93. BAJZA HATÁSA, A ROMANTIKA ÉS A NÉPIESSÉG

A harmincas, negyvenes évek fordulóján a magyar líra elismert vezéregyénisége Vörösmarty. Hatását Czuczor és Garay művein éppúgy láthatjuk, mint a divatlapokban megjelenő kisebb formátumú költők munkáin. Világosan felismerhető Vörösmarty ösztönzése Berecz Károly, Sárosi Gyula stb. versein. A húszas évek Vörösmartyjának követőjeként írja meg Debreczeni Márton (1802–1851) A kióvi csatát a harmincas években, amely azonban csak a szerző halála után, 1854-ben jelent meg. Ha az irodalomtörténet Vörösmarty-hatásról szólt, többnyire csak az epikus Vörösmarty hatására gondolt, noha igen jelentős a lírikus Vörösmarty inspirációja is a negyvenes években. Szerelmes verseinek, gondolati költészetének, bordalainak hatása Petőfiig, Madáchig ér el, közéleti lírájának pátosza áthatja a korabeli költészet javát, itt-ott már az új, népies irány ízlésével fonódva össze. Vörösmarty elsősorban a politikai költészetre hat: a hazafias pátosz, a romantikusan emelkedett hang iránt nem érzéketlenek a kor lírikusai. Vörösmarty egy-egy nagyhatású verse, mint a Fóti dal, különösen felerősíti költői hatását. Persze a kisebb tehetségű követőknél Vörösmarty tartalmas pátosza gyakran üres szónokiassággá, kongó retorikává silányul, de a jobbaknál a férfias lírai erő hatékony ellensúlya a szenvelgő líraiságnak. S mint ahogy a Kölcsey–Bajza-féle költői irány gyakran Kunoss Endre vagy éppen Császár Ferenc közvetítésével és rontásával érvényesült, a Vörösmarty-hatásnak is voltak közvetítői – szerencsésebb esetben Garay János, Czuczor.

A korszak lírai képe nemcsak Vörösmarty hatását mutatja, hanem annál is erősebben a Kazinczy–Kölcsey költői hagyományát folytató és korszerűsítő bajzai líra követését. A lírai köz-igénynek gyakran nem a kimagasló vezérköltők felelnek meg a legteljesebben, akik alakítják, formálják koruk szellemi arculatát, hanem a rezonáló költő-típus, amely sajátos képességeivel fogja fel a korigényt, a meglevőt, s híven kifejezi azt. Bajza, a fogalom legjobb értelmében, rezonáló költő volt, s elsősorban ez az oka az ő széleskörű lírai hatásának. A polgárosuló érzelmek költészete válik uralkodóvá a divatlapokban és a különböző almanachokban (Emlény, Nemzeti Almanach stb.), híven érzékeltetve a polgárosuló-nemesi, városi-polgári olvasóközönség érzelmi igényeit, ízlését, ábrándos hajlamait. Az érzelmes dal már leveti magáról a klasszicizáló mitológiai ruhát, ez a költészet bensőséges, intim hatásra törekszik. Az irodalom-{717.}történetek szívesen emlegették ezzel a lírával kapcsolatban a biedermeiert, a 19. századi osztrák és német irodalomnak és képzőművészetnek ezt a kategóriáját. Stifter osztrák festő és elbeszélő szerint a biedermeier jellemzői a "schön, rein, klar, fein, zart, heiter, angenehm, einfach, lieblich". A rezignáltság, csendes fájdalom, mértéktartó ábrándozás, a szerelem, barátság, családi kör intim szférái, érzelmesség, eszményekre függesztett tekintet, kisszerűség, a romantikának nyárspolgárias, higgadtabb, óvatos változata, gyöngédség, szemérmesség, merengő, passzív magatartás: mindez jellemző vonása ennek a költészetnek. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta költészet ízlésbeli utódja a szentimentalizmusnak, de annak érzelem-felszabadító ereje nélkül; mértéktartásban, harmónia-keresésben, fegyelemben tanítványa a klasszicizmusnak, de annak művészi tökélye nélkül; az ábránd, a képzelet kultuszában halvány rokona a romantikának, de nélkülözi a monumentalitást, erőt, távlatot. Valami másodlagosság, irodalmiasság jellemzi ezt a szobalevegőjű költészetet, a lírai modortól a stílus választékosságáig. Mindezzel együtt játszott szerepet ez a líra az érzelmi kultúra pallérozásában, s dalszerűsége által növelte líránkban a zenei elem szerepét.

Ami Bajzánál a hagyományokat folytató és korszerűsítő törekvés, az követőinél gyakran modorossággá sekélyesedik, sablonossá szürkül. Az utánzók finomkodó érzelmeket énekelnek meg, valóságos élményeiket is epedő ömlengéssé stilizálják, verseiket elborítja a németes érzelgés, a byronias világfájdalom. Mesterkélt stílusvirágok jellemzik ezt a költészetet. Már Bajzánál feltűnnek a nyelvi csinálmányok, a sápadt stílus elemei, követőinél még inkább nyüzsögnek az ilyen szavak: borulat, csillám, csattogány, csermely; dicsőület, érzemény, keserv, korány, nedű, ömledés, regg, rény, szender; hervatag, hímes, langy, nyájasdad, ringatag, szende, szeráfi; alél, bágyadozik, enyeleg, gerjed, lengedez, nyögell, serkedez, sorvadoz, zengedez. Nagy divatja van a nyelvújítástól bátorított szóösszetételeknek: életiskola, élet-mozgalom, lángkönyűim, némapusztán, habsimítva, szívcsata, bájszem, örömmorzsáim, fájdalomkönyű, bosszú-rémes (ezek Kunoss Endre verseiből), vagy máshonnan véve a példát; rózsaajk, nemzettavasz, léttavasz, szívlant, tűzcsók, vágyepedve, vérfelleg, viráglepe, záporkín stb. (A szóösszetételekre egyébként Vörösmartytól is kaphattak ösztönzést költőink.) Ennek a bágyadt lirizmusnak és mesterkélt stílusnak a hatásán úgyszólván mint gyermekbetegségen "estek át" azok a költők is, akik éppen ezzel a poézissel szemben teremtették meg a természetes, friss, realista, népi hangvételű magyar költészetet. Ki gondolná, hogy ezeket a sorokat:

Eltűntek ők! köd és hullám dagálya

Válták fel a virágzó partokat.

Kiküzdve a hajós végső csatája

Nem álmodik jobb létre álmokat.

Távol habon úszkál üres sajkája

Habsír borítja a tört tagokat.

Csillagtalan terűl fölé az ég.

Hamván tenger-moraj s örök feledség!!!

{718.} – Arany János írta, 1839-ben. Ezeket pedig:

Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban

A hajnal bíborszín leplén, szép alak!

Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél,

S szende fényhomályán a merengő éjfél

Holdsugárinak.

És ha zúg a szélvész tomboló csatája,

És ha nyögve sír a berki csalogány;

És te lengsz előmbe, hogyha sújt a bánat,

S hogyha keblem éjén kéj koránya támad

Kíncsaták után.

– Petőfi Sándor írta, 1842 elején.

Az eredeti tehetségek pályáján csak rövid, ifjúkori átmenet volt ennek az irányzatnak a hatása, kisebb tehetségek verseiben állandósult. Jellemző példája ennek a lírai szenvelgésnek az arisztokraták ízlésére figyelő Császár Ferenc költészete. Mellette Kunoss Endre, Hiador (Jámbor Pál), Sujánszky Antal költészetét említhetjük a mesterkélt líraiság lehangoló, de az irodalomtörténet által még számontartott példáiként. Ám ez a költői stílus jellemzi, ihletettebb, mértéktartóbb változatban, Vachott Sándor és Pap Endre költeményeit is. A modoros vonások az ő műveiken is szembetűnőek, de Vachottnál az élmények közvetlensége, a költői szemlélet hitelessége, az érzelmi nemesség, Pap Endrénél pedig a reflexív hajlam és a tartalmas érzelmiség találkozása gyakran háttérbe szorítja, elhalványítja a modoros elemeket.

A Kölcsey–Bajza-féle érzelmes líraiság az érzelmek polgárosulásának folyamatában jut történeti és esztétikai jelentőséghez. Társadalmilag erős, ízlésbelileg autonóm polgárság híján azonban ez az irányzat a követőknek egy számát és helyzetét tekintve jelentős csoportjánál arisztokratikus vonzalmakat mutat. Kölcsey líráját a harmincas években kemény társadalomkritikai hang jellemzi és Bajza Vörösmartyval együtt ott áll az Athenaeum bástyáján, verseiben is Vörösmartyhoz közeledve. Kölcsey és Bajza érzelmes költészetének követői közül azonban sokan a Honderünél találnak otthonra és kritikai támogatásra (Császár, Hiador stb.). Ami a polgárosulás jegyében indult a költészetben, az megfelelő társadalmi bázis híján a konzervatív divatlapban kötött ki és sekélyesedett el, viszont az erős társadalmi alappal rendelkező középnemesi progresszió költészete, magán hordozva a nemesi ízlés egyes jegyeit is, a nemzeti felemelkedés és a társadalmi haladás fősodrában fogalmazta meg a polgárosulás eszményeit és dilemmáit. S aligha tekinthető véletlennek, hogy a bajzai hagyományt bizonyos eredetiséggel és a szó korszerű értelmében polgári igénnyel folytató Vachott Sándor és Pap Endre Kölcsey és Vörösmarty eszméinek a követői, Petőfi barátai. Az pedig éppenséggel törvényszerű jelenség az irodalmi folyamat alakulásában, hogy Petőfi és a Honderü, a népiesség és az érzelgős lírai csatái mint a költői demokratizmus és az irodalmi arisztokratizmus harcai zajlanak le a negyvenes évek sajtójában.

{719.} A korszakos változást a magyar líra hangnemében, témakörében, ízlésében formai törekvéseiben, a költői magatartás és szemlélet mikéntjében a népiesség hozza meg. Ennek a korszakos változásnak klasszikus megvalósítója és összekapcsolója a forradalmi demokratizmussal Petőfi Sándor; nála és Arany Jánosnál teljesedik ki a lírai realizmus, mely felszívja magába a romantika vívmányait, kiváltképp az előbbi költészetében. Ennek a lírának már nem a nemesi liberalizmus, nem is egy elvont érzelmi polgárosulás a háttere, hanem a parasztság és a radikalizálódó értelmiség az osztálybázisa, s ezen a történelmileg most kiemelkedő társadalmi alapon teremt Petőfi nemzeti hatósugarú, egyetemes plebejus költészetet.

A líra e korszakos fordulatának előzményei mélyen visszanyúlnak irodalmunk múltjába, a népi iránti érdeklődésnek a felvilágosodás korában mutatkozó kezdetéig. Korábban szóltunk már arról, hogy ez az érdeklődés nem volt egynemű; két irányzata jelentkezett: az egyik a retrográd, feudális célzatú népiesség, többnyire patriarkális színezettel; a másik a haladó törekvésekkel összefűződő érdeklődés a nép, a népi iránt. A két tendencia jelenségköre gyakran összefonódott, összemosódott. A progresszív népiesség a reformkorban egy ideig a nemesi-liberális irodalom sodrában formálódik (Kölcsey, Vörösmarty); végül – saját osztályalapján s így ízlésbelileg és eszmeileg kiteljesedve – Petőfi lírájában és Arany epikájában válik uralkodóvá. Ennek a plebejus népiességnek is vannak hagyományai a demokratikus népiesség klasszikusainál, Csokonainál és Fazekasnál; közvetlen költői előzményei a harmincas évek második felében, a negyvenes évek elején kibontakozó népies költői törekvések. Vörösmarty népies dalainak és Czuczor népdal-csokrának inspirációja mellett három költői vállalkozást, kezdeményt emelünk itt ki Petőfi költői forradalmának közvetlen előzményei közül. Az egyik: a kolozsvári Remény körének népies törekvései, elsősorban Kriza János és Szentiváni Mihály lírája; a másik: Erdélyi János költészete a harmincas-negyvenes évek fordulóján; a harmadik: Szakál Lajos (1816–1875) népdalai. Ez utóbbiak sűrűn jelentek meg a lapokban 1836-tól kezdve. 1843-ban a költő kötetben is kiadta verseit Cimbalom, mellyen aki olvasni tud, negyven új dalt verhet címmel. Költeményeit az "ifju köznépnek készítette"; az oktató, ízlésnemesítő célzatosság tekintetében Czuczor irányát folytatta. Szakál Lajos az eperjesi körből indult el; népies érdeklődésére nyilván hatott Greguss Mihály s Pulszky Ferenc, aki egyik első szorgalmazója volt a népmondák gyűjtésének, továbbá Erdélyi János. Néhány dala átment a nép ajkára, közülük a legismertebb a Megkövetem a Tens Nemes Vármegyét ... kezdetű. Szakál Lajos dalaiból még hiányzik az a belső, lelki azonosulás a néppel, amely majd Petőfi verseit jellemzi, hiányzik a népdalban való önkifejezés igénye és képessége, ami majd Petőfi dalait lírai klasszikus újdonsággá emeli. Viszont figyelemre méltó Szakál népdalaiban – Horváth János szavaival szólva – az "anyagi népiesség; a népélet, a népszokások körülmény, helyszín, vagyis mindaz, ami a daloló népi voltát couleur locale-szerűleg szuggerálhatja".

A népiesség jegyében alakuló új költői ízlés főként Petőfi hatására gyűrűzött szét a negyvenes évek költészetében, háttérbe szorítva, elhalványítva a Kölcsey–Bajza-féle irányzat epigonjainak hervadt lirizmusát. De az ízlésfordulat előjelei már a harmincas években megmutatkoznak, s a Figyelmező cikkírója 1837-ben, némileg túlozva az új irány térhódítását, de éles szemmel fedezve {720.} fel a fejlődés lényegét, így ír: "Lírai költésünk elhagydogálja a dagályt s érzelgést, melyben fuladozott, jobb példányok nyomán az egyszerűhöz, népihez simul; elveszti mindinkább azt a beteges színt, mely a cifrán érező periódus termékein látszott. Hazafiui indulatokat többen dicsőítenek költői közül, s különös érdeme az újabb kori e tárgyú műveknek az, hogy a legmagasabb és legerősebb érzések, minden klasszikai eszközök nélkül, saját nemzeti menetellel, s énekelhető formákban jelennek meg."

Az új költői ízlés uralma azonban csak a negyvenes években következik el, elsősorban Petőfi és Arany költészete, mellettük Tompa lírája révén. A kisebb költők seregestül csatlakoznak a népies hangvételű, nemzeti ihletésű új irányzathoz: nemcsak a Petőfihez írott üdvözlő versek jelzik ezt a fordulatot, hanem elsősorban a korabeli köz-líra változó hangszíne. Jellemzőek már a versgyűjtemények címei is: Lisznyai Kálmán: Szegénylegény dalok (1846), Tavaszi dalok (1847); Samarjay Károly: Dalok az alföldről (1847); Szabadság és csatadalok (1848); Herczeg Viktor: Népdalok (1846). Tompa Mihály kötete 1846-ban Népregék, népmondák címmel jelent meg.

Ez az ízlésfordulat a természetesség győzelmét jelentette a mesterkéltség felett, a lírai közvetlenség diadalát az irodalmias, erőltetett modor felett. Az irodalom témaköre kibővült, a nép uralomra jutott a költészetben, hogy aztán a politikában is uralkodóvá váljék; a költőiség fogalma megváltozott: a valóság számos olyan mozzanata nyert polgárjogot a lírában, amit a korábbi ízlés költészeten kívülinek minősített. Mozgékonyabbá vált a magyar líra; az "a szorongás, formai-méregetés – írja Erdélyi János – mely a klasszikaiban törvény volt és szabatosságul nézetett, itt meg van haladva". S folytathatjuk az összehasonlítást: itt "meg van haladva" az érzelmes-szenvelgő költészet lelki feszengése és érzelmi szorongása is. Változik líránk nyelvi színe: a stilizált költőiség helyét a friss, természetes költői nyelv foglalja el, a neológizmusok divatját kiszorítja a beszélt nyelv egyszerűsége.

Változást mutat költészetünk formai képe is. A klasszicista költészetben az antik metrika uralkodott, a Kölcsey–Bajza-féle irányzat a rímes-jambikus verselés változatait tette uralkodóvá. Vörösmarty úgyszólván a teljes formai skálát alkalmazta: klasszikus formáktól a magyaros-hangsúlyos verselésen át a jambikus és trochaikus sorfajtákig sokféle változat hangzik fel lírájában. Az ő szerepe a versformák történetében több, mint a sokféleség klasszikus szemléltetése. Vörösmarty az érzelmi-gondolati tartalom, a nyelv és a versforma "hármas egységének" szuggesztív példáival elérte bizonyos lejtéseknek, metrikai sémáknak egy-egy sajátos tartalmi és hangulati szférában való kikristályosítását. Költészetének maradandó vívmányai közé tartozik a vörösmartyas zengésű hexameter, a gondolati líra körében kiérlelt jambus. Nagyformátumú költészete klasszikus példáit adja a belső változásokat pontosan követő versforma-kezelés érzékenységének, – gondoljunk a Csongor és Tünde trocheusi és jambusi lejtéseinek a tartalmi változásokat követő váltakozásaira és gondolati lírájában az indulatok és eszmék forrongását követő strófa-variációkra. Az új szakaszban, amelyet Petőfi nyit meg, a jambus mellett növekszik a trochaikus versek arányszáma és a népdalok körén túl is érvényesülnek a magyaros versformák. Fontosabb ennél, hogy ebben a szakaszban elhalványul a versformák önálló hangsúlya; a költői közlés természetessége és a nyelvi anyag életszerűsége természetessé, tehát külön {721.} nyomaték nélkülivé teszi a kifejezés formáit is. Petőfi szabadon kezelt jambusai nem a formai tökéletlenség jelei, hanem az értelmi nyomaték igényeinek érvényesítői az absztrakt metrikai ütem-törvénnyel szemben. Éppen ezzel idomul a forma a Petőfi-vers mindent átfogó esztétikai karakteréhez. Petőfi forma-kezelése megszünteti, illetőleg kitágítja az egyes metrikai sémák konvencionális szolgálati körét: az Egy estém otthon költészeti fordulatot jelentő egyszerűsége jambikus formát ölt, az ünnepélyesebb, inkább reflexív Az év végén sorai pedig trochaikusan lejtenek. Petőfi és Arany új hangzást, új szépséget ad a hagyományos magyar epikai formának, a tizenkettősnek: a paródiákba és humoros költeményekbe utalt epikus hexameter helyébe állítják az alexandrinust, újjáteremtve azt a tudatos, tehát művészi naivitás, a hagyományos formahangulat és a korszerű eszmeiség vegyítése által. A költői egyszerűség amely a formakezelést is jellemzi (másképpen Petőfinél, mint a formát nyomatékosító Aranynál), semmiképpen sem jelent formai szegényedést. Gáldi László mutat rá arra, hogy Petőfinél a költői nyelv egyszerűsödésével látszólag ellentétben rendkívül bonyolulttá válik a versformák rendszere. Nemcsak az egyes metrikai sémák érvényesülési körének kitágulása jelzi ezt, hanem a strófaszerkezetek változatossága is, továbbá a magyar rímtechnika végleges kiszabadítása a teljes rím kényszeréből, az asszonánc véglegesítése.

Petőfi követői nemcsak folytatták, hanem túlozták és el is sekélyesítették példaképük modorát, költői újításait. Azt az esztétikai teljességet, amelyet Petőfi életműve elért, a kisebbek, Sárosi, Kerényi, Berecz, Lauka, Samarjay s a többiek már csak a kellő képességek hiánya miatt sem közelíthették meg. Petőfi epigonjai, köztük a nem tehetségtelen Lisznyai Kálmán, elsősorban azért sekélyesítették el és tették külsőségessé, főleg az ötvenes években, a költészet népiességét, mert nem élték át az irányzatnak azt a mélyebb tartalmát, amelyből Petőfi és Arany költészete kihajtott. És csak kevés azoknak a Petőfi-követőknek a száma, akik valóban megértették Petőfi lírai fejlődésének belső változásait, kiváltképp azt, hogy a nép ábrázolása, a népies hangvétel, a népdal addig játszik főszerepet az ő népiességében, amíg a nép életéből nem formálta ki magának a nép ügyét. Amikor Petőfi már tudatos plebejus forradalmár, a népet a formánál, ízlésnél, daltípusnál hatékonyabb gondolat képviseli költészetében. Ezzel nem azt akarjuk állítani, hogy Petőfi költészeti forradalmának, a népdal, a népi ízlés, a népi alakok irodalomba emelésének nem volt eszmei sugárzása. Ellenkezőleg! Kortársai, követői és támadói egyaránt, jól érzékelték irányzata demokratikus jellegét. A kor irodalmi képét rajzolva, Erdélyi János – ha nem is pontosan, de az igazsághoz közeledve – jegyzi meg: ami "regényben az irány, drámában a színi hatás, ha elvi becsre fokoztatik, éppen az a lantos költészetben a népi".

Változik a negyvenes években költőink európai érdeklődésének köre is. Matthisson, Hölty, Bürger, Kleist, Uhland után a figyelem Heine és az Ifjú Németország írói felé fordul, egyre népszerűbb Byron és Shelley, s különösen a franciák, elsősorban Victor Hugo és Béranger iránt érdeklődnek a fiatalok. Növekvő érdeklődés kíséri a kelet-európai népek költészetét: Székács József 1836-ban szerb népdal- és hősrege-fordításait adja ki, Sárosi Gyula Mickiewicz Pan Tadeuszát olvassa, a román népköltészettel ismerkedik és Ján Kollártól fordít.