| Ifjúsága | TARTALOM | Petőfi-értékelése |
A Hölgyfutárban, 1849 decemberében lép újból a nyilvánosság elé. Szerelmi és hazafias tárgyú lírai darabjait meg balladanemű kísérleteit szaporán költi. Nincs még egy életszakasza, melyben költői vénája ily folyamatosan buzogna (kb. 1853 tavaszáig). A nemzeti közérzület dacos mélabújára élénken rezonál: Az obsitos, Búcsú, Dunaparton, Magyar költők (1849), Mit írjak (1850), Szüreten (1851), Egy régi udvarház (1852) stb. Fellobbanásai a hazafias és önkényuralomellenes költészet tisztultabb példái közé sorozhatók: "Derekad és térded inkább törd el, Minthogy meghajtsd gyáva görnyedéssel! Tépd ki nyelved, mintsem hízelegjen, Szólva érzés és igazság ellen" (Egy ifjúnak, 1850).
Majd hangot vált, de kínlódva, fokozatosan. Metamorfózisa első jeléül 1852-i Megnyugvása vehető, záradékául meg Járom én is a világot című verse, 1853-ból. Amabban a közelítő "megnyugvás" előjelei villannak: "Siratnunk kell a vesztett ifjúságot ... A szenvedélyek lángja ellobog ... Legyen! csak oh, maradjon egy-két emlék" – ebben a maholnapi irodalmár s közember mutatkozik, aki hiába tervezi, hogy lesz "józan" és "boldog", sorsába belenyugodni csak nehezen tud.
Egyszer drámát tervez, másszor novellákat ír: A három beteg (1850), A vén színész (1851), valamint egy hazafias-nemzeti balladafüzér írására készül; a remekművű Pókainé, mely Arany történelmi balladaciklusának egyszersmind előzője, ennek a tervnek köszönheti létrejöttét. Hogy vérbeli kritikus lesz-e vagy inkább költő és szépíró, ekkoriban dől el, s ebben Szilágyi Sándor vállalatainak – Magyar Emléklapok, Magyar Írók Füzetei, Pesti Röpívek – sorsdöntő szerepe van. Az első kettőnek csak háttérből súgó "ítésze", a harmadiknak már házikritikusa. Felfogása Aranyéval és Tompáéval annyiban rokon, hogy a hazafias dilettánsok kísérleteit határozottan elutasítja. Átgondolt vezéreszméje azonban nincs, egyelőre csak színvonalas irodalmat és szigorú kritikát akar. Ez utóbbi miatt Jókaival, Szilágyi fő dolgozótársával összekülönbözik, ellenben Arany ugyanezért "ab invisis" üdvözli s további harcra ösztönzi. Erre készül is: Társas életünk című, Kemény eszméit visszhangzó társadalom- és irodalompolitikai cikksorozatát a Pesti Röpívekben (1850) ezért jelenteti meg.
Gyors fejlődést ígérő helyzetéből egy erdélyi út zökkenti ki. Gróf Teleki 1851 májusában gernyeszegi (Marosvásárhely melletti) birtokára költözik, ő pedig a megélhetés reményében vele tart, mert fűtött szobája éppúgy nincs, mint pénze írópapírra; "ad notam" szerzett költeményeit – ronggyá nyűtt cipőben – a fagyos utcán "sétálja ki".
Elutazásukkor már számottevő kapcsolatai vannak. Ismeri Pákhot, Jókait, Lévayt, Bérczyt, Bereczet, Tóth Kálmánt, Lisznyait, Vajdát, Erdélyit, Garayt és másokat; továbbá Petőfi özvegyét, akit először rajongva dicsér, ellenben második látásra – Júlia újabb házassága miatt – egy ideig erős kritikával illet.
Erdélybe menet Arany vendége, s életre szóló benyomásokban részesül. Észleléseit rövidesen közzé is teszi; Aranyt már költőideálként állítja az irodalom elé (Néhány nap Erdélyben, 1851).
Gernyeszegi hónapjai élete legválságosabb periódusát teszik. Lelkesedés és kétségbeesés közt ingadozik:
| {200.} E hiú füst csak könnyet csal szemembe, |
| Lassan, lassan kialszik már a láng ... |
| Együnk, igyunk, mulassunk és nevessünk, |
| S feledjük el, hogy magyarok valánk |
| (Levelek egy hölgyhez, 1851) |
Egyidejűleg erős ütemű önképzésbe kezd. Bajza összegyűjtött munkái című, programnak is beillő kritikájával (1851) hamarosan porondra lép. Ebben hangoztatja első alkalommal, hogy költészetünknek "önmagából, a népnemzeti elem alapján kell kifejlődnie, hogy mint magyar emelkedhessék az európai színvonalig". Ugyanis a "népi elem csak alap, melyből minden lehet", tehát jól kell sáfárkodni véle. Mert "nem lehet célunk két irodalmat alapítani meg, egy népit és egy mást. Nekünk csak egy kell, mely mint isten levegője, mindannyiunké legyen."
Így azért gondolkozik, mert felismeri, hogy "tévednénk, ha a népi elvből, melynek széles körben uralkodó s éltető eszmének kellene lenni, valami szűk modort húznánk ki, s mint a ruhát a divattal együtt viselnők", holmi Vas Gerebenként, aki csak "komédiázik a népivel". Épp ezért a tennivalókat így összegezi: "legyünk inkább magyarok s kevésbé magyarok, mint eddig".
Fejtegetésében csaknem minden jelen van már, ami érett munkásságának irányát jelzi, főképp költészeti vizsgálódásait. A "nép-nemzeti" kifejezést is, Erdélyi Népköltészetünk a külföldön című, 1851-i tanulmánya értelmében, itt használja először. Mestere azonban nemcsak Erdélyi, hanem Bajza is. Attól a népiesség helyes felfogásának apróbb műhelytitkait kölcsönzi, ebben meg kiváltképp azt becsüli, hogy kritikai munkásságát és modorát, gyakran jelentős áldozatok árán, az irodalmi élet szükségleteihez igazította. "Bajzát ez oldaláról tisztelem legjobban" – hangoztatja, mert ilyesmire készül őmaga is.
Bírálatát a többség osztatlan örömmel fogadja, s ez további kiállásokra ösztönzi. Visszajön Pestre és főmunkatársul szegődik Pákhhoz, aki a Szépirodalmi Lapok megalapításán fáradozik.
Szerepköre nagy távlatokkal kecsegteti, de reményei hamarosan szertefoszlanak. Ő és Pákh hiába élvezik a jobbak bizalmát, 1853 júniusában, hathónapos tengődés után bukniuk kell; igényességük és szigoruk több, mint amennyit az epigonoknak és tájköltőknek hódoló – és a szórakozni, feledni vágyó – olvasóközönség elbír.
Célja ettől fogva már a népies-nemzeti irodalomeszmény következetes és sokoldalú szolgálata – híven műtörténeti irodalomszemléletéhez, melynek Sükei Károlytól való, de néki is tetsző programváltozatát a Szépirodalmi Lapokban ő teszi közzé. Eszerint: az alanyival ellentétes "tárgyilagos kritikának eddigelé általában [pl. Erdélyi hatására] philosophiai iránya volt, s ennek tulajdonítható, hogy nem igen tudott népszerű lenni ... pedig nem a művészet tudományos rendszerét fölépíteni a kritika főfeladata, hanem az aesthetikai közérzületet, az elismert nagy költők alapján a lehetőségig egyensúlyba hozni a tudománnyal ... Nálunk a népiesség epigonjai hanyatlásnak indították a költészetet. Most irányukban lenne a kritikának leginkább ideje. Azonban ... hatása csak úgy lehet, ha Petőfi és Arany műveire támaszkodik, kiknél a népies költészet, mint általános érvényű tény jelent {201.} meg. Vegye ezektől a szellem melegét, állítsa föl műtörténeti úton a népköltészet elméletét" (Kritika és művészet).
Csupa okos, ösztönző gondolat – és hibaforrás. Egyfelől Petőfi e programban máris ott szorong a vele egyneműsített Arany mellett, másrészt pedig e koncepció, bár az irodalmi fejlődés elfogadására épül, a dogmatikus irodalomfelfogás lehetőségeit hordja magában. Az ítélet alá kerülő művek minősítését ugyanis a "példányul" emelt alkotásokhoz való viszonyításokkal adja meg, tehát nemcsak normatív, hanem klasszifikáló igénnyel is, s ennélfogva egy mintapéldányul szolgáló, limitált értékrend (irodalomeszmény) megteremtését elősegítheti, noha céljául nem tekinti.
Gyulai későbbi dogmatizmusának és Erdélyi-ellenes szócsatájának gyökérzete – esztétikai síkon – ide nyúlik vissza. Célja azonban ezt még csak előlegezi, noha felfogása már életre szólón kialakult; szerinte a népies-nemzeti irány mindenki által egyformán érthető s élvezhető irodalmat akar, melyben a népies elem kivált a formában mutatkozik meg, s így elsősorban a nemzeti jelleg biztosítására szolgál; éspedig ama távolabbi cél érdekében, hogy már nemzetivé serdült irodalmunk – a Kemény-féle "súlyegyen"-elmélet eszmekörének megfelelőleg – az európai műveltség színvonalára emelkedjék.
| Ifjúsága | TARTALOM | Petőfi-értékelése |