17. GVADÁNYI JÓZSEF (1725–1807)

FEJEZETEK

1725 október 16-án született a Borsod megyei Rudabányán. Családja, a Guadagniak, Olaszországból származott, s a Habsburgok katonai szolgálatában nyert grófi címet. Miután az egri jezsuiták iskoláját és Nagyszombatban a bölcsészetet kitanulta, Gvadányi József katonai pályára lépett. Harcolt a hétéves háborúban a poroszok ellen, sebet kapott s fogságba esett a francia hadszíntéren, de csere útján hamar kiszabadult. A békekötés után beregi, szatmári falvakban (Badaló, Zajta), majd – már mint ezredes – Galíciában állomásozott, s 1783-ban, negyvenhárom éves szolgálata jutalmául, tábornoki ranggal vonult nyugalomba. Hátralevő esztendeire szakolcai emeletes házába költözött, s gazdálkodás, úri kedvtöltések és irodalmi foglalatosság közt osztotta meg idejét, 1801 december 21-én bekövetkezett haláláig.

Költői eszményképe Gyöngyösi István volt – akit "Magyar Virgilius, vagy Ovidius"-nak magasztalt –, mégsem az ő elegáns nyomdokain haladt, nem élt barokk szópompájával, cifra hasonlatai díszével; ízlése, írói tárgyai s módszere a magyar versszerzésnek alantvalóbb hagyományához kapcsolják, ahhoz a tudákosan moralizáló vagy rusztikusan dévaj populáris költészethez, mely falusi papok, kántorok, iskolamesterek pennájából folyt, mennyegzők, torok, diák-coetusok boros társaságait szórakoztatta, s ha nyomtatásban, leginkább a vásárok sátorponyvája alatt terjedt. Az ihletnek kevés köze volt e szerzeményekhez, nem költők, csak verselők írták őket. Megverselték a neve-{106.}zetes elemi csapásokat, a környék humoros históriáit; az iskolai humanista altercatiók mintájára a mesterségek vetélkedését s egyéb dolgozattémákat, mint a só haszna, a vadászat öröme vagy a köszvény dicsérete; férfimulatságok örök tárgyát: az asszonyok tulajdonságait; az elhunytnak bokros érdemét, kegyes vagy különc hagyakozásait; az étkek sorát, az asztalra feladott kakast. Bessenyei és mások eleget dohogtak, s joggal, e parlagi poézis ellen, mégis hagyomány volt ez, sokáig az egyetlen eleven és erős, mely még a 19. század második harmadában is új ágakat hajtott (pl. Lőtsei Sámuel: Király-választás, melly történt a kézmívesek' mester-emberek' és professionisták' diétai országgyűlésén, 1830); szélesen beáradt népköltészetünkbe, hírversek formájában eljutott a cséplőgép-balesetek koráig, stilizálta a parasztlakodalmakat; olyan költői tárgyakat görgetett magával a régiségből, mint Toldi mondája vagy Árgirus tündéres története, s mi több, nemcsak tárgyakat, de művészi alakításmódokat is kínált a 19. század remekíróinak, a közvetítő pedig e hagyomány és nagy költőink között éppen Gvadányi volt.

1788 február 19-én Péczeli Józsefhez írt levelében fölsorolja öt verses munkáját: Paraszt lakodalom; Czigány diaeta, melly Borsod vármegyében az szendrei pásiton siroki Deme vajda praesidiuma alatt tartatott; Nováki Ferencz kapitányhoz köszöntő versek; Azon szamárnak, mellyen az Krisztus sok hosánna kiáltások közt Jérusálembe bément és egy naturalistának egymás között tett theologiai discursusok; Versekbe tett bizonyítás, hogy jobb az Isten száz papnál. Nem maradtak ránk, de a címek eleget mondanak róluk, s alkalmasint jól el tudnók helyezni őket A nyúl éneke, a Tzigányoknak furtsa lakodalma s névtelen szerzők más efféle versezetei közt. Legrégibb ismert költeménye, az Igaz szeretetnek hármas kötele, az 1760-as években keletkezett: névnapi köszöntő, melyben a félsorok értelme külön olvasva más, mint a teljes soroké. Sokkal később adta ki, egyéb, eredetileg csak szűkebb baráti társaság számára készült verseivel együtt, 1795-ben, amikor főműveinek sikerétől már kedvet kapott a publikáláshoz.

Első nyomtatott munkája, a Pöstényi förödés, még név nélkül jelent meg Pozsonyban, 1787-ben, a ponyvafüzetekét utánzó impresszummal: "Nyomtattatott Tsöbörtsökön, a Caspium Tenger partyán azon Esztendőbe". Nyitánya a tavasz és a nyár igen sikerült leírása; majd elmondja, hogy hadi fáradalmaitól meggyengült egészsége kúrálása végett Pöstyénben fürdőzött; ezután következik "az ottan történt mulatságos dolgok" elbeszélése: a hashajtóval durván megtréfált cigányok esete, a zsidóné halála, a meztelen parasztlegénnyel űzött pajkosság és a fölszarvazott prédikátor históriája. Gvadányi humora inkább vaskos, mint szellemes; Markalf és Vida György tréfálódásainak goromba légkörében vagyunk. Kazinczy bosszankodva olvasta. A cigányok epizódja külön ponyvafüzetekben is elterjedt.

Mulatságra szánt hasonló verseit az Unalmas órákban, vagy-is a téli hoszszú estvéken való idő töltés című kötetében gyűjtötte össze (1795). Első darabja, melynek kacskaringós címét Badalói dolgokra rövidítjük, beregi kvártélyozásának szórakozásait írja le: a falusi bált, a csónakos vadászatot, melynek vége általános vízbe pottyanás, a rókasülttel megtréfált vendégek bosszúságát, a halászatot, az aranyeres pap meg a szilaj paripa kalandját. Ez a verse 1765-ből való; az Egy szánkázásnak le-írása 1788-ból. Tán mondanunk sem kell, hogy a szánkázás is felborulással végződik; Gvadányi közönsége nagyon jól tudott {107.} hahotázni az ilyen eseteken, kiváltképp, ha a borulásban az asszonyok szoknyája is repült.

1787-től kezdve Gvadányi csaknem minden évben közzétett egy vagy két munkát, apró, alkalmi versek között immár nagyobb műveit: 1790-ben, neve nélkül az Égy falusi nótáriusnak budai utazását (1787–88 telén írta), 1791-ben A mostan folyó ország gyűlésének satyrico criticé való leírását, 1793-ban Rontó Pálnak egy Magyar lovas Köz-Katonának és Gróf Benyovszki Móritznak életek le-írását, 1796-ban A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma című könyvét.

Valamennyinek egy-egy humoros népi alak a főszereplője: a peleskei nótárius, aki mulatságos kalandok után érkezik Pest-Budára, és felháborodva tapasztalja, hogy ott idegen viselet dívik; az istenmezei palóc atyafi, aki ugyancsak Budára rándul, hogy tanúja lehessen az országgyűlésnek, s közben a vigadozó főrendeket szórakoztatja már-már bohócmódra; Rontó Pál, a borsodi parasztgazda fia, aki a tanulás elől a katonasághoz szökik, és mint valami Sancho Panza kíséri a fél világon át – Kamcsatkától Madagaszkárig – Benyovszky grófot. E népi alakok szerepeltetése még korántsem az a politikai szándékú, programos népiesség, melyet majd csak a 19. század tűz zászlajára; Gvadányi és rusztikus közönsége patriarkális együttesben él a parasztsággal, és a népi figurákra többnyire azért van szüksége, hogy nevethessen rajtuk, bár e nevetésbe atyáskodó jóindulat is vegyül, annyi melegség, amennyi elegendő ahhoz, hogy e faragatlan és komikus népi szereplők időnként mint az író gondolatainak hangoztatói léphessenek föl.

Már e kettős rendeltetésükből is nyilvánvaló, hogy egyikük sem kaphatott lélektani alapossággal kidolgozott, egyöntetű jellemrajzot. A nótárius az utazás kalandjai közben, amikor a bikák kergetik, a vasas németeknek táncol, vagy a Csörsz árkába zuhan, nevetséges színben mutatkozik meg; Pesten ő a bölcs, az erkölcsbíró, a hazafi, a példakép, aki rendületlen fölénnyel leckézteti az idegenmajmoló urakat és kisasszonyokat, noha egész bibliotékája ötven kalendárium. Betegsége alatt megint bohózati figurává lesz, különösen a klistélyozás durva jelenetében; mégis ő az, aki Gvadányi vallásos morálját és politikai intelmeit nagykomolyan fejtegeti. Környezete a komikus vonásokat erősíti: a falusi "philosophusok", akikkel Zajtai uram az emberi sors változandóságáról folytat eszmecserét, Tsebres Mihály angyalosi nótárius, Szelíd András "orgonyista", Gántsos János tyukodi mester, Sullyogó Péter lázári molnár, stb.: csupa vastagon festett torzkép, már nem is annyira nevettetésre, mint inkább röhögtetésre való. Az istenmezei palóc a grófok iránt tanúsított buzgó szolgálatkészségével, önkéntes bohóc és potyaleső szerepében nem éppen rokonszenves személy; mégis mint talpraesett népi hős kerekedik alkalmi gazdái fölé, kiket csodálatos szakértelemmel oktat a vadászat mesterfogásaira, és meg is tréfál olykor. Rontó Pált előbb mint tolvaj, csavargó kamaszt ismerjük meg; a katonasors megpróbáltatásaiban már-már egy balladai betyár vonzó tulajdonságait ölti fel; később – például amikor a makrancos kutyaszánnal bajlódik, vagy a papagájokkal vív – minden vitézsége ellenére olyasféle nevetséges helyzetekbe kerül, mint a nótárius, és a nagyratörő Benyovszky mellett – akárcsak Balga – mindig köznapi dolgokra, főként a hasára gondol. Következetes jellemek alkotására Gvadányinak sem szándéka, sem tehetsége nem volt, mint ahogy egységes szerkezet fölépítésére sem.

{108.} Ha szétfeszítjük nagyobb munkái laza férceit, a populáris versszerzés hagyományos műfajainak betétszerűen alkalmazott elemeire bukkanunk. A' mostan folyó ország gyűlés középső harmada egy vadászat leírása, sok mulatságos esettel és olyan modorban, ahogyan a Badalói dolgok is készült (a rókasült históriáját meg is ismétli benne), s ahogyan a 17. században Szentmártoni Bodó János faragta leíró verseit, az egyiket éppen a vadászatról; az egésznek semmi köze a mű többi részéhez, sőt nem is egyidejűleg íródott, hanem már két évvel korábban készen volt, de kapóra jött, mert jól ki lehetett tölteni vele az országgyűlés szünetét. A falusi nótáriusnak testamentomában egy rémes história hírversszerű betéte kapott helyet, mely arról szól, hogyan tette csúffá a nagykárolyi doktor a gyógyításban kontárkodó borbélyt, s milyen gyilkos bosszút állt rajta ez. Hasonló jellegű töltelék Toty Dorkó boszorkányságának, perének és tűzhalálának története, a teljes kilencedik ének (vagy mint Gvadányi írja: paragraphus) ezzel megy el, noha szerepe csak annyi, hogy okát adja, miért nem gyógyíthatta meg a javasasszony a nótáriust. A kántori búcsúztatók modorát követi egy másik – címmel is különválasztott – betét, A' Sirató Aszszonyok Éneke, úgyszintén a nótárius testamentuma, mely "a Falu ládájából kivétetik, és az egész Tanáts előtt, el-olvastatik". Az egész mű veleje – a nótárius és a falusi "philosophusok" komikus bölcsködése – a tudákos és gyakran humoros vetélkedések műfajának példája; alkalmasint efféle versezet lehetett Gvadányi korábbi, ki nem adott "theologiai discur-sus"-a is a szamár és a naturálista (vagyis a vallástagadó természettudós) között. A nagy fejtörésben és argumentálásban persze megéheznek a vitatkozók, ilyenkor Klára asszony, a nótárius felesége, asztalt terít nekik, s az ételneműk rendje a lakodalmi rigmusok stílusában adatik elő. A Rontó Pálban is van ilyen betét, mindjárt az "Első Tzikkely"-ben, hősünk keresztelői lakomája alkalmából; három egész lapra terjed.

Lúdas kása is volt, tsirkék köszmétével,

Egy pár hizlalt rétze főtt fekete lével.

Minden étel vala jól meg sáfrányozva,

Némelly meg-zsályázva, vagy rozmaringozva.

A "Második Tzikkely"-ben a gyermek Rontó Pál egy vak koldushoz szegődik, s megtanulja tőle a kolduséneket: ez is betét, és talán valódi népi minta után. Maga a koldussal való história pikareszk történetekre emlékeztet, s itt talán világirodalmi hatásra gyanakodhatunk, annyival is inkább, mert egyik előszavában Gvadányi megemlíti Cervantes nevét. A moralizáló filozofálgatás, mely A falusi nótáriusnak testamentoma nagyobb részét teszi, a Rontó Pálban is meg-megszólal: Gvadányi erkölcsi intelmeket fűz hősének egy-egy jelesebb ifjúkori csínytevéséhez, félbeszakítva az események folyamát, melynek első részét Rontó Pál mondja el egyes szám első személyben, második, terjedelmesebb részét (Benyovszky fellépésétől) pedig az író, száraz, krónikás unalommal – ennyire nem törődött Gvadányi a szerkezettel; mint ahogy az sem esett nehezére, hogy Benyovszkyval, noha története a francia forradalom előtt játszódik s ér véget, a királygyilkos jakobinusokat szidalmaztassa.

Sokféle elemből, sokféle szálból tevődnek össze nagyobb elbeszélő költeményei, s mindegyik szál a populáris verselők valamelyik műfajához vezet. {109.} Csak az Egy falusi nótárius budai utazása mutat egységes képet. De még ezt is éles hasíték vágja ketté; első fele: az utazás kalandsorozata, a második; feddőzés az idegen divat ellen. Az első részben a nótárius eleven alak; pompás kidolgozását Arany János szinte irigykedve dicsérte. A második részben, mint Arany írja: "alig személy többé, hanem csupán Gvadányi bosszúságának hordozója ... Élő alakból eszmévé párolgott."

Az eszme, melynek öblös hangú szócsöve lett, úgy szokták mondani: a nemesi ellenállás eszméje. Ebből annyi igaz, hogy az idegen viselet korholása, mely Gvadányi főművének vezérgondolata, s egyetlen nagyobb munkájából sem hiányzik, egyik tünete volt annak az ellenzéki mámornak, mely 1790-ben hatalmába kerítette a nemességet. Meghalt II. József, a gyűlölt reformer, hazahozták a koronát; örömükben jó nemeseink nagy garral szabatták a magyaros mentét, vették a paszományt, hogy alig győzték a bécsi boltok. Megfenyegették azt, aki nem akart nemzeti ruhát ölteni, de mivel nemcsak magyarok, hanem urak is voltak, jobbágyaikat és a polgárságot persze eltiltották a hazafias divattól, mint ahogy a haldokló nótárius is bosszankodott, hogy a zsinóros öltözetet parasztok is viselik. A nemesi ellenállás azonban nemcsak ennyi volt, és nem is csupán az adózás rémével ijesztő földmérő-karók elégetése, hanem komoly politikai mozgalom, mely már a Habsburgoktól való elszakadással kacérkodott, és porosz királyt akart tenni. Gvadányi, amennyire buzgott a szittya öltözködésért, épp annyira ellenezte a nemesi mozgalom lényegét, politikái tartalmát. II. József reformjait ő is boldogan temette, kívánta, hogy "minden régi szokás helyre állíttasson", de gyakorlati követelése nem volt több, mint hogy törvény tiltsa az idegen ruhát, törvény biztosítsa a magyar nyelv használatát a közéletben, valamint a hadsereg nemzeti szellemét magyar tisztek vezénylete alatt. Pedig volt egy kis személyes oka is, hogy nehezteljen a Habsburgokra: katonai előmenetelében méltánytalanságok érték, de ezekre csak a peleskei nótárius esetével utal, akinek Budán megígérték, hogy janitor lesz a Consiliumnál, az állást mégis más kapta meg. Gvadányi katona volt, szolgált, dinasztikus hűsége soha meg nem ingott. Nemhogy híve lett volna tehát a nemesi ellenállók politikájának; épp ellenkezőleg: A' mostan folyó ország gyűlés lapjain leplezetlen kárörömmel írt terveik bukásáról:

Már mostan közűlök mindenike lássa,

Kinek meg égette száját forró kása,

Magán tett sebének, mint lesz gyógyúlássá,

Tudom majd le rojják, ha tele Rovássa.

Ugyanaz a kellemetlen hang ez, amelyen később A falusi nótáriusnak testamentomában Martinovics és jakobinus társai sorsáról szólt, gonoszul:

Nem rég ugyan hétnek gombjokat el-üték,

Kik petsenyéjeket rosz tüz mellett süték.

A' többit küldötték külső Országokba,

Hol várakba zárták kemény fogságokba.

Már most nyavalyások ott cathekizálnak,

A' honnan honnyokba tán viszsza sem szálnak.

{110.} Gvadányi jól látta, milyen mesterkedésekkel gyűrte maga alá a bécsi kormány a lázongó magyar nemességet. Országgyűlési versezetében forrásértékű leírást olvashatunk arról, hogy a rendek megfélemlítése végett horvát és vasas német csapatok vonultak be Pest-Buda városába, mire az ellenzéki szervezkedés tagjai közül

Sok a' nyírbe szaladt, sok a' Bük allyára,

Sok helységébe ment, vigyázott házára,

Félt, hogy vasas sógor ne dűllyön ágyára;

leírja, milyen mézes-mázos fogadtatást rendeztek Bécsben az országgyűlési deputációnak, hogy hiúságuknál fogva ámítsák el a magyar urakat, s milyen ravaszul tértek ki az érdemi tárgyalás elől a király sietős elutaztatásával; Gvadányi jól látja az erőszak, a hízelgés, a csalárdság együttesen alkalmazott ármányos taktikáját, jól látja és – helyesli. Noha egyik nagybátyja annak idején a kuruc seregben vitézkedett, s Gvadányi is emlékezett még a Rákóczi nótájára (el is húzatta Pöstyénben a cigányokkal, hisz az, legalább a dallama, a közhittel ellentétben egyáltalán nem volt tilalmas), a kuruckodásból csak a Rákóczi nótájának rímeit (cserép – ép – szép – tép) s egy másik kuruc ének egy sorát ("Mit búsúlsz kenyeres, mikor semmid sintsen") tette magáévá.

Amikor a kaput, frakk s egyéb idegen holmik ellen hadakozott, nem ellenzékiség vezette tollát, hanem az a vastag magyarság, az a sárba ragadt nacionalizmus, mely annyit ártott e népnek. Goethe és Saint-Just, Kazinczy és Batsányi századában íme egy magyar, akinek "bufán" és bajusz a legfőbb gondja, s nemcsak neki, osztálya nagy részének is! Sikereit Gvadányi jórészt annak köszönhette, hogy magyarkodásával közhangulatot fejezett ki; epigonjai, Vahot Imréig s tovább, soká őrizték szellemét; Mikusay Sándor – egyetemi tanár! – 1827-ben komoly képpel nyomatta ki, hogy csak azok magyarok, "a' kik Bajúszt viselnek" (Magyar-mutató tűkör). Kölcsey sem viselt. Ez a sok veszett magyarkodás tajtékja volt a maradiság sötét áramának; Gvadányi nem akar színházat, semmi újítást, tombol a felvilágosodás filozófusai, Voltaire és Rousseau ellen; szégyenletes sorait Martinovicsék mártíriumáról már idéztük.

Miért becsülte meg hát Petőfi és Arany, az egyik verssel, a másik tanulmánnyal; mit kedvelhettek benne? Zamatos stílusát. Arany leszögezi, hogy "Gvadányi nem mondható nagy költőnek, némely műveiben költőnek is alig ... mögötte marad saját kora költészeti haladásának is." De tudott "a képzelet világából oly alakot idézni elő, mely a nép minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők, a járókelők közé vegyül, idő folytán a nemzeti monda hagyományos alakjaihoz csatlakozik". Azt is Arany figyelte meg, hogy mivel érte el ezt: az "apró körülmények" biztos rajzával, mely csak "az alakítás alsóbb régiója" ugyan, de mennyire jól esik olvasnunk, ma is, a bográcshús készítésének szemléletes leírását, akár a nótárius utazásában, akár a Rontó Pálban. Az úri vadászatok szokásairól legalább olyan hiteles képet kapunk Gvadányi előadásából, mint Pák Dienes kitűnő szakkönyvéből (Vadászattudomány. I–II. 1829). Ahogy egy halászatot, egy vásári sokadalmat, egy rác temetést leír, bármely néprajztudós megirigyelheti. Szánkázások {111.} s effélék leírásán gyakorolta Gvadányi azt a kezdetleges, ösztönös és pusztán felszíni realizmust, mely költészetének sajátja, s melyben – amikor a nótárius útnak indulását festi – mondhatni, remekel. Alakjai jellemét nem tudta egyéníteni; a dolgokat, amelyek a kezük ügyébe esnek, igen. Arany János kedvtelve sorolta fel e modor egyszerű fogásait: Zajtai uram faluja a Recsegés Szamos mellett fekszik, lova zsufa fakó, ő maga bélteki bort iszik, a ló dézsából kap vizet, amiből tudni lehet, hogy nincs vályú a kúton. Az sem közömbös, hogy Gvadányi hősei hazai környezetben mozognak, a debreceni kenyérsoron, alföldi pásztorszállások körül, egri diáktanyán, magyar kereskedő boltjában; mennyi jellegzetes, eleven kép a korabeli életből – oly korban, amikor még nincs eredeti magyar regény, emlékirat is alig, és az olvasókat idegen hősök, Svédi grófnék, Záton hercegek és egyebek történeteivel szórakoztatták. Költői képzelete nem volt Gvadányinak, de amit látott, megfigyelt, azt élénk színekkel tudta ábrázolni; a nótárius és Rontó Pál alakja azért is sikerültebb a többinél, mert talán – mint Gvadányi monográfusa, Széchy Károly gyanítja – mindkettőnek élő, személyesen ismert mintája volt; bár valószínű, hogy a nótárius és Rontó Pál históriájához osztrák írók műveiből is kölcsönzött ötleteket.

Gvadányi tizenkettős verssorai könnyen folynak, noha – mint Arany mondja – olykor "vizenyős"-en; "kocogó" ragrímeit sokáig négyesével írta, mert ebben nagyobb virtust látott, mint a párrímekben; később ráfanyalodott ez egyszerűbb modorra. Komótosan fonta mondatait; ami Tompa Mihálynál tömör telitalálat ("Testvér testvért, apát fiú elad"), az Gvadányinál két sorban terpeszkedik el:

Az Attya Fiának életét el vette,

Örült, hogy ha Testvér, Testvérét ölhette.

Meglepő gyakran élt Gvadányi mondatáthajlással (enjambement); ritkábban a régiség hagyományával, a közöléssel. Kelletlenül ugyan, de itt-ott mitológiai hímet is alkalmazott. Annyi magyarkodásából azt hihetnők, hogy szigorú purista volt, de éppen nem; még ilyen szót is leírt: zseníroz. Versei humoros hatását gyakran fokozta szereplői idegenszerű (cigányos, németes) beszédének utánzásával; egyik tréfás köszöntőjét (Aprekaszion, mellik mek sinalik fersben, 1791) végig keverék nyelven írta.

Addig-addig szenvelegte, a kor nemes-íróinak szokása szerint, hogy "én Poéta soha sem vóltam", míg végül egészen rákapott az irodalomra. Költői levelezést folytatott egy verselgető őrmesterrel, Csízi Istvánnal, két költőnővel, Molnár Borbálával és Fábián Juliannával s másokkal; ízetlen szerzemények ezek. Érdekesebbek Péczeli Józsefhez írt prózai levelei; kiderül belőlük, hogy komolyabb könyveket is olvasott, Young, Hervey, Gellert, Rabener munkáit, alkalmasint mindet magyar fordításban. Irodalmi foglalatossága közben nem vonhatta ki magát egészen, még ő sem, a felvilágosodás hatása alól. Egyik verses levelében arról ír: a nemesi származás csak "külső ragyogvány", ha nem párosul tudománnyal. Helyeselte Bessenyei akadémiai tervét, s verssel köszöntötte az Erdélyi Nyelvmívelő Társaságot. Talán az is a felvilágosodott olvasmányok hatása, hogy Gvadányi nem volt városellenes; gyanakodva {112.} nézte ugyan városainkat az idegen módi miatt, de örült is épülésüknek; nótáriusa a halálos ágyán fiától Pest növekedéséről érdeklődött:

Szép dolog! egy Ország ha szép Városokkal

Rakva vagyon: töltött gazdag lakosokkal.

Szakolca fejlődéséről meg éppen lelkes lokálpatriotizmussal szólt Gvadányi; maga is építtetett szép kastélyt. De az már mégis meglepő, hogy éppen Voltaire egyik művét választotta ki lefordításra (Tizen-kettődik Károly 'Svétzia ország' királlyának élete, 1792). Igaz, beletoldozott más munkákból, sőt helyenként a maga verseit is közbeiktatta, az eredetinek szellemével éppen nem egyező erkölcsi elmélkedéseket s újabb dohogásait az idegen ruha ellen. Így, kompilálva, tolmácsolta Millot abbé egyetemes történetét (A' világnak közönséges históriája, 1796–1803), melyet Verseghy is lefordított; Gvadányi csak az első hat kötettel készült el. Német nyelvű kiadásokból dolgozott, nincs semmi nyoma, hogy franciául tudott volna. Jórészt német források alapján készült A' mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok című hadtudományi munkája is, prózában (1790).

Dugonics mellett Gvadányi volt korának legolvasottabb írója; tartós népszerűségéről Arany János tanúskodik. Fontosabb művei több kiadást megértek, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása 1957-ig több mint tizet. Zajtai uram történetének – mint Don Quijote és Pantagruel históriáinak – névtelen folytatása támadt (A peleskei nótáriusnak pokolba menete, 1792), Tatár Péter pedig, a múlt század második felének hírhedt ponyvaszerzője, vásári füzetekben írta meg budai utazását, úgyszintén Rontó Pál kalandjait. Színművek is keletkeztek Gvadányi hőseiről: a nótáriusról 1813-ban Görög Istváné, majd 1838-ban Gaál József bohózata, s ez, Megyerivel a címszerepben, olyan nagy tetszést aratott, hogy sikerén fölbuzdulva Szigligeti a Rontó Pál meséjét sietett, alig egy év múlva, színpadra vinni.

Petőfi az Uti levelekben kijelentette: sokért nem adná, ha ő írta volna a peleskei nótáriust. A hóhér kötelében Hiripi Gáspárral sűrűn idézteti, e humoros alak a nevét is Gvadányi egyik cigány szereplőjétől kapta. A citátumok tanúsága szerint Petőfi olvasta a Badalói dolgokat is, és talán nem haszon nélkül, hiszen a János vitéz huszárainak mesés hegyi vonulásához Gvadányi egyik háryjánoskodó katonájától kaphatott ötletet:

Egy mondá: olly nagy hegy van Saxoniába,

Hogy fel-menvén reá, bé-nézett Rómába,

A meg töltött Hóldnak álván szomszédgyába,

Úgy belé harapott, valamint almába.

A helység kalapácsa komikus falusi mesteremberei mintha egy kicsit, leginkább a verekedés jelenetében, a nótárius civakodó parlagi filozófusaira emlékeztetnének. Arany János a Pöstényi förödésben Nagyidára talált célzást. A Buda halálában Gvadányi egyik hasonlata bukkan fel:

Fiatal fűrjecskék mikép futosgálnak,

Vagy is a' Pipissek útzán mint sétálnak ...

{113.} Gvadányi a Habsburg hercegecskék táncát jellemzi így; Arany a kis hun királyfi szaladását:

S mint fürjike apró lábait a fűben,

Szaporázza léptét a fiú sürűbben.

A' mostan folyó ország gyűlés nagy vadászat-leírása ösztönzést, de legalább tárgyi ismereteket adhatott Etele és Buda vadászatának kidolgozásához; ez a jelenetsor a hun eposzban is némiképpen betét, bár persze nem szervetlen, mint Gvadányinál. Arany Koldus-énekének refrénjében ("Adjatok, adjatok amit Isten adott") talán a kéregető Rontó Pál kántálása cseng vissza:

Adjatok! adjatok! és adakozzatok,

Fösvénységtek miatt el ne kárhozzatok.

Gvadányi verses levelezését olvasva (nem a generális, hanem Csízi István episztolájában), megkaphatta Aranyt ez a két sor:

Hanem társalkodom azokkal, kik vóltak,

S már nintsenek többé, mivel már meg-hóltak.

A primitív hangzatot majd a Toldi szerelme első strófájában halljuk, nemesebben, újra:

Azokkal időzöm, akik másszor voltak:

Mit az élet megvon, megadják a holtak.

S vajon a bika fülére csimpaszkodott kutyáknak, a Toldi kilencedik énekében, nincs-e valami közük a peleskei nótárius által megtekintett állat-hecc bikával viaskodó ebeihez (Ilosvainál nincs szó kutyákról); vajon Toldi és Bence falatozásának kényelmes ritmusú leírása közben nem jutott-e eszébe Aranynak a mindig oly jóízűen eszegető nótárius? Csokonai a Dorottyában a sok strimfli és egyéb idegen nevű kacat fölsorolásával hasonlóképpen ér el komikus hatást, mint Gvadányi a nótárius bosszús beszédében. Végül a 19. század népies életkép- és népszínmű-irodalmának jellemző csoportozata, a joviális falusi kupaktanács is együtt van – Göre Gáborékra emlékeztető bumfordiságával – a nótárius betegágya körül, és a Kátsa és egyéb cigányok ősei Gvadányi szereplőinek húzzák a nótát.

Ma is olvassuk a régi jó Gvadányit, bár persze tetszésünkbe ironikus mosoly, vállveregető fölény vegyül. A modern ízlés, annyi remekmű után, olykor megáhít egy kis naivságot, nyers színezést, mely egy kortárs, egy Kazinczy számára esetleg elviselhetetlen volt. Ezt az ósdi bájt adja nekünk Gvadányi, kivételes fűszerül. Több sok volna belőle.