Filozófiai művei

Erdélyi János munkásságának tekintélyes részét filozófiai írásai teszik ki. Érdeklődése az ötvenes évek közepétől fordult mindinkább a filozófia felé, noha már a harmincas évek végére lerakta filozófiai műveltsége alapjait. Bölcseleti munkáiban azt folytatja, amit népköltészeti és esztétikai írásaiban: a magyar nép szellemének és lelki világának megismerését, a nemzet múltjának kutatását. "Senki sem olvasta hívebben a történetírókat, mint én ... Figyelemmel voltam az ipar-, céh- és jobbágyrendszer múltjára, s már-már történetíró lett belőlem, de mind nem találtam még fel azt a lényeget vagy inkább ős alapot, mely középpontja fogott volna lenni az én bölcsészettörténeti dolgozatomnak. Mikép a festész, midőn arcot másol, a szemet rajzolja ki legelébb, {663.} hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén lelkébe: úgy kerestem én azt a szemet, amelyen a magyarság szellemébe láthassak ..."

Első nagyobb filozófiai tanulmányát 1856-ban közölte a Pesti Napló, s a következő évben könyvalakban is megjelent (A hazai bölcsészet jelene). E vitairata Szontagh Gusztáv egyezményes filozófiájával száll szembe, lezárja az 1838-ban keletkezett Hegel-vitát, megszerezve Hegel idealista-dialektikus bölcseletének a teljes diadalt. De nem csupán vitairat e mű; a polémiát arra használja Erdélyi, hogy leszámoljon azzal a provinciális szemlélettel, mely erőnek erejével sajátosan magyar bölcseletet igyekezett teremteni, s ezzel gátjává lett a tulajdonképpeni filozófiai haladásnak. Erdélyi szerint a magyar gondolkodásnak általánosnak és egyetemesnek kell lennie, mert csak így fejlesztheti a nemzeti művelődést és tudományt. Az érzelmekre és a képzelőerőre támaszkodó romantikus közgondolkodást fel kell váltania az értelmi vizsgálódásra alapozott tudományos műveltségnek, a filozófiailag elmélyített nemzeti önismeretnek. "Csak a tények és meggyőződések szigorú egybefoglalása viheti oda műveltségi haladásunkat, hogy saját egész valónk nemzeti méltóságunk, magunk és az emberiség irányában önismeretté világosíttassék fel, s egész történelmi életünk átlátszóvá tétessék a nemzeti öntudalomban."

Ebből a gondolatból következik Erdélyi filozófiai munkásságának további iránya. A hazai filozófiai gondolkodást akarja fejleszteni, amikor Macaulay esszejét, Baconről, bemutatja a Budapesti Szemlében (Verulami Baco, 1861– 62). Ennél is fontosabb vállalkozása a magyar filozófia történetének megírására irányult. Erdélyi szerint a magyar néptől sohasem volt idegen a bölcsészeti gondolkodás, mint ezt a magyar nyelv egyes elemei bizonyítják. "Öt-hat század beszélhet nálunk a bölcsészetről; s amit ők beszélnek, az lesz a magyarság szelleme s bölcsészete okvetlenül ... Helyezzük be magunkat, bölcsészetileg is, a történeti állás jogaiba, mint a költészeti oldalon már eddigelé behelyeztük." S ahogy korábban a népköltészet emlékeit, élete vége felé a magyar filozófia múltbéli maradványait gyűjtötte nagy szorgalommal, s az adatokat A bölcsészet Magyarországon című munkájában kezdte el rendszeresen feldolgozni (a Budapesti Szemlében 1865). Erdélyit büszkeséggel töltötte el, hogy volt kor, amelyben a magyar filozófia lépést tartott más európai népek bölcsészeti haladásával, – Apácai Csere János működése idején – nincs okunk tehát a kishitűségre a jövőt illetően sem.

Erdélyi munkássága nem ért el akkora hatást, mint Gyulaié, bár törekvéseik helyenként azonos irányba mutatnak. Gyulai Pál – és Csengery, Kemény, Salamon Ferenc – esszéi elevenebb, szépirodalmibb modorukkal szélesebb körben keltettek figyelmet; Erdélyi az esszének tudományosabb, szakszerűbb és főként filozófiai tekintetben súlyosabb, magvasabb válfaját művelte. Gondolkodásának európai színvonala, filozófiai megalapozottsága elválasztotta őt az inkább praktikus jellegű, stíluselemző kritikai és irodalomtörténeti iránytól. Az ügyesebb irodalomszervező, a gondolatait formásabban kifejtő Gyulai mellett háttérbe kellett szorulnia. Erdélyiben Ady az európai eszmék bajvívóját becsülte, aki őrizte a reformkor nagy hagyományait, megpróbálta egybekapcsolni az európai és hazai áramlatokat. Esztétikai munkásságának legnagyobb eredménye az irodalmi népiesség elméleti megalapozása, a történeti fejlődés elvének alkalmazása az irodalom vizsgálatában és az irodalmi kritika filozófiai színvonalának emelése.