Az esszéista és irodalompolitikus

Világos utáni irodalmi törekvései és irodalompolitikai elgondolásai zárt egységbe olvadnak össze, elszántan akarta irodalmunkat életre-galvanizálni, a feladatokból részét is kérte. Álláspontját egy Pákhhoz írt levele tanúsítja a leghívebben: "Ön nevét örökítheti a magyar irodalomban, az erők a szétszórt, levert, lehangolt erők egybegyűjtése által. Nem mondom, hogy rózsás a pálya, mely kínálkozik. De az irodalmat, ha még egyszer átéljük is Kazinczy korát, föl kell emelnünk" (It 1958, 418.).

Hogy Pákh 1850-ben még nem lépett fel szerkesztőül, más kérdés, s megint más az, hogy Csengery eszméje a "Kazinczy-kor" megismétlődéséről az irodalmi közgondolkodásnak ettől kezdve állandó motívuma lett. Erős köte-{275.}lességtudástól vezettetve Csengery is ez időben kezdett esszék, valamint irodalmi cikkek és kritikák írásába. Bár minden vállalkozását felelősséggel, komolyan fogta fel, a legtöbb energiát esszéire fordította. Bennük próbálkozott az "ideál" és a "reál", másrészt a nemzetiség és haladás egyeztetésével, általában a nemzeti egységpolitika megyei nemesi fogantatású eszméi szerint, vagyis a demokratizmus tekintetében erősen korlátozva.

Esszéi sorát említett kiadványa, A magyar szónokok és statusférfiak nyitja meg. Ebben másoktól és tőle való portré-esszéket találunk; Keménytől például a Széchenyi István s A két Wesselényi Miklós címűt, az ő tollából meg a Beöthy Ödönről, a Szemere Bertalanról, a Szentkirályi Móricról, a Dessewffy Aurélról s a Szalay Lászlóról szólókat. Portréinak alapeszméjét, akárcsak Kemény esszéinek, az adja meg, hogy következetesen képviselik a birtokos nemességnek a polgári átalakulás tényeit ugyan elismerő, de konszolidációra törekvő, tehát a feudális maradványok bizonyos konzerválását óhajtó, illetve a bécsi kabinettel valamiféle egyezkedést kereső igényét.

Minthogy történelmi tárgyúak, esszéi – Szalayéval és Keményével együtt – a liberális történelemszemlélet Világos utáni, első nagy példatárát alkotják. Gondolatai programértékűek; tanúsítják, hogy a polgárosodás elkerülhetetlen, az ellene-szegülés nemcsak ostobaság és esztelenség, bűn is; ha lemaradunk az európai polgárosodás versenyében, katasztrófával fizetünk érte, a nemezist, a sors büntetését nem kerülhetjük el. Végső soron későbbi, nem magyar tárgyú esszéi is ugyane gondolatkörbe illenek, kivált a Macaulay-ról és Rankéról szóló, illetve Macaulay-fordítása.

Az angol esszéistához francia figyelmeztetésre fordult: Guizot ekkoriban? tette föl a kérdést, miért sikerülhetett az angol forradalom. Lelkében e kérdéskör, bizonnyal 48 miatt, rokon kérdéseket támasztott; társadalom- és történelembölcseleti nézőpontból így közeledett az Anglia története II. Jakab trónralépte óta című Macaulay-műhöz. Természetesen, érdeklődését Macaulay iránt említett egzaktság-igénye és induktivizmus utáni vágyakozása is meghatározza; az Anglia történetében a baconi induktivizmust klasszikus tisztaságában, mi több, művészi megoldásokba ágyazva, irodalmi szinten találta meg. Végül is ezért tekintette Macaulay-t különleges érdemű, aktuális szerzőnek; művében főképp ezt csodálta, hogy "megfejteni" vagyis ábrázolni és bizonyítani tudta: egy elveszett forradalom talaján hogyan nőhet ki a polgári szabadság csírája; a pártok engedni kész hazafisága s egy vezér bölcsessége mint végezheti be a vérözönben fogant nagy átalakulást, s állíthatja vissza Anglia alkotmányát.

Az analógia nyilvánvaló. Gyulai aligha véletlenül jegyezte meg: "Vajon ki sejtette akkor, hogy éppen Deák lesz hivatva e nagy szerepre és Csengery lesz leghűbb fegyverhordozója? Deák olvasta a könyvet, neki is vigasz volt az, Szemere Pál, az agg kritikus, pedig lelkesülve kiáltott fel: hogy örvendene, ha élne, Kazinczy e prózának, mily szabatosság, finomság és erély a kifejezésekben!" (i. m.). Íme, a háttér és hatás: Csengery fordítása, az 1849-i Tauchnitz-kiadás alapján, 1853-ban így látott napvilágot. Kiegészítésül Gyulaihoz legfeljebb annyit fűzhetünk, hogy a fordítás fájdalom, égbekiáltóan pontatlan. Nem mintha Csengery az angol nyelvet rosszul tudta volna. Feltehetőleg csak kapkodott, pénzre volt szüksége, ezért munkáját, bár élvezettel olvassuk ma is, nem tekinthetjük fordításnak, csak átköltésnek.

{276.} Ranke iránti érdeklődése másmilyen. Rankéban a tudomány és a művészet harmonikus egybeolvadását csodálta, a természettudományokéval rokon, szigorúan kritikai módszer ötvöződését az ábrázolási tehetséggel. Míg Macaulay-ban az analitikus művészt becsülte, Rankéban a forráskritika niebuhri eredetű, egzakt biztonságát, az önámításoktól és "csalálmoktól" mentes józan hűvösséget (ami különben Macaulay-tól sem idegen); vagyis magyarán, azt az egészséges szkepszist, ami nélkül igaz tudomány és tudós elképzelhetetlen. Történeti tanulmányainak előszavában (1857) ezért tette szóvá: " ... az újabb nemzetek nagy történetíróit tűzvén mintákul, íróink is művészettel párosítsák a tudományt. Ezért kezdtem írni e tanulmányokat, a történetírás művészi oldaláról." Ez indokolja továbbá, hogy a nagytekintélyű, de nem kellő forráskritikával dolgozó, romantikus-nacionalista Ipolyi Arnold ellen egy szinte gúnyos hangú, csaknem könyv terjedelmű kritikai esszében lépett fel (Magyar mitológia, BH 1855).

Csengery eszmeköre, ebben a tekintetben is, kiváltképp Gyulaiéval s Keményével rokon. Kettőjük közül bármelyik leírhatta volna, jóllehet Csengery mondta ki: a történetírás "a költészet és a bölcselem vegyülete"; a történészben a művész és az "anatóm" egyesül, vagyis a Macaulay-típusú író meg a baconi induktivizmust, illetve a niebuhri szkepszist és alaposságot képviselő forráskritikus.

Szó volt már róla, hogy Csengery kezdeménye torzóban maradt, nem lett, nem lehetett tudós, sem a történettudományban, sem más területen. Gyulai szerint pedig gyakran emlegette: szándéka "visszavonulni a politikától, s újra az irodalomnak élni, s megírni Magyarország történetét 1790–1848, melyre sok előtanulmánya volt" (i. m.). Történeti írásai, immár irodalmi tekintetben, figyelmet érdemelnek, mégis. Nyelvi, formai téren az esszéirodalom hazai hőskorának legjobb darabjai közé tartoznak. A közkeletű műfaji meghatározás jól rájuk illik; valóban, a könyv és a hírlapi cikk, a bírálat és az értekezés közt foglalnak helyet, a szakértőt éppúgy szem előtt tartják, mint a művelt nagyközönséget. Ezért csak fájlalni lehet, hogy Csengery esszéistaként az ötvenes évek második felében már visszavonult. Kezdeménye Angyal Dávid, Károlyi Árpád és Szekfű Gyula stílus-irányában él tovább.

Esszéista elhallgatása figyelmünket érdemli azért is, mert irodalompolitikusi, fokozatos visszavonulásával csaknem egyidejű. Tevékenységének kulmináló pontját, ebben a vonatkozásban, 1855–56-ra tehetjük; ekkor a Kemény irányította Pesti Naplónak szerkesztőségi tagja s a tárcarovatnak vezetője volt. Az erők koncentrációjára törekedett, másrészt meg azt tekintette fő feladatául, hogy a színvonal-párti írók és irodalmárok tevékenységébe némi egyöntetűséget vigyen. Mivel Kemény nem sokat adott az írói mozgalmakra, figyelmét ugyanis a politika nagy kérdései kötötték le, Csengeryé az érdem, hogy Erdélyi János részint Toldy, részint Gyulai-ellenes írásainak (Egy századnegyed a magyar szépirodalomból, 1855; Arany János kisebb költeményei, 1865) teret biztosított; az egy táboron belüli rokonnézetek utolsó nagy összecsapását, mintegy kibontakozást: a véleménytípusok egyeztetését, kibékítését kereste, szorgalmazta.

Irodalompolitikusi tevékenységének ezt követő, utolsó ciklusára már az irodalmi Deák-párt évtized-végi verbuválódása nyomja rá bélyegét. Irodalomszemlélete körülbelül 1857-től, a Budapesti Szemle alapításától fogva anti-{277.}demokratikus mozzanatokkal telítődik. Mutatja ezt például népiességfelfogásának alakulása is. Míg korábban az irodalmi népiességnek egy desztillált, szociális és politikai elemekből megfosztott változatát helyeselte ("Más művelt népek azt értik népies alatt, ami a nagyközönségnek van írva" stb.; Életrajzi adalékok, 1856), Petőfi népiességét a továbbiakban már nemcsak hallgatással mellőzte, helytelenítette is. Igaz, közvetve, csakhogy szerkesztőként; Salamon Ferenc Petőfi-tanulmányait a Budapesti Szemlében ő tette közzé (1858–59, 1860).

Literátori munkásságának ez utolsó szakasza már-már irodalompolitikusi vezéri szerepét előlegezte, a kortársak is ezt rebesgették. De az elképzelések nem váltak valóra. Az epigon-költők elleni harcot – Erdélyi segítségével – még diadalra vitte ugyan a Szemlében (1859), többre azonban nem vállalkozott. A tömörülni kezdő Deák-pártban irodalmár szerepét Gyulainak engedte át, 1870-től szerkesztői állásából visszalépve, a Szemlében is.

Van ebben valami jelképes. Mintha egy lemondásokkal járó, mindennél nehezebb végső kötelességvállalás ürügyén megfutott volna önmaga: korábbi eszméi elől; ha még nem is az új korszakot bevezető dezillúzió foglyaként, ám tudva nem tudva, csaknem ilyképpen. Mintha korábbi szenvtelensége: sztoicizmusa, erőszakolt nyugalma ejtette volna rabul; mintha benne is az a hovatovább mindennel leszámoló, csupán az utolsó őrhelyek megtartására ügyelő hűvös erkölcsiség kerekedett volna felül, amely Szalay László estéjét is oly különös fájdalommal telíti s megrázóvá teszi.

Az élete utolsó évtizedébe lépő Csengery mintegy Hübele Balázs felismerését vallotta magáénak: "A haza dolga gordius kötés." Haláláig – ifjú barátja s részint neveltje, Arany László módján – a "küszködésnek", a Földhitelintézetnek s a politikának élt. Barátai, ismerősei mondják, bár szorgalmasan, kötelességtudóan dolgozott mindvégig, tele volt keserűséggel. Fájdalmát önmagába zárta, meghasonlott. Keserű rezignációval sorsától kérte számon, amit kiváltképp fájlalt: hogy meg kellett érnie a liberális eszmék végső devalválódását, a Deák-párt alkonyát, szétzüllését.