22. AZ IRÁNYZAT JELLEGE

Erdélyi igénye az általános, a tiszta emberi iránt sohasem nyer programszerű kifejezést, de ösztönző, sürgető eszmeként ott él a kor egész irodalmában. Ez az igény mutatkozik meg Az ember tragédiájában (1860), de a Buda halálának (1863) lélekdrámájában is. A népiesség már eleve, a népköltészetben is az "általános emberinek" legtisztább megnyilvánulását látta, s az epikában a nemzetinek és az emberinek egységét vélte megvalósítani. A nemesi liberalizmus az eszmék megszólaltatásával, képviseletével érezte magát az "általános emberi" közelében. Ez a fajta irodalom a népihez nem nyúl le, és általában nem valósít meg olyan átgondolt irodalmi programot, mint a népiesség. De a nemzeti irodalom általános szintjén maga is a népiességgel azonos törekvés részesévé óhajt válni. Nem a nép felől indulván ki, mégis, a nemzeti szintjén olyan eszmény képviseletére törekszik, melyben elvileg a nép igénye is bennfoglaltatnék. A nemzetileg polgárosult irodalom tehát egyrészt a programszerűen népies költészetből, a népies-nemzeti célkitűzésből jön létre, másrészt a nemesi, a liberális polgárosodás liberális-nemesi irodalmából. Ez utóbbi tekint vissza a régebbi hagyományokra: Kölcseyre, Vörösmartyra, Eötvösre, s Kemény ezért is eleveníti föl a maga művészetének előzményeként felfogott Vörösmarty-hagyományt, s Gyulai is, aki a népies-nemzeti, s a nemesileg-polgárilag nemzeti szintézisét akarja létrehozni, ezért fordul ugyancsak Vörösmarty életművéhez. A nemesi-polgári törekvésekben azonban háttérbe szorul a társadalmi problematika, amiként a nemzetinek szintjére törekvő népiességben is elhalványodik már Világos után a demokratizmus. A nemzeti mint cél: a társadalmit ki is zárja, elhanyagolhatóvá is minősíti. A nemzeti jellegű, eszmeiségű irodalom ily módon hiányossá válik, s a nemzeti élet leglényegesebb mozzanatai maradnak ki belőle. Kemény regény-művészete is ezért marad nagyrészt innen azokon a célokon, melyeket maga elé tűzött. Kemény a történelmi témákban óhajtja elérni a nemzetiességet, ezek révén kívánja megvalósítani művének össznemzeti funkcióját. Az "általános emberit" viszont nem a nemzet, a nép, az emberiség leglényegesebb (társadalmi) kérdéseinek megszólaltatásával akarja kifejezni (mint azt az orosz regény teszi), hanem a lélektani, a jellemrajzi problémák erőteljes érvényre juttatásával. Pedig a nemzetinek és az "általános emberinek" legteljesebb fokát is a kor valóságának minél mélyebb, a társadalmi valóságot is egész mélységében feltáró, {242.} a kor leglényegesebb kérdéseit megszólaltató ábrázolásával lehetne csak elérni. Kemény jelentős lépést tesz ebbe az irányba a Férj és nővel (1852), de ezen az úton nem halad tovább s a maga korának problémáit olyan erkölcsi formulákba rögzíti, melyek a kor valóságának bizonyos elemeit foglalják csak magukba. Ezeket a formulákat majd történelmi regényeiben fejti ki a cselekmény, a jellem és a lélekrajz adta lehetőségek között.

A Világos utáni irodalom éppúgy törekszik nemzeti, mint polgárosodási célokra. A nemzeti lét óvása, a nemzeti öntudat ébrentartása éppúgy feladata az irodalomnak, mint a polgárosodás előbbrevitele, a polgárosodás nemzeti jellegének biztosítása. Világos után a magyar irodalomban két törekvés érvényesül a legeredményesebben: a negyvenes évek népi-plebejusi nemzedéke – láthattuk – azon munkálkodik, hogy a népköltészeten alapuló nemzeti irodalom megszilárduljon. A reformkor polgári funkciójú nemessége pedig olyan irodalmat kíván létrehozni, mely a nemzeti polgárosodás igényeinek megfeleljen. Az előbbi törekvés éppúgy megmutatkozik Arany költészetében, mint ugyancsak az ő, valamint Gyulai és Erdélyi kritikai, elméleti munkásságában. Kerülők és vargabetűk árán ez az irány vezet majd el a kapitalista Magyarország néhány lényeges problémájának megfogalmazásához az öreg Aranynál, valamint Vajdánál, akiben ugyancsak a népiességből kinövő nemzeti költészet egyik legjelentősebb képviselőjét kell látnunk – de olyan képviselőt, akiben mindvégig élénken élnek ez irányzat demokratikus hagyományai. A polgárosodó nemesség irodalmi törekvéseire a liberalizmus 48 utáni válsága nyomja rá bélyegét (Keménynél és Csengerynél éppúgy, mint Eötvösnél); ez az irányzat antiromantikus programja ellenére, sok mindent megőriz a romantikából, sőt, a 48 előtti eszményeket romantikus módszerrel tudja csak kifejezni. Ez a romantika azonban Keménynél is a realista ábrázolás bizonyos lényeges elemeivel párosul. A két irányzat közt az ötvenes évek végén bizonyos kiegyenlítődés jön létre, nem utolsósorban Gyulai elméleti és kritikai tevékenységének eredményeként. Liberális-nemesi szellemben, de romantika és realizmus elegyítését sajátos, egyéni módon valósítva meg, külön úton jár Jókai; a két irány kiegyenlítődésén ő kívül is marad.

A polgárosodás előrehaladtával, a természettudományok és a filozófia új eszméinek elterjedtével mindkét irányzat olyan új jelenségekkel találkozik, melyek közt egyáltalán nem vagy csak nehezen tud eligazodni. Az új fejlődési szakasz ellentmondásait a korszak az "ideál-reál" irodalom elméletével (Salamon, Greguss) próbálja feloldani. Ugyanez ellenmondások átéléséből s a megoldás sürgető vágyából születik meg Az ember tragédiája is.