Véleménye a regényíró Keményről

Következő, jelentősebb kritikái Kemény regényeivel foglalkoznak: Kemény Zsigmond regényei és beszélyei; Vélemény Kemény Zsigmondról, mint regényes beszélyíróról (1854). Az első, kritikatörténetünk Világos utáni határköve; tárgya a Szerelem és hiúság, (1853), a Szív örvényei (1851), az Erény és illem {203.} (1853); Kemény 49 utáni regényművészete első alkalommal ezekben kap illő méltatást, illetve Gyulai regényfelfogásának fundamentális elemei a legkorábban ugyanezekben mutatkoznak, s történetesen – Kemény ösztönzésére. Kritikáinak alapelve ugyanis – hogy ti. a regény, a polgáriasodás e jellegzetes terméke, nálunk is elnyeli-e idősebb testvérét, a verses epikát avagy nem – Kemény töprengéseire vezethető vissza (Eszmék a regény és dráma körül 1853).

Az irodalmi fejlődés iránya – Gyulai szerint – mindenképp a regénynek kedvez. Nemcsak az epikus költészet rovására, hanem a lírával szemben is, mert "oly korszak után, mely lelki kimerültséget hagyott hátra, fogékonyabb is a kedély a regény kihűltebb, de élménydús, csendesb, de változatos, nem oly elragadó, de eszméltetőbb költészetben keresni élvet, mint lelkesülni a líra szenvedélyes hangjain". Ilyen megfontolásból vizsgálja, hogy a jó és hasznos regény ezek szerint miféle lehet; hogy a civilizáció árnyoldalaival foglalkozó regénytípus miért nem illik a honi fejlődésbe, s hogy mi a nyugtalanító elem forrongó regényirodalmunk helyzetében.

Vizsgálódási támpontja Csengery kedvencének, a divatos Gustave Planche-nak (1808–1857) felfogása: "A szenvedélyek mélyreható elemzése s átgondolása által rendezett szerkezet nélkül a regény nem egyéb, mint egy neme az idővesztegetésnek, nem tartozik többé az irodalmi térre." Keményt ennek értelmében tartja jó regényírónak, mivel az életet "emelkedett nézőpontból" fogja fel, s gondosan ügyel a szenvedélyek hű festésére, a lélektani "kifejletre".

Van azonban gondja az árnyoldalakra is, ezek pedig: Kemény szinte kiégett lélek; józanná tesz, de legtöbbször vigasztalanná is, mert a ledöntött eszmények helyébe a kétkedő, kérlelhetetlen észt ülteti, "a polgáriasultság korrupcióját tárja elénk". Ezt Gyulai már tartózkodva észleli, mert nem akar szkepszist kelteni a honi polgáriasodás érdekegyesítő, kompromisszumos változata iránt, melyet irodalom- és társadalomszemlélete sarkalatos elvének tekint (l. Társas életünk, 1850; Irodalmunk befolyása nemzeti fejlődésére, 1886). Utoljára is ez magyarázza, hogy bár Keményt jó regényírónak tartja, illetve, hogy a regény helyzeti előnyét a fejlődés adott szakaszában elismeri – tíz hónap multán, mégis így vélekedik: "Nekünk nincsenek éhező gyárimunkásaink, kik mohó hévvel olvassák az Örök zsidó-féle regényeket, sem annyira nagy városaink, hogy belőlük a romlottság képeit egész gyönyörrel szedhesse a regényíró. Vajon nálunk egy modern [Sue, Thackeray vagy Kemény-típusú] regény tehetne-e oly hatást, mint egy sikerült népies költői beszély a közönség öntudatában élő történeti vagy mondai körből"? (Szépirodalmi szemle, 1855).

Keményről vallott felfogása idővel kissé módosul. Kemény ugyanis, bizonnyal az övével rokon megfontolásból, utóbb szakít a "korrupt polgáriasodás" ábrázolásával, és másféle regényeket ír. Ezek – A rajongók (1858–59), a Zord idő (1862) – bölcseleti irányuk, illetve tragikum-típusuk miatt már inkább elnyerik Gyulai tetszését, mint korábbi regény-testvéreik. Kemény e monumentális, utolsó regényeiről azonban soha nem ír, csak 1879-i emlékbeszédében (Kemény Zsigmond), majd egy 1906-ban kelt előszavában (Báró Kemény Zsigmond tanulmányai) említi őket. Erényüket leginkább abban látja, hogy a "nemes szenvedélyek, mondhatni az erény tévedéseit rajzolják", {204.} mintegy okulásul, mert "a hazafiság túlzásait, a nemes törekvések tévtanait, a népszerű eszmék árnyoldalait vagy éppen veszélyeit mutatják be". Hasonló nyomatékkal hangoztatja azt is, hogy Kemény kiválóan indokolja és festi hőseinek szenvedélyrajzát, azért jellemeinek katasztrófája oly természetes, mint "valamely szillogizmus zártétele". Nagyrabecsülése azonban ekkor sem kritika nélküli, s ez erős, tiszta jellemére vet fényt. Hangoztatja, hogy Kemény, bár soha nem téved absztrakciókba, "kerüli a típust [értsd: 'általánost'], talán inkább mintsem kellene, és egyénekre törekszik".

Ha regényről ejt szót, irodalmunkban mindenkor a Kemény Zsigmond-i regény-típust tartja a legjobbnak, ellenben a "polgáriasulás korrupcióját" felmutató társadalomkritikai törekvések bizonyos fajtáit, főképp Tolnaiét, illetve a romantikus regényhős-teremtés módszerét (Jókaiét) elhibázottnak minősíti. A társadalompolitikai tekintetben "jól átgondolt cselekvénnyel" s "lélektani szabatossággal" készült Pálffy-regényeket utóbb, noha negyedrangú írások, ezért részesíti oktalan előnyben, főképp Jókai rovására (l. pálya-bírálatait 1882-ből, illetve 1884-ből).