| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
Nyelvújításnak a nyelvfejlődés mesterséges irányítását, a nyelv tudatos, szándékos alakítását és bővítését nevezzük. A szándékosság három irányban nyilvánulhat meg: az újító vagy bővíteni akarja a nyelvet, vagy az idegen elemektől megtisztítani (purizmus), vagy szebbé tenni. A nyelvújító tevékenységgel egyrészt a szókincset, másrészt a nyelvi szerkezetet, vagyis a szó- és mondatfűzést gazdagíthatjuk.
Nagyarányú nyelvújító mozgalomra – más, közép- és kelet-európai népekhez hasonlóan – nálunk a feudalizmus utolsó szakaszában került sor. Célja az volt, hogy a fejlődésben elmaradt országban a magyar nyelvet gyorsan alkalmassá tegye a modern tudomány művelésére, az irodalom stílusát az új polgári ízléshez idomítsa, és a korábbi latin (német) hivatalos nyelvet a magyarral helyettesítse.
Tudatos nyelvújító törekvésekkel a felvilágosodás kora előtt a polgári fejlődés úttörőinél találkozunk, akik felismerték, hogy a tudományokat csak anyanyelven lehet széles körben elterjeszteni (Apácai Csere János). A 18. század első kétharmadában szaporodott azoknak a száma, akik kísérletet tettek egy-egy tudományszak nyelvének megmagyarosítására. Ezekből a jórészt egyházi és iskolai körben megrekedt próbálkozásokból mozgalom csak a felvilágosodás korában vált, azáltal, hogy az újítók társadalmi támogatásra találtak a köznemességben. A nyelvújító mozgalom nemesi hátterének következménye, hogy benne a feudális nemesi nacionalizmus jeleit is megfigyelhetjük. A nyelvművelők nemegyszer "régi magyar eleink"-re, a nemzeti dicsőségre hivatkozva alkották új szavaikat, s azt hangoztatták, hogy nyelvünk "szaporaságra, bővségre, termékenységre nézve minden nyelvek között helyt áll", idegen kölcsönre egyáltalán nem szorul.
Bessenyei György, a magyar felvilágosodás nyelvi programjának megfogalmazója, a nyelvet a tudományterjesztés eszközének tekintette, és nem volt híve a túlzott purizmusnak. Ha új szavakat alkotott, a "dolgokat azoknak természetekhez képest" akarta kifejezni, vagyis úgy, hogy az új szó jelentése a csak magyarul tudó számára azonnal érthetővé váljék (fizika = testtudomány).
A nyelvújító mozgalom a magyar nyelvű újságírás megindulásával kapott igazi publicitást. Rát Mátyás, a Magyar Hírmondó első szerkesztője igen óvatosan járt el az újításban. Tudta, hogy új fogalmakat új szavakkal kell kifejezni; szerinte ezeket vagy idegenből kölcsönözhetjük vagy "a dolognak mivoltához alkalmaztatott új szólásokkal" kell bővítenünk nyelvünket, olyan szavakkal tehát, amilyeneket Bessenyei javasolt. Rát nagyon vigyázott stílusának magyarosságára és közérthetőségére. Egy könyvismertetésében az idegenszerűségek láttán azon aggodalmaskodott, hogy "a tanulatlanok meg se fogják érteni a tudós magyaroknak beszédjeket".
Annál merészebben vágott neki a szóújításnak Barczafalvi Szabó Dávid (1752?–1828), aki egy ideig 1784-ben, majd 1786 második felében szerkesztette a Magyar Hírmondót. Működése első szakaszában még egyáltalán nem volt híve a szóújításnak, bár látta a nyelvfejlesztés szükségességét: II. József németesítő nyelvrendeletéhez azt a megjegyzést fűzte, hogy kiadásának oka nyelvünk műveletlensége. Valószínűleg a császár intézkedésében {78.} és nem a német nyelvtisztító törekvések hatásában kell látni annak okát, hogy Barczafalvi Szabó 1785-ben megjelent hírlapi tudósításai már hemzsegnek az új szavaktól. Szógyártásának főévadja az 1786-os esztendőre esik. Újságjában bejelentette, hogy új szavakat fog használni "mindaddig, valamig csak azoknak nem tetsző voltok felől" nem tudósítják. A szóalkotások közölt második helyre szorult nála a Bessenyei és Rát kedvelte típus, "melyek ujaknak látszanak ugyan lenni, de azonban olyak, hogy a legegyügyübb is egybe megérti". Barczafalvi Szabó mindaddig gyártotta új szavait, míg olvasói meg nem sokallták, s két levelet is kapott, mely "olyan mocskolódásokat viszen végbe, hogy a földnek is nehéz". Az újságíró hosszú értekezésben felelt a vádakra. Érthetetlen szavait azzal védte, hogy az "alnép" sem az idegent, sem az újsütetű magyart nem érti, a fogalmat meg kell magyarázni; pedig ha értelmezést kell adni, jobb arra a magyar kifejezés, "mert az nem csak szintoly világos már, mint a másik, hanem ... legalább a törzsöke magyar szó". Sikerült szóújításai mellett (alap, cikk, esernyő, helyettes, külföld, mondat, naptár, olvasmány, taps, társadalom, tudat, zongora) hemzsegnek írásaiban az elfogadhatatlan szó-csinálmányok. (Kettőspont: popont; miniszter: tanaknok; universitas: mindeményedelem. A tizenkét hónapot így nevezte el: zúzoros, enyheges, olvanos, nyilonos, zöldönös, termenes, halászonos, hévenes, gyümölcsönös, mustonos, gémberes, fagyláros.) Barczafalvi Szabó a bírálatok után felhagyott szóújításainak terjesztésével. 1786-ban, szófaragó korszakában fordított regényét, a Szigvárt klastromi történeteit is visszavette volna a kiadótól, ha még teheti (megj. Pozsony, 1787).
A könyvet a magyar írók közül egyedül Dugonics András dicsérte meg, a II. József rendszere ellen felzúdult nemesség híve és kedvelt írója. Meggyőződése volt, hogy "nincs a világon semmi, amit magyarul ki ne lehessen mondani, csak ésszel és tudománnyal forgolódjon az ember". Följegyzései szerint magyar algebráját és geometriáját (Tudákosság) annak megmutatására adta ki, "hogy a német nyelv soha sem oly alkalmatos a tudományoknak kimagyarázásában, mint a magyar nyelv". Dugonics kapva kapott a régi szavakon, melyekkel "édes eleink" még éltek; regényeit teletömködte tájszavakkal, közmondásokkal és más népnyelvi elemekkel, a jóízlésű olvasók megbotránkozására.
A nyelvművelés túlzásaival, amint azok túllépték a tudományos szaknyelv keretét, a legszínvonalasabb és leghaladóbb gondolkodású írók szálltak szembe. Batsányi 1787-ben tett bíráló megjegyzést a Barczafalvi-típusú nyelvújítókra, akik "két ölnyi hosszuságú idétlen szavaikkal rútítják könnyüfolyású nyelvünket, melyeket nem csak nem érthetni, de még csak ki is alig mondhatni"; Kazinczy 1788-ban foglalkozott többször is a nyelvújítás kérdéseivel. Ekkori nyilatkozataiban kifogásolta a fordítások nyelvébe becsúszott latinizmusokat és germanizmusokat, valamint "a populáris alacsony szólásokat", majd Barczafalvi Szabó Szigvártja kapcsán kifejtette véleményét a szóújításról. "Én a szó-szerzést általjában tilalmasnak nem állítom" – szögezte le, de legalább is megkívánta, "hogy az újonnan talált szó azt, amit jelenteni akar, alkalmasint kinyomja", vagyis Bessenyei és Rát követelményére hivatkozott; okvetlenül szükségesnek mondotta továbbá a jóhangzást, és óvatosságra intett a nemesi hivalkodással szemben, amely {79.} minden idegen szót magyarral akart helyettesíteni. Barczafalvi Szabó szószörnyetegeit (muzsikodalom, erkölcsedelemény) tudományos szakmunkában még csak eltűrte volna, "de románt fordítani, s a gyönyörüségre szolgáló dolgokat is idétlen nevekkel mocskolni el, megengedhetetlen vakmerőség".
Batsányi is, Kazinczy is különbséget tett a tudomány és a szépirodalom nyelve között; a közérthetőség szempontján túl stilisztikai és esztétikai bírálatot mondtak, mert mindketten új, művelt szépirodalmi nyelv kialakítására törekedtek. Az eszményképet Báróczi fordításaiban látták, aki az elvszerű purizmus mellett az eredetinek stílusát is áthozta, és hozzáhajlította nyelvünket a francia szövegek eleganciájához. Munka közben sok szokatlan szókapcsolatot és fordulatot vett át, hogy stílusunkat gazdagítsa.
Valamivel később Dugonics András ízléstelen magyarkodásáról Kármán József mondott lesújtó bírálatot. A szógyártást azon az alapon ítélte el, hogy "a nyelv nem tudomány, a szó, beszéd, nem bölcsesség ... kulcsa a tudományoknak, út, mód, eszköz a bölcselkedésre ..." A városias polgári ízlés nevében tiltakozott Dugonics álnépiessége ellen: "némelyek befogadták a példabeszédeket minden különbség nélkül, és azokat mind ugyan annyi gyöngyszemeknek lenni állították, ha szinte mely idétlenek, illetlenek".
Az újítók megregulázására tudományos alapon tett kísérletet az irodalmunkban Debreceni Grammatika néven ismert nyelvtan (Magyar grammatika, melyet készített Debrecenben egy magyar társaság). Ez 1795-ben jelent meg nyomtatásban. Úgy jött létre, hogy a Hadi és Más Nevezetes Történetek szerkesztői, Görög Demeter és Kerekes Sámuel 1789-ben pályázatot hirdettek egy magyar nyelvtan megírására. A csupa debreceniekből álló bírálóbizottság a pályadíjat megosztotta a beérkezett öt munka között, majd valamennyit felhasználva, debreceni papok, tanárok és városi vezetőemberek új grammatikát szerkesztettek belőlük. A Debreceni Grammatika írói szerint "új szók csinálása ... nem tilalmas", használatukat főként a tudományban tartották kívánatosnak, de a meghonosodott idegen szavakat meghagyandóknak vélték. A tiszta magyarság véleményük szerint a köznép ajkán élt: "akármely derék és magas dolgokat is elő lehet a köznép nyelvén adni, nem is jó magyarság az, amelyet a köznép könnyen meg nem ért". A Grammatika írói stilisztikai, esztétikai érzéket nem árultak el, s a szépirodalmi szerzőnek nem adtak jogot a nyelv szabad kezelésére. Különösen világossá válik álláspontjuk ebben a vonatkozásában A magyar literáturát illető levélből, mely a Magyar Hírmondóban 1796-ban jelent meg. Az irat főként az új, színes, eleven, szokatlan stílust – a fiatal írónemzedék eszményét – támadta mint "különös cifraság"-ot, "a beszédben való helytelen bujálkodás"-t, a "vakmerő és a jó gusztussal s a valósággal ellenkező képzelődés"-t.
A száraz, rideg grammatikusi felfogással ekkor már nem vitatkozhattak a polgári ízlés képviselői. Batsányit és Kazinczyt börtönbe zárták, Kármán meghalt. A nyelvújításnak az a szakasza, amelyben a tudományos igény mellett a stílus és az irodalmi ízlés újból vezető helyet kapott, Kazinczy fogságból való szabadulása után kezdődött.
| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |