22. A SZENTIMENTÁLIS LÍRA ÉS PRÓZA

A szentimentalizmus érzelmi lázadás a feudalizmus embertelen erkölcsei és az egyéniség érvényesülését gátló merev hierarchia ellen. Mint irodalmi irány először a polgári Angliában alakult ki. Szerepe itt még sok vonatkozásban különböző attól, amelyet majd a francia vagy a német irodalom fejlődésében betölt. A polgári forradalom utáni időszakban az angol szentimentalizmus a polgári erkölcsök érvényesülését hirdeti és követeli, de olyan történelmi helyzetben, amikor már inkább csak a feudális maradványok ellen kellett küzdeni. Innen magyarázható Richardson regényeinek kegyes moralizálása, a kialakult helyzetbe való belenyugvás hangulata. A szentimentalizmus első nagyhatású irodalmi képviselője Richardson Pamela című regénye (1740), amely a francia és a német, s közvetve az egész európai érzelmes elbeszélő irodalom egyik mintája volt.

Sokkal mélyebb, élesebb konfliktusok mutatkoznak a német és a francia szentimentalizmus alkotásaiban. A kis fejedelemségekre szabdalt, a polgári fejlődésében gátolt Németországban, különösen pedig a feudalizmussal végső leszámolásra készülő Franciaországban az érzelmi lázadás hevesebb formákat öltött, és főként Rousseau Nouvelle Héloïse című regényével (1759) ért el Európa-szerte nagy hatást. Nálunk épp e francia és német irányzat hatott erősebben. Ez az ösztönzés természetesen csak a magyar valóság ihletésével ötvöződve teremthetett jelentős művet. Kármán Fannijára gondolunk.

A szentimentalizmus érzelmi lázadása mindenekelőtt a szív jogainak állandó hangoztatásában nyilvánul meg. Ez az egyoldalú racionalizmus ellenhatásaként, gyakran az ész szerepének tagadásához vezet és misztikus természetrajongásba, az érzelgősség kultuszába torkollik. A szentimentalizmus második, epigon szakaszában már a negatív tulajdonságok válnak jellemzővé.

A szentimentalizmust azonban éppoly hiábavaló élesen szembeállítani a felvilágosodás racionalista irányával, mint például Goethe Wertherét a felvilágosult Goethével. "Jellemző persze a polgári irodalomtörténet szellemi színvonalára – írja Lukács György Goethe és kora című művében –, hogy a Richardson, Rousseau és Goethe közötti irodalmi összefüggés megállapítása megállhat benne közvetlenül annak a hangoztatása mellett, hogy a Werther és a felvilágosodás között diametrális ellentét van." Lukács György elítéli azt a felfogást, amely ráció-ellenes célzattal, szembeállítja a kor irodalmának értelmi és érzelmi törekvéseit. Többek között Richardson elismerőinek példájával érvel: "Az {130.} európai felvilágosodás ideológiai előharcosai, mint Diderot és Lessing, nagyságának leglelkesebb hírverői voltak." Lukács György rámutat arra is, hogy Diderot és Lessing egyaránt támadták az értelmi hidegséget és az észellenességet. "Lessingnek a tragédie classique hidegsége elleni harca és az értelem jogait proklamáló kiállása között, például a vallás kérdésében, a legkisebb belső ellentmondás sem áll fenn." Értelem és érzelem egyidejű, hol összefonódó hol szétváló, jelentkezése a "minden nagy társadalmi-történeti átfordulás" által létrehozott új ember többoldalú kifejeződése.

A szentimentalizmus ritkán válik kizárólagossá, hiszen Rousseau életművének is csak egy részére jellemző; Goethe pályafutásának pedig éppenséggel csak epizódja, bár olyan remekművet érlelt, mint a Werther (1774). Sokszor egy-egy életműben a felvilágosodás eszmevilágának jellegzetes vonásai fonódnak össze a szentimentális stílussal. A szentimentalizmus nem maradt független más irodalmi irányzatoktól sem, s különösen a lírában, néha klasszicista és rokokó elemekkel keveredett.

Az irányzat legfőbb újdonsága s érdeme, hogy természetkultuszával és az emberi érzelmek elmélyült ábrázolásával gazdagította az irodalmat. A többnyire mindennapi tematika s az egyszerű szereplők lelki életének rajza elvon a klasszicizmus merev szabályaitól, és a realista ábrázolás lehetőségeit tapogatja, másfelől az érzelmek és indulatok s a szép festői tájak rajzával a romantika bizonyos sajátosságait készíti elő. Általában hangsúlyozza az egyén és az egyéniség jogait, küzd a személyiség szabad kibontakozásáért, a kultúra síkján tükrözve a gazdasági eredetű polgári individualizmust. Természetrajongásában a városi fejlődés, a polgárosodás negatív jelenségei előli menekülés is kifejeződik, bizonyos antikapitalista vonások előlegeződnek nem egy ilyen műben. A szentimentalizmus romkultusza, az ősi és népi hagyományok felélesztésére irányuló törekvése kapcsolatban áll a nemzetébresztő múlt-idézéssel is. Amikor az irányzat már elveszti korábbi progresszív töltését, értelemellenes rajongássá szelídül, érzelmessége hosszadalmas és fárasztó siránkozásokká laposodik. Szerencsére a magyar irodalomban a szentimentalizmus e későbbi válfajának nincs érdemleges szerepe.

A szentimentalizmus nálunk sem volt egységes és tartós irányzat. Forrásai közt a rousseau-i természetrajongástól a gessneri idilleken át az angol Thomson és Young sírköltészetéig az érzelmesség számos fajtája megtalálható. Mindez a felvilágosodás korának művelődési és fordítási programja révén, a művészi kifejezés lehetőségeinek gyarapítására szánt kísérletek, átültetések, adaptációk eredményeként kerül egymás mellé. Mivel pedig az eredetiség igénye csak a kiválóbb alkotóknál érvényesült, természetes, hogy mind a témák, mind pedig a kifejezés stílusbeli sajátosságai az európai irodalmak főbb jelenségeit tükrözik, meglehetősen rendszertelenül, a bizonytalanul alakuló ízlés ingadozásait követve.

A szentimentalizmus, mint érzelmi lázadás a feudalizmus ellen, még a polgári eszméket valló, művelt magyar írók esetében is számos nemesi vonással szövődik össze. A magyar szentimentális líra élményalapja rendszerint egyénileg vagy társadalmilag ellentmondásos helyzet. Képviselői olyan, többnyire nemnemes származású, felvilágosult író-papok, akik a maguk sorsán tapasztalták meg, hogy az egyház minden szabad gondolatnak és őszinte érzelemnek esküdt ellensége (Ányos, Dayka, Verseghy). Más esetekben az egyéni sors {131.} embert próbáló fordulata váltja ki a lírai költészet érzelmesen, fájdalmasan szubjektív hangjait (Batsányi kufsteini fogsága).

A prózában főként a fordítási program honosítja meg a szentimentalizmust (az irányzat főművei külföldön többnyire prózai művek). A szentimentális témákhoz leginkább illő forma az epikus keretbe ágyazott vallomás. A szentimentális hős az életére nehezedő bánatot a maga teljességében akarja kifejezni okaival és érzelmi kísérőjelenségeivel együtt. Az erkölcsi rend megváltoztatásának óhaja a tragikus sorsoknak lírai átéltséggel megelevenített epikai ábrázolásából bontakozik elő. A mi irodalmunkban a szentimentalizmusnak ezt a formáját leginkább fordítások révén ismerték meg az olvasók, sajnos sokszor csak értéktelen német kolostor-románok, Siegwart-szerű művek tolmácsolásaiban. A szentimentális epika stílusbeli eredményeit eredeti műben Kármán aknázta ki először (Fanni hagyományai) egy jellegzetesen érzelmes, a magyar viszonyokra alkalmazott téma feldolgozásával. Kármán műve egyúttal az egyetlen kiemelkedő alkotás ebben a nemben, mert a későbbi művek, Vitkovics levélregénye, Bajza Ottiliája már az öncélú érzelgősségnek, modorosságnak tartalmi és stiláris jegyeit viselik magukon. A látszólag szentimentális jellegű A karthausi esetében pedig az irányzat bizonyos sajátosságait magába olvasztó romantikának, a világfájdalmas válsághangulatnak vallomásos kifejezésével találkozunk. A szentimentalizmus mint a művészi kifejezés alkotó eleme még számos írónál, költőnél felfedezhető (pl. Kölcsey fiatalkori verseiben). Ez azonban már az irányzat más hatásokkal ötvöződő utóéletének történetéhez tartozik. A szentimentalizmus ugyanis szinte észrevétlenül ömlik át a romantikába.