal rokon.

{640.} Nálunk épp azok honosítják meg, akik – mint Garay János és Nagy Ignác– a riport műfaji elődjének, a hírlapok újdonságrovatának, apró s többnyire élces hangú hírközleményeinek kezdeményezői a harmincas évek végén; és később is többnyire olyanok írják az életképeket, akik – mint Frankenburg Adolf, Pákh Albert, Vas Gereben stb. – egyszersmind újságírók. (Jellemző, hogy az Athenaeum a Hirfüzér rovatban kezdte közölni Nagy Ignác életképeit.) Bár vitathatatlan, hogy a magyar életképszerzőket európai példák ösztönözték, hisz témákat, címeket is átvettek német kollégáiktól (Saphir: Die Landpartie, Frankenburg: Egy kis kirándulás a hegyek közé; Castelli: Der Hausball, Nagy Ignác: Polgári estély, Lauka Gusztáv: A házibál), az új műfaj csak hazai matériából keletkezhetett, s technikáját a hírlapi újdonság-írás alakította ki. A magyar életképszerző nem tehetett úgy, mint a korábbi regényfordítók, akik külföldi mintáikban a szereplők nevét s a helyszínt átmázolták hazaira, és minden egyéb maradt idegen szövésű, úgyhogy ritka kivétel a Miklós sógor (Kassa, 1802) című román, ismeretlen szerző munkája, melynek sikerült Johann Gottwerth Müller Párizsban játszódó német históriáját hiteles budai környezetbe plántálnia. Az életképek anyagáért a pesti utcára kellett kimenni, boltokba és polgárlakásokba belesni, táblabírákkal és háziurakkal parolázni, riporteri szimattal járni-kelni a világban, jellemző szavakat elcsenni, hanglejtéseket lekottázni a sokadalmak ricsajából: ezt követelte a műfaj természete, ezt követelte az olvasó, aki az életképben a maga és szomszédai tulajdonságaira akart ráismerni. A magyar romantikus novella szívesen kereste tárgyát francia, spanyol és egzotikus tájakon, de az életkép szükségképpen csak magyar lehetett. A falu jegyzője egyénített alakjai a realista típusformálásnak persze sokkal magasabb rendű változatai, mint az életképi átlag-figurák, de az életkép műfajának tudható be érdemül, hogy – rokonságával: Kisfaludy Károly, Fáy András stb. vidám elbeszéléseivel, komédiáival együtt – összegyűjtötte és fölhalmozta a magyar realista széppróza alkotóelemeit, hazai színeit s mintegy a realizmus kezére dolgozott. Irányzatosságával is. Olyan csontig hatoló és mindenre kiterjedő társadalombírálatot, mint Eötvösé, valamennyi életképben együttvéve sem találunk, de a műfaj évről évre jobban megtelt kritikai, szatírai vonásokkal, mind harapósabbá vált.

Az életképírók kezdetben csak szórakoztattak. Garay János leírja a fővárosi utcák életét, mert azt "figyelmes szemekkel vizsgálni hihetlen éldeletet nyújt" (Utcai élet, Nemzeti Társalkodó, 1837). Nagy Ignác is körültekint a pesti utcán, de neki már néhány csípős észrevétele támad (Esti séta, Athenaeum, 1842), vagy – Eugène Sue módjára – regényes "titkok" után szimatol (A koldusbíró, Életképek, 1844), Máskor – gyakrabban – egy-egy típust választ érzelmesen részvevő (A szolgáló, Athenaeum, 1841), humoros (A nyárspolgár, Magyar Életképek, 1843) vagy támadó élű (Az uracs, Athenaeum, 1842) ábrázolása tárgyául. Hasonlóképpen a többi életképíró; apránként egész arckép-galéria bontakozik ki munkáikból (Garay János: Az inasgyerkőc, Regélő Pesti Divatlap, 1844; Szigligeti Ede: Rónafi, magyar színész, Regélő Pesti Divatlap, 1844; Pálffy Albert: A szerkesztősegéd, Életképek, 1844; Lakner Sándor: Kávésnénikék, Életképek, 1845 stb.), s a negyvenes években Nagy Ignác és Jósika már azt is megkísérli, hogy az életképek módszereivel valami nagyobb egészet, összefüggő, cselekményes társadalmi körképet alkos-{641.}son, vagyis hogy a műfajt a regény irányában fejlessze tovább (Magyar titkok, 1844–45, Ifjabb Békesi Ferenc kalandjai, 1844), amire különben Balzac és Dickens is mutatott példát.

Az életképek szereplői többnyire pesti típusok; a műfajnak sokat köszönhetünk irodalmunk városiassá formálódása tekintetében. A fővárosi életképek csak ritkán ütnek meg keményebb kritikai hangot; a polgárosodni igyekvő nemzet irodalma nemigen kívánta a polgárság alakjait maró szatírával bemutatni. Annál inkább azokat, akik a polgárosodást és a nemzeti törekvéseket akadályozták: az idegenmajmoló nemest (Garay János: Félmagyarok, Regélő Pesti Divatlap, 1842), az ügyefogyott, pallérozatlan vidékit (Gaal József: Elkésés, Életképek, 1844), a Pató Pálokat (Bangó Péter: Nemzeti naplopók, Életképek, 1845), a rendi kiváltságok maradi védelmezőit (Pajor István: A sujtás embere, Honderű, 1846), az elmaradott iskolai viszonyokat (Vas Gereben: A nevelőintézet, Népiskolai vizsgálat, Életképek, 1846, 1848). E nemben Irinyi József írta a legjobb életképet (A táblabíró, Életképek, 1845), a műfaj klasszikus tisztaságú példányát; szatírájának élessége Petőfi ostorozó verseivel vetekszik és mintegy a forradalmi Marczius Tizenötödike mottóját előlegezi: "Nem kell táblabíró politika!"

Az életkép műfajának mindinkább ez a szatírai hang, ez a politikai tartalom adott értelmet, létjogot a forradalom előtt álló országban. A szerzők világosan látták, hogy a közönség már nem csupán szórakoztató olvasmányt, hanem fullánkos gúnyiratokat vár tőlük, s gyűjteményeiknek ilyen címeket adtak: Darázsok (Gaal József), Életképek és darázsfészkek (Vas Gereben, 1847), Szúnyogok (Nagy Ignác, 1848). A szabadságharc leverése után, amikor közéleti mondanivalót nem fejezhetett ki többé, az életképirodalom jelentősége egyre alább szállt, és bár divatja eltartott még vagy egy évtizedig, már csak tengődött (például Bernát Gáspár munkáiban). Az elnyomás a politikai szándékokat és érzelmeket a fájdalmas líra vagy az allegória formáiba kényszerítette; az életkép – műfaji sajátosságánál fogva – ezeket nem ölthette föl s elenyészett.