| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A magyarnyelvűség és a világiság programjának részeként bontakozott ki a hetvenes évek végétől kezdve az állandó magyar nyelvű világi színjátszás megteremtésére irányuló játékszíni mozgalom. Írók, színészek, közéleti személyek és testületek foglaltak állást a nemzeti játékszín ügyében; tanulmányok, röpiratok, újságcikkek, diétai és törvényhatósági beszédek és határozatok, sőt költemények bizonygatták a magyar színészet fontosságát, sürgették megvalósítását, s amikor hosszas huzavona után létrejött, védték fennmaradását.
A bécsi kormányzat világosan látta a nemzeti színjátszás politikai szerepét, ezért mindenképpen arra törekedett, hogy megakadályozza létrejöttét, megerősödését. Az egyházak, féltükben, hogy elvesztik a lelkek fölött uralmukat, a színházat az erkölcstelenség melegágyának, a ledérség és bűn tanyájának kiáltották ki. A falun élő, parlagi nemesség értetlen idegenkedéssel tekintett a "komédiákra", bennük a magyarság lelkét-erejét megrontó idegen "módit", a "nemzeti méltósággal" össze nem egyeztethető bohóckodást látott. Ilyen körülmények között a haladás híveinek szívós felvilágosító és szervező munkát kellett folytatniuk.
{74.} Az érvek sorában első helyen a nyelvi célkitűzés állt: az a nézet, hogy a dráma és a színjátszás legfőbb célja az anyanyelv védelme, ápolása és fejlesztése. Báróczi Sándortól és Decsy Sámueltől Teleki Lászlóig és Kis Jánosig nyelvművelő irodalmunk valamennyi munkása nyomatékosan hangsúlyozta a színház fontosságát. Emellett a színjátszás rendeltetését illetően kétféle vélemény alakult ki: a "morális színház" és a "patrióta színház" eszméje. Nem váltak el élesen egymástól; erkölcs és hazafiság a kor tudatában szorosan összetartozó fogalmak voltak. Azt a racionalista gondolatot, hogy a színház "a természet és igazság felfedezésének" hathatós eszköze, a "virtus oskolája", az "erkölcsi tudományok kútfeje", mely jellemes viselkedésre, lelki finomságra, ízlésre és városias magatartásra tanít, – főleg a felvilágosodás első nemzedéke (Bessenyei, Péczeli, Báróczi) hangoztatta. Később egyre inkább az a nézet vált uralkodóvá, hogy a játékszín legfőbb feladata a nemzeti karakter és érzés erősítése, a nemzeti múlt bemutatása. A 18. század színügyi irodalmának csúcsa egy 1792 novemberében keletkezett röpirat (valószínűleg Kármán József tollából), amely a jakobinus értelmiség szellemében a nemzeti játékszín hivatását a szabadsággal és felvilágosult humanizmussal párosult hazafiság terjesztésében jelölte meg, s ezzel – messze túllépve a rendi-nemesi patrióta színház eszméjén – már a haladó polgári-nemzeti színjátszás gondolatát hirdette. "A játékszíneken emelte fel – olvashatjuk a röpiratban – a nyelv mindenhatóságának királyi székét ... Itt hallatik a szabadságnak kellemetes szava, itt, ahol a rettegni nem tudó elme merészen megvív a babonasággal és az erőszakkal. – Itt jobbittatik meg a gondolkodás módja, itt, ahol a szatírának csípős ostorával kifizettetnek a balvélekedések, ahol hasznos esméretek forgalomba hozattatnak, ahonnan a jó ízlés – ez az igaz és jó erkölcsöknek szülőanyja – kifoly még a köznépre is. – Itt lágyul a szív, élesedik az érzékenység, felébresztetik az emberi szeretet és felgyújtatik a haza szeretetének szép tüze ... Egy szóval a játéknéző helyek felépítésének ideje volt minden nemzeteknél a megvilágosodásnak is időnyílása."
A játékszíni mozgalom persze nemcsak elméleti síkon bontakozott ki; a színjátszás híveinek sikerült elérniök, hogy eszméik társadalmi erővé váltak, s először Pest-Budán, majd egyes nagyobb vidéki városokban – ha váltakozó sikerrel, sűrű megszakításokkal is – megindult a magyar világi színjátszás. A színikultúra megújulásának első jelei már az iskolai színjátszás keretein belül megmutatkoztak.
Műkedvelők kísérleteivel már a nyolcvanas években találkozhatunk, így pl. 1784-ben egy társaság, amelynek Batsányi János is tagja volt, Voltaire Mahometjét adta elő Zechenter Antal fordításában, a pesti Rondellában, a színházzá átalakított régi bástyatoronyban (a mai Petőfi téren). 1790 februárjában Kazinczy vetette fel az Orpheusban azt a gondolatot, hogy a Budán összeülő országgyűlés alkalmával magyar színielőadásokat kellene tartani, s hozzá is fogott a terv végrehajtásához: mecénást szerzett a költségek viselésére, a szervezésre pedig Ráday Pált – Ráday Gedeon unokáját – kérte fel, aki egyetemi hallgatókból, pesti polgárifjakból és leányokból lelkes kis színjátszó csoportot toborzott. Kazinczy a maga Hamlet-fordítását szánta nyitó darabnak, ez azonban meghaladta a kezdők erejét. Így hát Simai Kristóf Igazházi című németből magyarított szín-{75.}művét mutatták be 1790. október 25-én a budai Várszínházban, majd két napra rá Pesten a Rondellában, nagy tetszés mellett. A vállalkozás azonban egyelőre elakadt. Másfél évig tartott, amíg kiharcolták a végleges játékengedélyt, úgy-ahogy biztosították az anyagiakat, s a Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság 1792 májusában kezdte meg a rendszeres előadásokat.
Általában hetenként kétszer játszottak, kezdetben egy kis budai faszínházban, később a Várszínházban meg a Rondellában is. A társulat vezetői sűrűn váltogatták egymást, hol a német színház éppen soronlevő igazgatója, hol Ráday Pál – aki helyettesnek Kármán Józsefet vette maga mellé –, egyszer meg egy négytagú direktórium állt a színház élén. Kelemen László (1762–1814) hivatalosan sohasem kapott megbízatást az igazgatásra; a hagyomány mégis az ő nevével kapcsolta össze az úttörő munkát, s méltán, mert társaiénál nagyobb műveltsége, sokoldalú színészi és írói képessége, önzetlen lelkesedése, hivatástudata szellemi és erkölcsi tekintetben kétségtelenül őt tette vezérré. Németből fordított színdarabjai közül két vígjáték nyomtatásban is megjelent (A gazdasszony; Tsapó Péter). A körülbelül tizenöt főnyi együttesből még két tag tűnt ki: Láng Ádám János (1772– 1847) a hősi szerepkörben s Rehákné Moór Anna primadonna (1774–1848), – Kazinczy úgy nyilatkozott róla, hogy "szava, állása, mozgásai, különösen az a mesteri kéztartás csudálást érdemle".
A társulat műsora javarészt a korabeli bécsi színpadi irodalom fordított, illetőleg magyarított termékeiből: lovagdrámákból, polgári vígjátékokból, népies bohózatokból állt, de bemutattak eredeti magyar drámát is: Bessenyei A filozófusát (Párméniót Kelemen László alakította), Szentjóbi Szabó László Mátyás királyát, Verseghy elkallódott Szécsi Máriáját és Dugonics darabjait. Az európai klasszikusokat Goethe (A vétkesek, A testvérek, Stella), Voltaire (Alzir, Mérope) – Kazinczy, illetőleg Péczeli fordításában – és Lessing (Minna von Barnhelm) képviselték. Egy ízben Shakespeare Othellójának Schröder-féle változatát is előadták, Kelemen átültetésében. Zenés darabokat is játszottak, köztük a legnépszerűbb a Pikko herceg és Jutka Perzsi című énekesjáték volt, a mai operett őse. A játékstílusról, gyér adatok birtokában, nehéz képet alkotni. Bizonyos, hogy Kelemenék – s utódaik is még hosszú ideig – képzetlen naturalisták voltak, legfeljebb az iskolai színjátszásban szereztek némi gyakorlatot, útmutató példákat csak a versenytárs német színjátszóknál találhattak. Vígjátékokban nyilvánvalóan a komédiázás ősi fogásait alkalmazták, komoly drámákban pedig a nézők elérzékenyítésére törekedtek, összhangban a racionalista esztétikával és a kor irodalmi ízlésével, amely az érzelmeken, a "felpuhított szíven" keresztül kívánt az értelemre hatni.
De anakronizmus és méltánytalanság volna, ha első hivatásos színészeink jelentőségét csupán művészi teljesítményeik alapján értékelnők. Mint a magyar nyelv apostolai, a nemzeti öntudat ébresztői, a polgárosodás úttörői az addig csak elméleti síkon folyó játékszíni mozgalomnak ők voltak első gyakorlati megvalósítói; serkentették az írókat (a lefordított, illetve magyarított drámáknak valóságos özöne támadt a kilencvenes évek elején), s ha adatokkal még nem tudjuk is igazolni, valószínű, hogy egy részük kapcsolatban állt a magyar jakobinusokkal. Sajnos, erejüket a fennmaradásért folytatott küzdelem lassanként felőrölte. A kis létszámú közönség –. hazafias {76.} érzelmű értelmiségiek, diákok, magyar iparosok, Pest-Budán megforduló vidéki nemesek, néha egy-két főúr is – nem tudta őket eltartani, állami támogatásért hiába instanciáztak királynál, országgyűlésnél, mindössze néhány megyétől, egy-egy mecénástól kaptak rendszertelenül kisebb segélyeket. Az állandó létbizonytalanság megrontotta a fegyelmet; tetézte a bajt, hogy az együttes rossz szelleme: a tehetséges, de zabolátlan Sehy Ferenc, a bécsi rendőrség besúgója, szándékosan szította az egyenetlenséget, a színház tekintélyét súlyosan csorbító botrányokat provokált, végül magát Kelement is elmarta Budáról. A meggyengült színtársulat – miután a Martinovics-mozgalom vérbefojtása után elfogytak mellőle erkölcsi-szellemi támogatói – 1796 tavaszán feloszlott.
Kelemenékkel majdnem egyidőben, 1792 novemberében kezdte meg működését Kolozsvárott az Erdélyi Magyar Színjátszó Társaság; létrejöttében nagy szerepe volt Aranka Györgynek, "Erdély Kazinczyjának", egyik első magyar Shakespeare-fordítónknak (részlet a II. Richardból). Az erdélyi rendek felkarolták a színjátszás ügyét, s a társulatnak sikerült átvészelnie a politikai reakció nehéz éveit, amikor pedig id. Wesselényi Miklós (1750–1809) – maga is néhány klasszicista dráma fordítója, azonkívül az Erdélyi Magyar Játszószín Constitutiojának, dramaturgiai irodalmunk egyik fontos emlékének szerzője – személyes pártfogásába vette a színészeket (1797), végképp megszilárdult helyzetük. Wesselényi szervezetileg feudális-főúri színházat csinált ugyan: a tagokat saját alkalmazottainak tekintette, önkényesen intézkedett és vasfegyelmet tartott, de ezzel biztosította a társulat egységét, zavartalan fejlődését. Az eredmény nem is maradt el; olyan tehetségek bontakoztak ki, mint az elméletileg is képzett Kótsi Patkó János (1771–1842), első nagy tragikus, és Jancsó Pál (1761–1845), első nagy komikus színészünk. Wesselényi művészetpolitikáját a felvilágosodás szelleme hatotta át. A műsor nagyjában a budainak továbbfejlesztett változata volt, de sok minden, amit Kelemenék még csak terveztek, Kolozsvárott meg is valósult: így pl. a Hamlet (Kótsival a címszerepben), az Emilia Galotti, az Ármány és szerelem, A haramiák bemutatása, csupa olyan darabé, amelynek antifeudális éle volt.
| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |