Sárosi Gyula (1816–1861)

Érzelgős lírikusból fejlődött Vörösmarty és Petőfi követőjévé és a forradalom népies krónikájának, az Arany Trombitának dalnokává, noha eleinte nem értette meg és féltékeny elfogultsággal ítélte meg Petőfi költészetét. Borossebesen (Arad m.) született, apja gazdatiszt volt. Az eperjesi kollégiumban a Vachott testvérekkel és Erdélyi Jánossal együtt volt diák. Ő szervezte újjá a Magyar Társaságot, a kör Jácint (1836) című zsebkönyvébe ő írta a legtöbb verset. 1837-ben Nyelvészke címmel magyar nyelvtant adott ki a német-szlovák ajkú városban lakó diákok számára. 1839-ben megnősült, három év múlva elhunyt felesége emlékét szép elégiákban örökítette meg. Aradra nevezték ki váltótörvényszéki jegyzőnek; itt kezdett foglalkozni egy Dózsáról szóló verses regény tervével, de a cenzúra miatt fölhagyott vele. A forradalom alatt bírája, majd elnöke lett a pesti váltótörvényszéknek. Debrecenben egyike a verestollas radikálisoknak; itt adta ki 1849 májusában az Arany Trombitát, melyért később halálra keresték. Gyöngyösön bujdosott, 1852 végén feljelentés nyomán elfogták, s előbb az Újépületben, majd a königgrätzi várban raboskodott. Második felesége elhagyta, s amikor Sárosi 1855-ben kiszabadult, az alkoholban keresett felejtést. Krinolin-vers című gúnydaláért, melyet a solferinói osztrák vereségre írt, Budweisba internálták. Szabadlábra helyezése után az idegbaj teljesen elhatalmasodott rajta, s 1861-ben testi-lelki roncsként halt meg.

Költői pályája az Athenaeumban indult, 1838-ban. A szentimentalizmus jegyében kezdett írni, elsősorban szerelmi dalokat. A Barna szemek dicsérete a sikerültebb versei közé tartozik: a kollégiumi diákköltés vidám frissesége sugárzik belőle. Politikai költészetének fontos témája Lovassy László tragé-{724.}diája (Lovasy dala, 1838). Ekkor irta A börtönben első változatát; a megrázó vers csak 1861-ben jelent meg. A pattanásig feszülő indulat fonódik össze benne az erős gondolatisággal:

Börtön az élet, rabja az ember,

Éljen az önkény! ellene vív.

És mi az ember? börtön ... A lélek?

Rabja – mulékony, mostoha mív.

Börtön az ég is! égbe csigázza

Népe eszét a bibliahív:

Börtön az élet, börtön az ember,

Börtön a lélek, börtön a szív.

Szívbe csukottan boldogul élvén,

Függtem az édes pillanat élvén.

S most – örömimnek e falon át,

Hallom a múltból hattyudalát.

Mint annyi reformkori költőt, Sárosi Gyulát is megihlette a lengyelek hősies szabadságküzdelme. A hölgyek hölgye (1840) című verse egy hőslelkű lengyel nő alakjában a korszak hazafias nőideálját énekelte meg; az epikus költemény Vörösmarty balladáinak hangvételét követi. Újszerű, demokratikus vonás a versben, hogy a szabadságról mint "népszabadság"-ról szól. Sárosi Gyula nemcsak a lengyelek, hanem más szláv népek sorsa, irodalma iránt is figyelmet tanúsított, s a nemzetiségi kérdésben legtöbb kortársáénál haladóbb álláspontot foglalt el. Lefordította Ján Kollár művének, a Slávy dcerának egyes részeit, s néhány szlovák nyelvű verset is írt. Aradon a román népköltészet iránt is érdeklődött. Szatirikus versei éles támadások Metternich rendszere ellen (Némák joga), vagy a konzervatív nemesi magatartást gúnyolják (Ó-aradi Maradi Mihálynak fejtől való fája, 1843). A nemesi életideál kritikus szemlélete vezette el Sárosi Gyulát a népiességhez (A rákász lány, 1844, Aradi népdal, 1845). Szatíra és népiesség találkozik az Uriszékben (1845), mely a népet sújtó feudális igazságszolgáltatásnak Eötvösével rokon szellemű, éles költői kritikája.

A forradalom alatt Sárosi előbb lelkesítő dalokat írt Petőfi modorában (Toborzó, Vészdal 1848), majd hozzáfogott a Ponyvára került Arany trombitának, a forradalom és a szabadságharc népies verses krónikájának megírásához. Ebben Kossuth tanácsai is segítették. Kossuth szelleme érződik a mű Habsburg-ellenes hangnemén, Zsófia hercegnő, Metternich és Windischgrätz ellen intézett heves támadásain. Az arisztokrácia s a békepártiak kritikájában is őt követi, s Kossuth álláspontját tükrözi a mű a parasztkérdésben is: elítéli az önkényes, földet foglaló parasztokat ("És az úri jószág sem Csáki szalmája"). A tizenhárom "lehelet"-ből, vagyis fejezetből álló mű eredetileg epikus jellegűnek indult: a nagy történelmi eseményeket foglalta össze, magyarázta elképzelt népi hallgatóság számára. A kidolgozás közben a költőt mindinkább elragadták indulatai, s egyre szenvedélyesebb hangon kommentálja Jellačić lázadását, Lamberg kivégzését, Bem erdélyi csatáit stb. A műnek épp ez az elhatalmasodó lírai szenvedély a legfőbb értéke, népiessége mellett. Ezekkel a szavakkal kezdődik az Arany Trombita:

{725.} Véreim, magyarok! Nagy időket élünk,

Trombitahangokon s ágyukkal beszélünk;

a végén pedig azzal biztat az általános felkelésre, hogy "Ott leszek magam is Aranytrombitámmal". Sárosi rajongó lelkesedéssel ír a szabadságharc hőseiről, a magyar huszárokról, a vezérekről, a magyar szabadságért harcba siető külföldiekről. A nyolcadik "lehelet" remekbeszabott, önmagában kerek népies lírai kép a magyar huszárról. Naiv népi etimológiával kezdődik:

A huszár név onnan ragadt a huszárra,

Hogy: egy halálának mindig húsz az ára.

A vers kuruc hangulattal, hetykén folytatódik:

Héj! Gyöngy is a huszár, ha felül lovára,

De a ló is szebb, ha huszár ül hátára;

Elsorolja a magyar huszár kiváló tulajdonságait, s büszke arra, hogy

Csak a vitézségnek van nála kelete,

De kegyetlenkedni már nem természete.

Az Arany Trombita a nép számára készült, és a nép szemléletmódját, gondolkodását, képzeletvilágát igyekszik követni. Versformája a hagyományos, magyaros párosrímű tizenkettes, nyelve tele van népi szólásokkal, kifejezésekkel. (Főképp Dugonics műveiből merített.) Sárosi népiessége különbözik a Petőfiétől, Sárosi célja nem a nép hatalomra juttatása volt, hanem az egységfront, nemesi vezetéssel. Ízlése is elválasztja Petőfitől: Sárosi Gyula népiessége kissé nyers, keresetten parlagi, leereszkedő, oktató. Ennek ellenére művének sikere volt: Sárosi több ízben felolvasott belőle népes hallgatóság előtt; példányait később, amikor már tiltott, üldözött kiadvány volt, sokan kockázatot vállalva is rejtegették.

A szabadságharc leverése után a kétségbeesés, a tehetetlen düh fakad fel Sárosi Gyula verseiből. Gúny és gyűlölet fűti Farsangi dal 1850 című versét, mely – mint Sárosi több költeménye – kéziratos másolatokban terjedt. A vers Aradot és Pestet, a kivégzések helyét idézi, a költő együttérez a bujdosókkal, Kossuthtal: Sárosi hű maradt korábbi eszményeihez. Megrázó kifejezése ekkori lelkiállapotának a Költői átalakulás; döbbenetes képekben állítja elénk a leigázott ország látványát. A nemzeti tragédia átérzése szembefordítja Sárosit az igazságos gondviselés hitével, az istenhittel: Hol vagy Isten? című versében gúnyos kérdések sorozatával fejezi ki kételkedését, tagadását. A börtönben hiteles lírai tudósításokat ír a fogság-okozta testi és lelki szenvedéseiről, s kifejezi még ekkor is töretlen forradalmi öntudatát (Az Újépületben, Éjjel, Börtöndal, Iszonyú puffanás, Verhör, Babylon imája, Azt kérded galambom ...).

Kiszabadulása után, 1856-ban írta az Ingeborg, önszületése napjánt, egyik legszebb lírai alkotását. A női név mögött, melyet a Frithjof-mondából vett a cenzúra megtévesztése végett, maga a költő rejtőzik: végigtekint életén, {726.} számot vet múltjával, s a megtett kötelesség önérzetével vigasztalja magát sok-sok szenvedéséért. A borongó hangulatú vers mondanivalóját igen szerencsésen foglalja össze a kétsoros refrén, amely az utólsó strófában megváltozik:

Fagy volt, midőn világra jöttem,

Majdhogy meg nem vett a hideg!

Attól csak jó anyám szerelme

Melengetőleg óva meg.

A könny, mely reszketett szememben,

Velem egy percben született ...

Szegény anyám, ha tudta volna,

Dehogy szült volna engemet!

...

Dicső anyám! mégis ha látnád:

Mi bölcs tűrővé tett a hit;

Dicső anyám! ha élvezhetnéd

Önérzetem fennálmait;

Ha tudnád, mily híven betöltém

E földön honfi-tisztemet:

Nem tartanád te fájdalomnak

Még egyszer szülni engemet!

Későbbi versei már a hanyatlás jeleit mutatják. Mind több köztük a rögtönzés, az alkalmi vers, a meddő, üres reflexió. Petőfi emlékének hódol A csárda romján címűben, más költeményeiben a halálvárás, az élettől való búcsúzás hangulatait fejezi ki (Az én aratásom, Utolsó levél).

Sárosi Gyula költő-barátja volt Szemere Miklós (1804–1881), ez a különc poéta, aki inkább csak néhány sikeres versével, mintsem vérbeli tehetségével írta be nevét az irodalom történetébe. Nagy népszerűségre tett szert A lukai pap című (1848) fölényes-élces hangú németellenes költeményével. Lelkes Kossuth-párti, a szabadságharcban fegyveresen vesz részt, a bukás után rövid időre börtönbe került. Nyakas kuruc jellem, akiben az izzó ellenzékiség a nemesi magatartás vonásaival találkozott. Lelkes természetbarát, adomázó, nagy vadász és régiséggyűjtő. Szerepe a negyvenes évek irodalmi közéletében szerencsétlenül alakul: szembekerül Petőfivel, verseket is írt ellene (pl. A régi jó Gvadányi Petőfihez), – ez a Petőfi-ellenes indulata az egyik tartószála a Sárosival kialakult barátságának. Szemerének számos költeménye alig több dilettáns versezetnél, de – érdekes módon – a sok gyatra vers között néhány valóban szép darabját találjuk a hangulati lírának (Kedvteléseim, A vadon költészete).