| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A polgári-nemzeti kulturális program, amelyet Bessenyei megfogalmazott, egy feudális, soknemzetiségű, latin hivatalos nyelvű ország számára szabta meg a legfontosabb teendőket, ahol a fő művelődési intézményeket idegen kormányhatalom tartotta kezében. A polgárság, az értelmiség és a tisztviselői kar egy tekintélyes csoportja idegen anyanyelvű volt, a művelt magyarok jó része is két-három nyelven olvasott, sőt írt. A hazai tudomány nyelve a 18. század utolsó negyedében főként a latin volt; mellette – különösen II. József óta – a német nyelv hódított teret. Többnyelvű író még a magyar szépirodalom művelői között is akad: Révai Miklós magyar művei után latin verseket adott ki, Verseghy latinul és németül publikált, Batsányi németül, latinul, franciául is írt verset és prózát egyaránt. Ezeket a műveket az írók egyéni fejlődése szempontjából máig vizsgálja az irodalomtudomány, bár a nemzeti irodalmi fejlődés távlatában a 18. század utolsó negyedét már egyneműen magyar nyelvűnek vesszük. De a tudományban még szívós a latin hagyomány, és a magyar nyelv akkori alkalmatlansága, a nyelvi öntudatosodás iránti érzéketlenség, a jozefinista meggyőződés vagy éppen az elégtelen nyelvtudás miatt számos kiváló szerző latin vagy német könyvekkel támogatta a magyar felvilágosodás ügyét.
A korszak tudományos irodalma tehát vegyes nyelvű; a magyar nyelvű irodalom viszont a kor fogalmai szerint nem egészen azonos azzal, amit ma szépirodalomnak nevezünk. Bessenyei programjának hívei a belletrisztikát és a tudományt gyakran egyformán a hasznosság, a "fény terjesztésének" célja alá rendelték, a nyelv kiművelésére való törekvés címén figyelemmel kísérték a tudományos tárgyú kiadványokat is, és ezek ilyenformán a felvilágosodott literátorok érdeklődési körében maradtak. Dugonics András mennyiségtana (A tudákosságnak két könyvei, 1784), Benkő Ferenc ásványtana (Magyar mineralogia, 1786), Barczafalvi Szabó Dávid A tudományok magyarul című munkája (1792), sőt Mészáros Ignác levélmintákat tartalmazó könyve is (Minden esetekre elkészült magyar szekretárius, 1793) mint nyelvi teljesítmények irodalmi eseményszámba mentek.
A magyar nyelv művelése ebben a korban haladó tettnek számít, bár akadt az irodalmi magyarnyelvűség tüzes hívei között olyan is, aki reakciós nézeteket képviselt, mint például az angol William Derham felvilágosodás-ellenes könyvének fordítója, Segesvári István. A helyzetet bonyolítja, hogy a kormányzat, míg politikáját a nyelvi program nem veszélyeztette, nem ellenezte a nyelvművelést, sőt állami támogatással adatott ki magyar könyveket, főleg mezőgazdasági és egészségügyi tárgyúakat, melyekkel magyarországi bevételeit akarta növelni. Alkalmilag néhány jónevű magyar író is vállalkozott ilyenek fordítására (Révai, Verseghy), hogy nyomorúságos anyagi helyzetén lendítsen valamit. Ilyen körülmények között a felvilágosodás első szakaszában a magyar nyelvű munkák mellett még idegen nyelvű és haladó tudományos műveket keli regisztrálnunk, s irányzatuk tekintetében éppen nem dicsérhető magyar könyveket kell említeni, melyek végső soron a nemzeti nyelv diadalra juttatását segítették.
A Hadi és Más Nevezetes Történetek szerkesztősége a lap március 2-i számában három pályatételt tűzött ki a magyarnyelvűség köréből: milyen {81.} ereje van a magyar nyelvnek a nemzeti jellem fenntartásában? mennyiben segíti élő a nemzet fejlődését? mennyiben szükséges a latin nyelv tudása? A harmadik kérdés jó alkalmul szolgált egy ismeretlennek, hogy 16 pontba foglalva beküldje a latinság melletti érveket. A szerkesztők erre a bécsi magyar írókör legtekintélyesebb tagjával, Báróczi Sándorral írattak röpiratot A védelmeztetett magyar nyelv címmel (Bécs, 1790). Az író párbeszédes formában írta meg, sorra vette benne az ellenfél argumentumait és kijelölte a latin műveltség helyét a nemzeti kultúrában.
A kitűzött pályázatot Gáti István és Vedres Sámuel nyerték meg. Dolgozataik A magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyazó értekezések címmel jelentek meg (Bécs, 1790). A hírlap szerkesztői a kiadványt 500 példányban ingyen osztatták szét az országgyűlésről hazainduló rendek között.
A magyarnyelvűség programját a legalaposabban, az egész nemzeti élet szempontjából vette vizsgálat alá a kor legkiválóbb ilyen tárgyú röpiratának szerzője, Decsy Sámuel (Pannóniai Féniksz, Bécs, 1790). Világosan, részletesen elemezte az ország elmaradott helyzetét, s a nyelvművelést mint a magyarság nemzeti megerősödésének és anyagi boldogulásának szükséges eszközét követelte.
A kor iskolarendszere az 1777-ben kiadott állami szabályzaton, az úgynevezett Ratio Educationison alapult. A felvilágosult abszolutizmus szellemében azt tűzte ki célul, hogy a tanintézetek az uralkodó iránt hűséges és az államnak hasznos polgárokat neveljenek. Még nagy súlyt vet, a latin retorikus képzésre, de a korábbi viszonyokhoz képest jobban érvényesülnek a reális tárgyak. A tanítás nyelve a latin mellett a német; a szabályzat ki is mondja, hogy ezt az egész országban közkeletűvé kell tenni. II. József iskolapolitikájában a hangsúly a népiskolára tolódott át; az alapelv az ő évtizedében úgy hangzott, hogy minden alattvaló tudjon írni, olvasni és számolni. Az egész birodalomban egyforma tanítási rendet és tankönyveket vezettek be. A német nyelvet terjesztő rendelet óta (1784), amely a latin helyett a birodalom katonai és politikai nyelvét tette Magyarországon is hivatalossá, a tanításnak németül kellett folynia. A császár halála után a latin újból elfoglalta régi helyét. A magyar nyelvhasználat hívei az 1790–91. évi országgyűlésen annyit értek el, hogy igéretet kaptak: latinul csak "most még" tárgyalandók az ügyek, a németet újból nem vezetik be. Megindult továbbá a magyar nyelv rendkívüli tárgyként való tanítása az egyetemeken, akadémiákon és gimnáziumokban.
A fejlődő magyar irodalom és a hivatalos intézmények távol estek egymástól. A pesti egyetemen már 1774-ben rendszeresítettek tanszéket az esztétika számára, de első professzora, az ex-jezsuita Szerdahelyi György Alajos (1740– 1808) a magyar irodalomra jóformán semmi hatást nem tett, bár terjedelmes, rendszerező műveket adott ki (Aesthetica, Buda, 1778; Ars poetica generalis, Buda, 1783; Poesis narrativa, Buda, 1784; Poesis dramatica, Buda, 1784). Könyveit jórészt a német A. G. Baumgarten, J. G. Sulzer, az angol H. Home és a francia Ch. Batteux nyomán, kevés önállósággal, eklektikusan szerkesztette össze. Az Aestethica kivonata Szép János fordításában, 1794-ben magyarul is megjelent (Aesthetica). Az esztétikai műveltség azonban nem a korai rendszerező kézikönyvekből, hanem a fejlődő magyar irodalmi gyakorlatból {82.} bontakozott ki, és íróink Szerdahelyi fárasztó latin kompilációja vagy annak magyar kivonata helyett az idegen eredetiket használták és alkalmazták szükségleteik szerint. Szerdahelyi különben mint latin költő rokokó ízlésű verseket írt; Gyöngyösi Istvánt és Faludit tartotta a legnagyobb magyar íróknak.
Az irodalom ügyével összeforrt nyelvtudományban Sajnovics Jánosnak (1733–1785) a magyar és lapp nyelv rokonságáról írott műve (Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapporum idem esse, Koppenhaga, 1770; Nagyszombat, 1770) itthon vegyes fogadtatásra talált. Néhány történettudós meghajolt a bizonyítékok előtt, egyes szépírók (Dugonics András) a magyarság romantikus dicsőítésére használták ki. Mivel azonban a finnugor rokonság tana ellentétben állt a keleti eredetét hangoztató nemesség történeti tudatával, még Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám is Sajnovics ellen fordult. Beregszászi Nagy Pál ( 1828) sárospataki tanár Németországban, németül és latinul kiadott műveiben változatlanul a régi nyomon haladva, a héberrel, arabbal, perzsával, de legfőképpen a törökkel rokonította nyelvünket, és Sajnovics Demonstratiojának ellensúlyozására felolvasásokat tartott, lelkesítő tanulmányokat írt a keleti eredetről. A finnugor vizsgálatokat Gyarmathi Sámuel (1751–1830) folytatta tovább. Okoskodva tanító magyar nyelvmester című nyelvtanát a Hadi és Más Nevezetes Történetek 1789. évi pályázatára írta. A beérkezett munkákból szerkesztették utóbb az úgynevezett Debreceni Grammatikát (1795); Gyarmathi a magáét az erdélyi rendek költségén már 1794-ben kiadta két kötetben. Egyik fő törekvése volt, hogy a korábbi nyelvtanok latint utánzó rendszerét a magyar nyelv természetének megfelelőbbel helyettesítse. 1795-ben Göttingába került, ahol L. A. Schlözernek, az egyetem kiváló professzorának hatására és sürgetésére 1798-ra megírta és 1799-ben Göttingában kiadta az Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis grammatice demonstrata című könyvét. A nyelvhasonlítást ebben az egész finnugorságra kiterjesztette, s a módszert tökéletesítette; felismerte, hogy a magyar legközelebbi rokonai a manysi és chanti (vogul és osztyák) nyelvek, s a török-magyar szóegyezéseket vizsgálva megállapította, hogy azok csak érintkezésen alapuló átvételek, nem rokonság bizonyítékai.
A nyelvművelők sokszor hangoztatták a magyar szókincs feldolgozásának fontosságát, s a szótárírás nemzeti üggyé vált. A régi magyar irodalom klaszszikussá vált szótárait, Szenci Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter munkáit az írók szegényeseknek, elavultaknak érezték, és ezért újak szerkesztésére tettek kísérletet. Néhányan, mint Baróti Szabó Dávid (Paraszti majorság, Kassa, 1779–80), Barczafalvi Szabó Dávid (Szigvárt klastromi története, Pozsony, 1787) és Kazinczy (Bácsmegyey) saját könyveik szóanyagát magyarázták; egyes szógyűjtemények, mint Baróti Szabó Dávid Kisded szótára (1784, 1792) bizonyos szavak, főleg tájszók felelevenítését, elterjesztését célozták; Fábchich József (1753–1809) kéziratban maradt Magyar Kálepinusa mint nyelvtörténeti jellegű anyaggyűjtés érdemel figyelmet. Egy-egy szakterület szóanyagának gyűjteményei között a kantiánus filozófus Márton István (1760–1831) Erkölcsi szótára a legjelentősebb, amely Keresztyén theológusi morál (1796) című könyvének függelékeként jelent meg, és mély nyomot hagyott a bölcseleti műnyelv történetében.
{83.} Az irodalomtörténet (historia litteraria) eddig nyelvre és tárgyra való tekintet nélkül az ország egész literaturáját foglalta magában. Wallaszky Pál műve, a Conspectus reipublicae litterariae (1785, 1808) még ezt az álláspontot képviselte. A magyarnyelvűség harcosait azonban a múltból a nemzeti nyelv és irodalom sorsa foglalkoztatta, és az elavult szemléletű könyv nem elégíthette ki. Megindult tehát a magyar nyelvű művek felkutatása és bibliográfiai leírása. A törekvés első kimagasló képviselője Sándor István (1750–1815) volt. Sokféle című vállalkozása tizenkét kötetében (1791–1808) különböző tárgyú cikkeket adott ki, köztük irodalomtörténetieket is (a Halotti beszédről, Komjáti Benedek Szent Pál-fordításáról, Pesti Gáborról stb.); bibliográfiai szempontból a harmadik kötet a legjelentősebb, ahol százöt 16. századi magyar nyomtatvány címét közölte. 1803-ban Győrben kiadott Magyar Könyvesház című munkáját teljesen a régi magyar könyveknek szentelte: a 16. századból itt százkilencvennyolc, 1711-ig több mint ezer címet tudott felmutatni.
A felvilágosodás korának nagy könyvgyűjtői között Széchényi Ferenc (1754–1820) vált nevezetessé. 1787 után magyar és hazai vonatkozású nyomtatványok és kéziratok gyűjtésére tért át, a beszerzésben Hajnóczy József és Kovachich Márton György támogatták; 1803-ban könyvtárát az országnak ajándékozta, és ezzel megvetette alapját a mai Országos Széchényi Könyvtárnak. Teleki Sámuel erdélyi kancellárt (1739–1822) Kazinczy szerint "vásárlásaiban az a kívánság vezeté, hogy oly könyveket szerezhessen a hazának, melyek a magok nemekben vagy a legjobbak, vagy ritkaságok miatt becsesek, és amelyeket nagy árok miatt magányos bibliothékákban hiába fognánk keresni". Teleki körülbelül tizenháromezer kötetes könyvtárát 1789-ben hitbizománnyá nyilvánította, és hozzáférhetővé tette a nyilvánosság számára. Ráday Gedeon az apja, Pál könyvtárát fejlesztette tovább több mint tízezer kötetes gyűjteménnyé. Gazdag magyar anyagával mindig rendelkezésére állt a pesti íróknak. A magyar történelem és irodalom iránt egyformán fogékony Jankovich Miklós (1773–1846) 1786-ban kezdte el a könyvek és kéziratok gyűjtését. Különösen nevezetes a magyar énekek iránti érdeklődése. Már 1789-ben hozzáfogott a Magyar világi énekek összeírásához, s több, mint egy félszázadig foglalkozott velük. Igen értékes gyűjteményének legnagyobb része az Országos Széchényi Könyvtár és az Akadémia birtokába jutott.
A magyar nyelv és irodalom történetének első, igen vázlatos áttekintését Segesvári István írta V. Derham Physico-theologia, azaz az Isten lételének és tulajdonságainak a teremtés munkáiból való megmutatása (Bécs, 1793) című munkája magyar fordításának Teleki Józsefhez szóló ajánlásában. A szerző abból indult ki, hogy a magyar nyelv majdnem ezer éve Európába került Észak-Ázsiából, de olyan kevés a magyar könyv, mintha a honfoglalás tegnap történt volna; ennek az az oka, hogy "a magyar nyelv soha még ez ideig ... a maga virágjában nem lehetett". Ezután sorra veszi a történelem századait, és jellemzi a magyarnyelvűség állapotát: megrója Szent Istvánt, de még Mátyást is, hogy elhanyagolták az anyanyelvet, fellendülést csak a reformáció korától lát. Éppúgy regisztrál tehát, mint Wallaszky; a különbség csak az, hogy Segesvári már örömét leli a magyar nyelvű anyag gazdagodásában.
{84.} A történetírást hivatalosan még a nagymunkásságú ex-jezsuiták, Pray György (1723–1801) és Katona István (1732–1811) képviselték. Munkásságukban csak a kritikai forráshasználat az érték; felfogásuk, műveik irányzata felvilágosodásellenes. Jellemző, hogy a kilencvenes évek elején mindketten a feudális egyház érdekében írtak röpiratokat. A század utolsó évtizedeire felnőtt azonban már egy világi, polgárian gondolkodó történész-nemzedék, amely jobbára II. József korában jutott először szóhoz. Cornides Dániel (1732–1787) legjelentősebb műve, az akkor már folyó Anonymus-vitával kapcsolatban, a szerző halála után jelent meg (Vindicae Anonymi Belae regis notarii, Buda, 1803). A lőcsei polgári származású Engel János Keresztély (1770–1814) a göttingai egyetemen, L. A. Schlözer hatása alatt készült fel a történész-pályára, azután Bécsben kancelláriai tisztviselőként élt. Fő munkájában (Geschichte des ungarischen Reichs, Halle, 1797–1804; Bécs, 1813–14) többé-kevésbé polgári jellegű, felvilágosodott és protestáns kritikával, de Habsburg-birodalmi és nem nemzeti szemszögből vizsgálta múltunkat. A Bél Mátyástól megalapított hazai "államismeret" államstatisztikává fejlődött tovább. Az új irány legjelentősebb, máig forrásértékű termékei Korabinszky János Mátyásnak Széchényi Ferenc költségén kiadott könyve, a Geographisch-historisches und Produkten-Lexikon von Ungarn (Pozsony, 1786), amely betűrendben ismerteti Magyarország helységeit, és Vályi András (1764–1801) hasonló rendszerű munkája, a Magyarországnak leírása (1796–1799), melyhez Bél Mátyás és Korabinszki kiegészítése végett kérdőívekkel, kiterjedt levelezéssel gyűjtött új adatokat. A jogtörténeti kutatás legnagyobb alakja a jozefinistaként induló, de egyre inkább a köznemességhez közeledő Kovachich Márton György (1744–1821); a magyar törvénytárból kimaradt országgyűlési végzések felkutatásával és más források kiadásával szerzett érdemeket (Vestigia comitiorum, Pest, 1790; Scriptores rerum Hungaricarum minores, Buda, 1798; Sammlung kleiner noch ungedruckter Stücke, Buda, 1805).
A kormány politikája a mezőgazdasági és orvosi irodalmat támogatta leginkább. Az utóbbi terén Weszprémi István kortársai és munkásságának folytatói közül Mátyus István (1725–1802) többkötetes Diaetetikája két kiadásban is megjelent. Csapó József (1734–1799) debreceni orvos és Rácz Sámuel (1744–1807) egyetemi tanár voltak a legtermékenyebbek a felvilágosító kiadványok és tankönyvek írása terén.
A mezőgazdaság tudományának művelői között Mitterpacher Lajos (1734– 1814), a pesti egyetem professzora háromkötetes nagy tankönyvben írta meg szaktudományát. (Elementa rei rusticae, Buda, 1777–1794). A gazdasági irodalom legnagyobb alakja e korban a pedagógusnak is kiváló Tessedik Sámuel (1742–1820). Anyanyelve német volt, 1767-től haláláig a szarvasi evangélikus szlovákok papjaként működött. Tanulmányait Németországban végezte. Pedagógiai és vallási nézeteit az ottani filantropisták befolyásolták. Az ő tanaikat továbbfejlesztve vallotta, hogy a tanulókkal a közös emberi érdekeket kell felismertetni, s ezekért munkálkodva lehet majd az elérhető legnagyobb földi boldogságot megvalósítani. Fontosnak tartotta a szemléletes, gyakorlati tanítást, az általánoshoz a kézzelfogható ismeretekből kiindulva iparkodott elvezetni, s ezért a nyelvi oktatás, elsősorban "a latin rovására a hasznos ismereteket állította a középpontba. Az erkölcsöt a {85.} vallástól különválasztotta; gyakran a szószékről is praktikus ismeretekre oktatott, ellensége volt az időrabló ájtatoskodásnak. Tessedik közelről látta a magyarországi szegény nép nyomorúságát, és szakított a nemesség patriarkális parasztszemléletével. Az adott kereten belül, a feudalizmus megdöntése nélkül iparkodott reformokat végrehajtani, II. József intézkedéseit rokonszenvvel fogadta. Főművét németül írta (Der Landmann in Ungarn, 1784); magyar fordítását Széchényi Ferenc támogatásával Kónyi János készítette el A parasztember Magyarországon címmel (Pécs, 1786). Tessedik a szemtanú hitelességével írta- le a paraszt elmaradottságát, a jobbágy gazdálkodásának hibáit, és számos gyakorlati javaslatot tett a viszonyok megjavítására (terményváltórendszer, takarmánynövény-termelés, talajjavítás, tagosítás stb.). 1780-ban létesítette Szarvason a világ első gyakorlati gazdasági iskoláját, amely három év megszakítással 1806-ig állt fenn. A tanintézethez kis mintagazdaság tartozott, ahol a parasztgyerekek fejlettebb mezőgazdasági módszereket és bizonyos iparágakat (selyem-, gyapjúfonás) sajátíthattak el.
Az irodalmi és tudományos élet megszervezésére nemcsak Bessenyei, hanem mások is akadémiát kívántak létrehozni. A leghosszabb életű, legeredményesebb szervezetnek az Aranka György alapította Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság bizonyult. A magyar nyelv és történelem iránt való érdeklődés közvetlen előzményei az önálló Erdélyben a 18. század közepére, főként az egyházi, papi és tanári értelmiség munkásságára nyúlnak vissza. Ennek a rétegnek a képviselői egyre inkább a világi tudományok, a literatúratörténet és az ország históriája felé fordultak, forrásokat másoltak, tudós levelezést folytattak, Bod Péter már 1760 táján felismerte a magyar nyelv intézményes, tudóstársasági keretben való fejlesztésének szükségességét. Ebből a környezetből került ki Aranka György (1737–1817), aki a felvilágosodás szellemében rendszerezte, kiegészítette, átgondolt tervezetbe foglalta a felmerült kívánalmakat, és hozzálátott megvalósításukhoz. A marosvásárhelyi királyi táblánál (1764) majd a nagyszebeni szabadkőműves páholyban szerzett kapcsolatait jól használta fel későbbi munkásságában. Negyven esztendős korában kezdett írni. Szépirodalmi munkái nem jelentősek, bár 1790 körül magyarországi kapcsolatai (Kazinczy, Batsányi, Ráday) és a politikai viszonyok jóvoltából egy időre élvonalba került. Versei ebben az időben a Magyar Museumban és az Orpheusban jelentek meg. Németből fordított regényét, Julia császárlány Ovidiushoz intézett szerelmes leveleit Kazinczy javította át és adta ki saját költségén (Kassa, 1790). Élete végén megjelent filozófiai tanulmányait és verseit a fiatalabb nemzedék már nem vette észre, vagy csendes gúnnyal fogadta.
Aranka első programadó munkája Egy erdélyi magyar nyelvmivelő társaság felállításáról való rajzolat a haza felséges rendeihez címmel, Kolozsvárott, 1791-ben jelent meg. Ebben – főként Bessenyei Jámbor szándéka nyomán – kifejtette a magyar nyelv művelésének és a "világosodás" terjesztésének szükségességét, majd a célt elősegítő módozatokra tért át. Előadta, hogy a "szép mesterségeknek és tudományoknak" műhelyéül egy olyan könyvtárt kell felállítani, amely elsősorban magyar írók műveit és a hazai történelem forrásanyagát tartalmazza. Múzeumot tervezett, társadalom- és természettudományi gyűjteményekkel; javasolta a magyar nyelvű könyvek cím-{86.}jegyzékének összeállítását, akadémiai nyomda alapítását, nagyobb helyeken "olvasó társaságok" létesítését, döntő fontosságúnak tartott volna egy erdélyi magyar színházat. Foglalkozott a röpiratban a felállítandó társaság szervezetével (elnök, titkár, fizetett és fizetés nélküli tagok), székhelyéül Kolozsvárt jelölte ki. Figyelemre méltó, hogy a művelődési program megvalósításával a régi nemesi nemzetképen akart változtatni: "Ébredjünk fel álmainkból" – írta – igyekezzünk azon, hogy mi más nemzetekkel ne csak az "ősi vitézség pálmaága felett vetekedhessünk". Tervét még részletesebben A magyar nyelvmivelő társaságról ujabb elmélkedés (1791) című röpiratában fejtette ki. Szóba hozott a nyelvmívelő társaság mellett egy másik szervezetet is, és megírta Az erdélyi kézírásban lévő történetírók kiadására felállítandó társaságnak rajzolatját (1791). Az erdélyi rendek elfogadták Aranka javaslatait. Az országgyűlés kinyilvánította, hogy a magyar nyelvnek nagyobb eredménnyel való művelésére társaságot szándékozik alapítani, és reményét fejezte ki, hogy az uralkodó meg fogja erősíteni a szervezetet. A királyi leirat azonban csak annyit szögezett le, hogy az "ifjúság mindenütt saját nyelvén műveltessék", a társaságról szóló törvénycikket nem hagyta jóvá. Aranka erre egy "Próba Társaságot" hozott létre, amely 1793 decemberében tartotta meg első ülését Marosvásárhelyen. A "Kéziratkiadó Társaság" már korábban, 1791 májusában megalakult. Fennállásának első szakaszában a társaság főként a nyelvművelés kérdéseivel foglalkozott. E periódust A Magyar Nyelvmívelő Társaság munkáinak első darabja című kiadvány zárja le (Nagyszeben, 1796). Tartalma a szervezet szerteágazó feladatainak megfelelően vegyes: nyelvi tárgyú közlemények mellett "a haza ismeretét illető cikkelyek", népművelési, szépirodalmi darabok egyformán akadnak benne. Valószínűleg Gyarmathi Sámuel, a Társaság legkiválóbb nyelvésze volt az, aki a magyar nyelv törvényeiről értekezett benne.
Az ekkoriban létrejött kulturális intézmények között legjelentősebb a kolozsvári magyar színház. 1796 után, a megváltozott politikai viszonyok között a társadalomtudományok, főleg az erdélyi történelem művelése került előtérbe. Aranka és Benkő József gyűjtőúton jártak, tervbe vették az ország földrajzának megírását, gyarapították gyűjteményeiket, Eder József Károly szerkesztésében két kötetnyi történeti forrást adtak ki. 1801–1806-ban, a Társaság működésének utolsó szakaszában, a természettudományi kérdések kerültek előtérbe. Az Aranka szorgalmazására létrejött Magyar Nyelvmívelő Társaság tevékenysége nagy jelentőségű Erdély irodalmi és tudományos életében. A későbbi próbálkozások szorosan kapcsolódtak az Arankáéhoz, a Társaság fennállása idején összehordott muzeális anyag az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum Egylet egyik főgyűjteményévé vált.
| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |