16. ORCZY LŐRINC (1718–1789)

FEJEZETEK

Irodalom

Már Bessenyei fellépése előtt megismerkedett a felvilágosodás eszméivel, s verselgetett is. Világnézetét, társadalmi felfogását, irodalmi törekvéseit egyaránt a középút keresése jellemzi: nem zárkózott el mereven az újtól, de csak annyit akart átvenni belőle, amennyi a hagyományos keretek között békésen megfér.

1718-ban született a Heves megyei Tarnaörsön, bárói családból. Katonai pályára lépett. Végigharcolta az örökösödési, majd a hétéves háborút. Feljegyezték róla, hogy 1756-ban egész lovasezredet állított ki a maga költségén. Jelen volt Berlin ostrománál. A hétéves háború végén, mint generális hagyta el a katonai pályát. Katonai szolgálatai jutalmául Mária Terézia közéleti szerephez juttatta: 1764-ben Abaúj megye főispáni helytartója lett, három évvel később főispán. Húsz esztendeig töltötte be ezt a tisztségét. Sokat fáradozott a folyószabályozás megvalósításáért; nyolc esztendő munkáját és csalódásait versei is tükrözik. 1784-ben leköszönt hivataláról. II. József uralkodása alatt a nemesi-nemzeti ellenállás eszméinek híve, verseiben az országos bajokon kívül személyes sérelmeit is felrótta a királynak. Bessenyei "tudós társaságának" ő lett volna az elnöke; műveltsége, áldozatkészsége, tekintélye és széleskörű irodalmi kapcsolatai alapján méltán jelölték őt e tisztségre. Levelezett az ország csaknem valamennyi írójával, írók és tudósok mindig szívesen látott vendégei voltak pesti és tarnaörsi házának. 1787-ben és 1789-ben jelentek meg versei Révai Miklós gondozásában. 1789-ben halt meg Pesten; kortársai versekkel búcsúztatták, gyászolva a magyar kultúra nagy veszteségét.

Orczy még a korabeli nemesi életformát eszményíti verseiben; az új világnézet igazságaiból csak annyit fogad el, hogy a tudományok ismerete szükséges. Nem zárkózik el a "játszi Voltaire", Pope, Boileau, Racine olvasása elől, de a tudományokban való túlságos elmerülést, a társadalmi és filozófiai kérdések boncolgatását, a mindig keresésre ösztönző gondolkodói kételyt már károsnak tartja. Csak annyit tanuljunk, amennyire a mindennapi életben szükségünk van, a további vizsgálódás "lelki veszedelem" (Szivbéli sóhajtás a bölcsesség után, Bessenyei Györgynek). Az embernek, szerinte, nem tudásra van szüksége, hanem bölcsességre.

A tudományok, úgy véli, nem vezetnek mindig jóra, a sokat tudó ember már nem tisztel semmilyen tekintélyt, s a bőség, melyet teremteni akar, {104.} egyszersmind a puhaságnak, erkölcsi züllésnek lesz alapja. Főként a városi életet, a városi szokásokat kárhoztatja, s a nemesi osztály erkölcsi eszményei szerint hirdeti az egyszerű vidéki élet felsőbbrendűségét a városi életmóddal szemben (Nagy urakhoz, a gyönyörűségek változásokról, 1759; Hívságok megvetéséről, 1759; Világi tekintetek megvetéséről, 1759; Egy ifjuhoz, ki a városi lakást a falusinál inkább szereti, 1762).

Ez az alapja a nép életmódja iránti rokonszenvének: morális indítékú ez, s nem közvetlenül politikai-társadalmi színezetű. Népszemlélete idilli; nem olyannak mutatja be a paraszt életmódját, amilyen, hanem amilyennek látni akarja. A szegény parasztnéphez beszéd című versében (szabad tolmácsolása a francia Thomas költeményének) a felvilágosodás népszemlélete keveredik a nemesi patriarkális nézetekkel. A felvilágosodás elveivel egybehangzóan hirdeti, hogy a nemzetek anyagi és kulturális léte a nép munkáján alapul, hogy minden nagy eredmény és alkotás voltaképpen az egyszerű emberek érdeme:

Te kapád, te ásód, te baltád, gereblyéd,

Lemez vasad, villád, ostorod, és ekéd,

Szebben fénylik nálam, mint arany bárányka,

Arany kulcs, csillagok, korona s pántlika

A népszeretet és a nemesség kritikája azonban patriarkális idillbe megy át akkor, amikor a költő megelégedettségre biztatja a népet, s azzal nyugtatja, hogy a szerencse nem neki juttatta "a nehezebb bilincset", hanem az uraknak. Az idilli szemlélet áthatja a magyar irodalom első "csárda-versét", A bugaci csárdának tiszteletére szerzett költeményét. Az egyszerű életmód, a csendes vidéki élet nemcsak az erkölcsös és boldog élet egyedül lehetséges formája Orczy szemében, hanem ősi magyar sajátság is, nemzeti karakterünk megőrzésének biztosítéka. Ezért szólalnak meg kételyek a folyószabályozás idején írott költeményeiben. A majdan meginduló kereskedelem, s mindaz, ami az új, polgáribb életformából következhet, szerinte megrontja a régi, tiszta erkölcsöket, s nemzeti sajátságaink pusztulásához vezet (Tokajban való érkezés télen, Megint panasz).

Irodalmi ízlésének is az egyszerűség, a természetesség az ideálja. Költői munkásságát elkülöníti a "mesterségből" szerzett, műves írói alkotásoktól, s noha tart egy kicsit a várható kritikától, azzal büszkélkedik – e korban éppen nem példátlan írói magatartás – hogy verseit tudós erőfeszítések nélkül szerzette:

Mondd meg, a szerzőnek nem főtt feje ebben.

Nem törődött rajta sokáig veleje

Házi gondtartásban lopva vett ideje

Szült csak midőn bútól üresült elméje.

(Ezen munkához)

Költői munkásságát sok szál kapcsolja a hagyományhoz, de az európai költészet alkotásai is hatottak rá. Fordított is, Horatiuson kívül francia íróktól, a kor szokása szerint szabad tolmácsolásban. Ars poeticája is szabad fordítás Boileau verseiből, s ugyancsak Boileau-t követi az Emberi nemzet gyalázatja és az Egy megmátkásodott ifjunak című költeményeiben. Boileau-nak is, {105.} Voltaire-nak is elsősorban csípős, gunyoros hangja ragadja meg; különösen ez utóbbit kivonatolta szívesen, eszméit saját felfogásához alakítva (A békesség kívánása, Barátságos beszédje egy urnák káplánjával).

Jó megfigyelő volt, s azok a költeményei sikerültek leginkább, amelyekben a korabeli öltözködésről, életmódról, társasági életről és szokásokról szól (A magyar szépekhez, Egy megmátkásodott ifjunak). Tájleírásaiban is a kifejezés életszerűségével lep meg ("Csengő patakoknak sullogó folyása, álmatlan rigónak fütyülő szólása, | A fülemilének zengő csácsogása" – Generális Beleznainak címzett verséből). Ő a kezdeményezője egyébként annak a nagy jelentőségű versreformnak, amely a bokorrímet a párosrímmel cserélte fel. Látásmódjának elevensége, közvetlen stílusa, mely nem fukarkodik a tájszavakkal, megbecsülendő értéke költészetünknek az irodalmi újjászületés előtti csendes és egyelőre még terméketlen korszakban.