{689.} 90. HORÁRIK JÁNOS (1808–1864)

FEJEZETEK

A kor gondolkodói közt demokratikus forradalmiságban, plebejus öntudatban ő állt Táncsicshoz a legközelebb. Horárik felvidéki szlovák posztóműves tanulnivágyó fia volt. Papi szemináriumba került, de itt is a francia felvilágosodás íróit olvasta; kivált d'Holbach materializmusa hatott rá erősen, továbbá Lamennais Paroles d'un croyant című munkája, Bölöni Farkas Sándor amerikai útirajza: a harmincas évek haladó ifjúságának nagy könyvélményei. Pappá szentelésekor már deista. Egy ideig a nyitrai egyházmegyében teljesített lelkészi szolgálatot, majd Pestre költözik s nevelői munkából tartja fenn magát.

Filozófiai fejlődése tekintetében sokat köszönhet Hegel és Feuerbach műveinek. Hegel a fejlődés elvére, a vallások történeti kialakulására irányította figyelmét, Feuerbachtól pedig azt sajátította el, hogy a vallás, az istenhit és a bibliai tanítások eredetét, okát mindig az emberi társadalom viszonyaiban keresse, hogy a vallásban ne lásson mást, mint a korlátozott emberi tudat megnyilvánulását.

Politikai pályája 1841-ben kezdődik: a vegyes házasság kérdésében Horárik felszólal Pest vármegye megyegyűlésén, s azt indítványozza, hogy a házassági jogot vegyék ki a papság hatásköréből. Ezért egyházi fölöttesei előbb megfeddik, majd felfüggesztik papi funkcióitól, s az egyház követelésére nevelői állását is elveszti. Szentkirályi Móric pesti alispán fogadja gyermekei mellé Horárikot, aki a házasság kérdéseiről vallott felfogását ekkor könyvben is kifejti (Die Ehe im Geiste Christi und die gemischten Ehen, Tübingen, 1843). E művében már feleslegesnek tartja a papi áldást s tűrhetetlennek a magyar papság alárendeltségét, szolgálati és morális függését a római szentszéktől. 1845 elején hivatalosan is kilép az egyházból.

Nem sokkal később tanulmányútra Németországba utazik. Az élénk német filozófiai élet, különösen Strauss és Bruno Bauer történeti valláskritikája végképp elszakítja Horárik fideista vallási kötelékeit.

Johann Horáriks Kampf mit Hierarchie und Kirche in den Jahren 1841–45 (Lipcse, 1847) című könyvében élete őszinte bemutatása közben leleplezi az egyházi körök romlottságát. Leírja, milyen rútul bántak vele a püspökök, hogyan ámítják és használják ki a lelkészek a tudatlanságban tartott népet. Politikai öntudatra ébredésében olvasmányain kívül Kossuthnak tulajdonít nagy szerepet. Rajongásának legfőbb tárgya azonban a nép: politikai elveiben a nép érdekeiből indul ki, a társadalmi reformokat a nép sorsának megváltoztatására szánja. "A nép a jómódúak minden boldogságának forrása." "Minden szabadság megvetendő, ha nem terjed ki a népre, és nem teszi nemessé a népet is; minden reform gyűlöletes, és harcolni kell ellene, ha mellőzi a népet" – írja főművében Horárik, egybehangzóan Petőfi és Táncsics forradalmi felfogásával.

Termékenyítő hatást gyakoroltak nézeteire az utópista szocialisták. Lelkesen emlegeti Lamennais-t, akinek nem csekély szerepe volt Horárik szellemi arculatának a kialakításában. Főművében már kevesli a francia pap programját: "Még ez a szabadságpróféta is túl sok vizet kavart borába, mert a szegény népet az égbe utasítja, és ott igér neki teljes szabadságot, pihenést és megelé-{690.}gedést. Így a nép továbbra is, egészen a sírig, az égi üdvösségre számít, és nem nagyon törődik az emberi dolgok folyásával, saját rabszolgaságával és nyomorával."

Horárik nem eredeti gondolkodó. Amit az emberiség bajaira gyógyszerül ajánl – a meglehetős idealisztikusan felfogott emberszeretet – nem új gondolat. Egyházkritikájának szempontjait a felvilágosodás eszmevilágából már jól ismerjük. Ennek ellenére: műve kibontakozó ideológiai irodalmunknak nagy értéke. Azzá teszi a személyes átélés hitelesítő ereje, az egyházi világ belső válságon, szubjektív sorson átszűrt megjelenítése. Nem voltaire-i vádbeszéd, hanem tanúvallomás. Nem a felvilágosult gondolkodó kívülálló ironizálása az évszázados anakronizmusokon, hanem az evangéliumi szavak és főpapi tettek közti belülről ismert ellentmondás tükrözése.

A márciusi események után Horárik hazasietett és szívvel-lélekkel részt vett a forradalmi mozgalmakban. Támogatta a paraszti követeléseket, cikkeiben a privilégiumok eltörlését, az egyház és az állam elkülönítését, a köztársaság kikiáltását sürgette. Nézetei megegyeznek Táncsicséival, akivel együtt egyik hangadó tagja volt az Egyenlőségi Társulatnak. A szeptemberi fordulat után Horárik az Egyenlőségi Társulat szabadcsapatának hadsegéde, a pesti Józsefváros fegyveres egységének kapitánya, képviselőnek is fellép, de sikertelenül. Számos cikket írt a különböző lapokba, főleg a Der Vierzehnte April-ba. 1849-ben Debrecenben tevékenykedik. Vasvárival tart toborzó gyűléseket. A következetes forradalmi harcnak, a köztársasági gondolatnak híve mindvégig.

Világos után az ő sorsa is nyomor, tengődés. Az ötvenes években hallgat, mindössze egy fordításáról tudunk. 1863-ban történettudományi cikkeket publikál Az ország tükre című lapban, de csak álnéven szólalhat meg. Ötvennyolcesztendős korában halt meg. Végrendelete szerint pap és egyházi szertartás nélkül temették el.