| Irodalom | TARTALOM | A romantika irányzata |
A polgárosodás, épp elkésett mivoltában, hazánkban szorosan összekapcsolódott a nemzeti jelleg, a nemzeti sajátságok kérdésével. Mivel a polgárosodás a fejlett, nyugati intézmények átvételét jelentette, a nemzeti jelleg biztosítását sokan fontosnak érezték. De mivel Magyarország szoros államközösségben élt egy viszonylag polgárosultabb országgal, Ausztriával, kialakult olyan felfogás is, mely szerint a polgárosodás érdekében a nemzeti függetlenség terén is érdemes engedményeket tenni. Az utóbbi felfogást Eötvös és Vajda, – az előbbit főként Arany, de Gyulai és Kemény is vallották. Nemzetiség és polgárosodás frontjain azonban még egyéb tekintetek szerint is megoszlottak a felfogások. Döntő kérdéssé vált az ötvenes években, hogy a nemzeti jelleget a nép vagy a nemesség révén lehet-e leginkább biztosítani? A negyvenes évek demokratikus mozgalmai a népet kívánták felemelni politikailag (Petőfi), illetve műveltségileg (Arany – és másféle értelemben: Eötvös is). A népiesség, Erdélyi első írásai óta, világosan és egyértelműen hirdette, hogy a nemzeti jellemet, sajátságokat, erényeket a nép őrizte meg leghívebben, tehát a polgárosodás áthasonítása csak a nép felemelésével egyidejűleg valósítható meg. A liberális-nemesi polgárosodás programja volt a "szakszerűbb", az átgondoltabb és kidolgozottabb – a népies-nemzeti polgárosodásé a nagyobb költői erővel hirdetett, a megragadóbb és forradalmibb. Természetes, a két program még oly értelemben is módosult, hogy külön-külön egészen másféle arculatot mutatott 48 előtt és Világos után. Kemény például 48 előtt is ugyanazt vallja, mint Világos után, de a forradalom kudarca láttán bizakodóbb, mint a Korteskedés idején (1843–44). Eötvös 48 előtt filantróp, demokratikus vonzalommal közeledik a nép sorsához, majd pedig a társadalmi kérdéseket a műveltség terjesztésével kívánja megoldani; a nemzeti eszme fontosságát inkább deklaratív módon ismerte el, ahelyett, hogy gondolkodásának tengelyévé tette volna meg. Arany (és csaknem hasonlóan Erdélyi) a népre támaszkodva óhajtja a nemzeti polgárosodást, majd a nemzeti egység politikájának híveként, össznemzeti színezetű polgárosodást óhajt, mely az egész nemzet erényeit olvasztaná össze a nyugati polgárosodás vívmányaival, az európai műveltséggel. A polgárosult nemesség általában természetesnek és szükségszerűnek tekintette nemzetiség és polgárosodás szoros összekapcsolását; de még ezen a felfogáson belül is akadtak, akik a polgárosodást a romantika leküzdésével vélték csak megvalósíthatónak (Gyulai, Csengery) – s olyanok, akik épp a romantikában kerestek lendítőerőt a további, nemzeti polgárosodás számára (Jókai). Ez utóbbi törekvés mihamar külön utat jelentett a korszak általános fejlődésképében.
Polgárosodás és nemzetiség viszonyának kérdésében igen eltérő, egymástól tarkán elütő véleményekkel találkozunk; ezek a különbségek kiegyenlítődnek, de Vajda és Jókai kívül maradnak a lassan létrejövő egyetértésen. Az ötvenes, hatvanas évek fordulójára alakul ki az irodalom egyetértése polgárosodás és nemzetiség összekapcsolásának szüksége iránt; ez az egyetértés gyakorlatilag a liberális-nemesi polgárosodás nemzeti elvének győzelmét hozza el. A népies-nemzeti polgárosodás gondolata háttérbe szorul most – de a liberális-nemesi polgárosodás kilátástalanságának sejtelme is mind baljósabb {279.} módon jelentkezik. Polgárosodás és nemzetiség összhangba hozatala indokolt és haladó célkitűzés volt, s különösen Világos után. Aranynak és Gyulainak igazuk volt, midőn erre az útra léptek. De polgárosodás és nemzetiség összhangja sem lehetett oly tartós, mint aminőnek hirdetői vélték. A két tényező közül a nemzetinek túlsúlyra jutása a polgárosodás színvonalát veszélyeztette – s ez a veszély nemcsak, hogy tartósan fennmaradt, de konkrét jelenségekben is megnyilatkozott.
Az a körülmény, hogy a nemzeti eszme megtartotta egyeduralmát, az a körülmény, hogy a nemesség Világos után újból vállalkozott a maga "polgári funkcióinak" betöltésére s a magyar polgárosodás továbbvitelére: politikailag éppúgy, mint irodalmilag, fontos következményekkel járt, s a korszak legjelentősebb írói magatartásainak kialakulását szabta meg. Politikában és irodalomban egyaránt kitartó munka folyt a nemzeti eszme vezető szerepének elfogadtatásáért.
A Világos utáni korszak az eszmék, a célkitűzések rendezésére törekedett. Az összhang, az egyensúly, a kiegyenlítés keresése más-másféle módon, s a legkülönbözőbb elemek, tényezők közt, de azonos indítékból kifolyólag megy végbe. A polgárosodási és a nemzeti célok kiegyenlítésén Kemény és Gyulai igen következetesen munkálkodnak. A politikai életben a két eszme, a két cél kiegyenlítődése Széchenyi jegyében s Deák Ferenc vezetése alatt jön létre; az irodalmi életben, a hatvanas évektől kezdve, ez a kiegyenlítődés az "irodalmi Deák-párt" többé-kevésbé egységes szervezetében ölt testet. Deákhoz közeledik Eötvös – és bizonyos értelemben, közeledik Arany is. Arany eszménye a népies-nemzeti költészet volt Világos előtt, s után is. Világos után Arany vezérelve a nemzeti eszme lesz; a polgárosodást is csak a nemzeti jellem és örökség fennmaradásának feltételével tudja elfogadni. Arany tehát egyet tudott érteni minden olyan törekvéssel, mely a nemzeti eszme ébrentartását, a polgárosodáson belül a nemzeti örökség megóvását tekintette céljának. Ez a magyarázata annak, hogy Deákkal, Keménnyel, Gyulaival az ötvenes évek végén néhány fő kérdésben egyetértett. Ez az egyetértés a népies-nemzeti és a liberális nemesi irányzatok kiegyenlítődéséhez vezetett az irodalomban.
A Deák irányítása alatt s az "irodalmi Deák-párt" szervezeti formájában létrejövő kiegyenlítődés a nemzti eszmét a nemességre támaszkodva kívánta biztosítani; Deáknak és társainak koncepciója szerint a nemzeti egység táborában a nemességnek jut a vezetőszerep, s hasonlóképp, a polgárosodásnak is a nemesi érdekek megóvásával lehet csak nemzetivé válnia. Deák koncepciójának ez a része azonban idegen volt Aranytól, s ez az oka annak, hogy annyifajta konfliktusa és válsága után, élete utolsó szakaszában idegennek érezte magát a nemzeti-nemesi polgárosodás Magyarországán, mely az egyensúly-keresés, a kiegyenlítődési törekvések hosszú szakasza után, már Ausztriával is kiegyezett.
A népies-nemzeti és a liberális-nemesi irányzatok kiegyenlítődése, mely szervezeti formát az "irodalmi Deák-pártban" öltött: az epigon-költőket kiszorította ugyan a színről, de csak azért, hogy helyükbe a "népnemzeti" epigonizmust ültesse. A népies-nemzeti költészet Aranynál meg-megújuló, bonyolult és változatos feladat volt – a Gyulai kodifikálta "népnemzeti" irány azonban csak afféle költészeti receptet jelentett. A népies-nemzeti irányzat {280.} a forradalmi költészetet készítette elő, 1848 előtt, majd Világos után a nemzeti fennmaradás céljait szolgálta – a "népnemzeti" iskola azonban maga volt a megtestesült konzervativizmus.
A népies-nemzeti irány Világos után nem törekedett már többé az ország demokratikus átalakítására, de a nemzeti lét fenntartása, megőrzése nagyon is időszerű és lényeges célkitűzés volt a Bach-korszakban. Ugyanezt a célt tűzte maga elé a liberális-nemesi irányzat is, mely egyébként (gondoljunk a centralisták programjára) következetesen küzdött 1848 előtt az ország polgári átalakításáért. A megváltozott körülményekhez idomuló, azonos célok segítették elő a kiegyenlítődést. Petőfi forradalmi örökségének háttérbe szorítása, Aranynál az epikus tevékenység egyoldalú kiemelése (a líra rovására), a tragikum-elméletnek Kemény Zsigmond példái nyomán történő kidolgozása stb.: mindez Gyulai munkásságában a kiegyenlítés céljait szolgálta. Gyulai egyaránt kapcsolódott mindkét irányzathoz, s kritikusi működése során mindkettőt sajátos egységben tudta csak látni.
A népies-nemzeti irány Világos után is a népköltészetre támaszkodott, – a liberális-nemesi irány pedig a történettudományra. Anti-romantikus célkitűzései ellenére, a liberális-nemesi irányzat sok mindent átvett a romantikától, s megvalósította a realizmus bizonyos módozatait is. Keménynél is realizmussal elegy romantikát láthatunk, akárcsak Jókainál – de mindkettőjüknél mind a romantika, mind a realizmus tartalmai és formái lényegesen különbözőek. Jókai és Vajda kívül maradnak a két irányzat kiegyenlítődésén: mindketten külön utakon járnak, a romantika és a népiesség sajátos, egyéni értelmezéséről egyikük sem mond le, s erkölcsi szemléletük, politikai felfogásuk, világnézetük gyökeresen eltér mind a népies-nemzeti, mind a liberális-nemesi irányzattól,– jóllehet mindketten a népiesség örökségén, sőt a Petőfiörökségen építik föl életművüket. Madách a liberális-nemesi irányzathoz kapcsolódik erősebben, bár ő is elfogad sok mindent a népies-nemzeti irányzat esztétikájából. A Tragédiával (1860) lényegileg már a befejezett kiegyenlítődés művéhez csatlakozik: Arany éppúgy egyetért vele, mint a volt centralisták – még ha pl. Csengerynek vannak is vele szemben fenntartásai. (E fenntartásokat, másféle változatban, Erdélyinél is megtalálhatjuk.)
Arany az, aki a kiegyenlítődésen túljut, mégis: nem süpped bele abba a konzervativizmusba, mely az ő költészetéből próbál igazolást meríteni – hanem a maga, és a korszak költészetében is új lapot kezd: az Őszikékkel (1877–82).
| Irodalom | TARTALOM | A romantika irányzata |