Virágzás és új törekvések

A kiegyezés körüli években Jókait szüntelen írói és egyre fokozódó politikai, publicisztikai tevékenységben találjuk. Nagyobb külföldi utazásai ez idő tájt kezdődnek: 1874 tavaszán megfordul Németországban, s Bismarck is kihallgatáson fogadja; két évvel később Olaszországba látogat.

A Hon mellett tovább szerkeszti – ha olykor csak félkézzel is – az Üstököst, 1867-ben pedig Igazmondó címmel megalapítja a balközép népszerű hetilapját. Bár nem erőskezű főnök, mégis sok jó hírlapírót nevelnek lapjai, s kezdetben az emigráció egykori tekintélyei is (Csernátony Lajos, Ludvigh János, Horn Ede) az ő vállalkozásaihoz szegődnek. Ez időre esnek Gyulai legnevezetesebb bírálatai Jókai regényeiről (Jókai legújabb művei, 1869; Újabb magyar regények, 1873), csakhogy ezek már nem váltanak ki olyan visszhangot belőle, mint a Dózsa-dráma körüli 1857-es tollharc. Családi életét földeríti fogadott leányának árvája, a kis Róza s unokahúga, Jókai Jolán, de egyre nyomasztóbb a színpadtól visszavonult hitvesének házi zsarnoksága.

Mi magyarázza akkor Jókai mohó tettvágyát, csapongó reményeit, művészi erejének, újító kedvének az eddigieknél tartósabb megnövekedését? Jókai az Ausztriához csak perszonálunióval kapcsolt polgári Magyarország elérésének első lépcsőfokát üdvözölte a kiegyezésben. Eléggé közelinek, újabb szabadságharc nélkül is kivívhatónak érezte a célt, s reményét elsősorban a Tisza körül csoportosult alföldi középbirtokosságba vetette (ez a balközéppárt vezető ereje), amely a reformkor s a forradalom dicsfényétől övezve jelent meg előtte. Mindez nem egyéni ábránd csupán, hanem összevág e réteg akkori spontán önáltatásával, sőt, a kispolgári tömegek iránta táplált illúzióival is. E birtokosok voltak valaha Kossuth legfőbb támaszai, ám 1868-ra, a paraszti tömegmozgalmak esztendejére, ugyancsak szembekerültek az Alföld népével, így valódi politikai radikalizmusról szó sem lehetett már soraikban. A rohamos tőkés fejlődés fő haszonélvezője ekkor a nagybirtok, a középnemességnek be kellett érnie a második hellyel. Belső, társadalmi kompromisszumuk közjogi téren is engedmények forrásává lett: 1875-ben Tisza puszta fikcióvá tette a 48-as szellemű bihari pontokat, s hívei seregestől követték őt a dualizmus elfogadásában. E folyamat azonban szakaszokban ment végbe, s amellett számon kell tartanunk a párt különböző színezetű csoportjait is. Noha a Deák-párt s a balközép között pusztán a közös ügyek tekintetében volt mélyrehatóbb ellentét, a két párt egyesülésének gondolata csak az 1872-i {298.} választások után nyert tért, azelőtt inkább a szélsőballal való összefogásnak mutatkoztak hívei. E választások a kormánypárt diadalát hozták, ami az ellenzék nagyrészét csüggedésbe ejtette, de maga a győztes is aggódott, hisz táborát a szüntelen frakcióharcok gyengítették. Ettől fogva egyre többen támogatták a fúziót vagy a koalíciót, benne a gazdasági bajokból való kilábolás s a külpolitikai helytállás zálogát ismerve föl.

Az elvföladás politikája tekintetében háromféle árnyalat különböztethető meg a mérsékelt ellenzék soraiban: míg Ghyczy, társaival együtt, határozottan Deákékhoz közeledett, Mocsáry kevesedmagával a szélbal híve lett, Tisza és a centrum várta a taktikailag legelőnyösebb időpontot. E centrumhoz csatlakozott Jókai is, aki korábban többször ellentétbe került a pártvezérrel, mert ellenezte a delegációkat és az Ausztriával közös minisztériumokat, sőt 1867–69-ben joggal számíthatott legfőbb hangadónak a párt balszárnyán. Nemcsak Ausztria és Magyarország egymáshoz való viszonya foglalkoztatta, sok más reform mellé is kiállt őszinte lelkesedéssel: síkraszállt a szakképzett iparosok szavazati joga, a kenyértelenné vált gyárimunkások támogatása mellett. Mint a szellem embere nagy figyelmet szentelt a lelkiismereti szabadságnak, az állam és egyház szétválasztásának, a zsidókat érintő hátrányos rendelkezések megszüntetésének. Javasolta a nemzetiségek művelődési intézményeinek támogatását, szót emelt a sovinizmus ellen, elborzadt a porosz–francia háború kölcsönös kegyetlenkedéseitől s a győztes megalázó békediktátumától. Nem volt az agrárius irányzat előkészítője, mint az ellenzéken oly sokan, harcolt a hazai gyáriparért és kereskedelemért. Ezért is választotta meg feltűnést keltő módon Gorove miniszterrel szemben képviselőnek a terézvárosi kerület polgársága 1869-ben.

Tisza meg Ghyczy ellenzékisége már 1872 előtt is kétségesnek mondható, az ő megalkuvásuk 1875-ben a hatalom elnyerését szolgálta. Ilyen indítóokról azonban Jókai esetében nem beszélhetünk. Mivel magyarázzuk hát, hogy kormánypárti lett? Bármily különös, valamiképpen hazafias lépésnek tekintette a pártegyesülést – valami ellenszernek a fenyegető pénzügyi csőd ellen. Tisza azzal is hitegette a közvéleményt: most majd alkalom nyílik az önálló magyar jegybank s a nemzetileg előnyös vámszerződések kiharcolására. Az író hitelt adott neki és a 48-as emlékeket főként azért idézte fel ekkoriban (Enyim, tied, övé, 1875; Egy az Isten, 1877), hogy pártja a kiegyezés módosításáért eredményesebben lépjen fel. Persze 1878-ra még az ilyen reményekről is le kellett mondani, de akkor már megkötötte kezét a kritikussá forduló balkáni helyzet s a miniszterelnökkel kiépített szoros barátság és együttműködés. Végül is szembe kellett néznie azzal a felismeréssel: korábbi függetlenségi programjáról ellenérték nélkül mondott le. Az opportunista politikát számító ésszel elfogadhatta, ám nagy eszményeket, hazafias tetteket áhító írói intuíciója mindebből nem meríthetett táplálékot. Művészetének hanyatlása, rutinra és ötletekre alapozása nem véletlenül kezdődik ez idő tájban.