A Tragédia három szférája

A determinizmus problémájából eredő drámaiságot keresztezi és befolyásolja ideál és reál viszonyának eszméje, mely közvetett módon van jelen a Tragédiában. Madách is anyag és szellem valaminő egyezségében kívánja feloldani a Tragédia bölcseleti konfliktusát, s ezt az egyezséget a három főszereplő drámai cselekvései révén próbálja kialakítani. Az ellentétek egységének elvén alapuló dramaturgiai felfogás mintegy visszhangozza a Madách kéziratos jegyzetei közt található gondolatot: "Az Isten nem egy-e a világgal? Hol határai?" A Tragédiában kifejeződik egy olyan gondolat is, hogy Luciferre, az ő "tagadására", sőt, az általa képviselt, egyoldalú anyagelvűségre éppoly szükség van, mint Ádám egyoldalú eszmeiségére. Dramaturgiailag e gondolat még úgy is jelentkezik, hogy Ádám és Lucifer mint az ideál, illetve az anyag eszméjének egyoldalú képviselői, bizonyos elvontságban maradnak meg mindvégig, s velük szemben az életet, az életszerűt (vagyis: eszme és anyag egységét): Éva képviseli. Madách gondolata tehát arra mutat, hogy az anyag maga – mint a létezés, a valóság egyik feltétele – kétféle módon jelenhetik meg: pőrén, mint a szellem puszta tagadása, Lucifernél – és "szellemtől áthatottan", mint meleg, embert segítő, természeti erő (úgy is mondhatnók: eszme és anyag párosodása, vagyis ideál-repi egyensúlya) Évánál. Három szférát képviselnek – három szférában mozognak tehát a Tragédia alakjai: a "tiszta szellem", a "tiszta anyag" s a kettőnek vegyületéből keletkezett "természet" szférájában. Lucifer lényegileg az anyagot képviseli, de eszmei elvontsága folytán rokon Ádámmal. Ádám a tiszta "szellemiség" képviselője, de rá is érvényesek (mind jó, mind rossz értelemben) a természet törvényei. Éva pedig mindig: a természet, az erő kétarcúságában, hol romlást, hol menekvést jelentőn. Évának ez a kétarcúsága indokolja azt is, hogy a párizsi színben kétféle, egymással ellentétes módon szerepelhessen.

Ez a három szféra elvegyül egymással, illetve különválik, s így jön létre a Tragédia drámai menete. A megoldás a "természeti" szférában jön létre, Éva anyaságával, s ez az egyetlen megoldás, melyet Madách a felvetett kérdésekre feleletként tud adni. A három szféra azonban a Tragédiának inkább csak abban a "tervében" érvényesül tisztán, melyet a keretszínek (I–III. és XV.) mutatnak fel; a történelmi mi színekben ez a koncepció hol teljes élességgel, hol halványabban mutatkozik meg. A "természeti" szféra főalakjaként szerepel azonban mindig Éva, segítőtársaival (pl. a Földszellem) együtt. A másik két szféra ingadozásai bizonyára dramaturgiai okok miatt jöhettek létre: Ádámot vagy Lucifert nem lehetett egyoldalúan eszmei lényeknek {347.} bemutatni, az egyénítés, valamint a történelmi szerep követelményei miatt. Ádám, mint a hit eszméjének képviselője, Lucifer pedig, mint a tagadásé: ez a képlet végigvonul a drámai cselekményen, de mindig bizonyos módosulásokkal, a jellemrajz megkövetelte kiegészülésekkel.

A történelmi képekben végbemenő jellemkonkretizálódás épp abban áll, hogy a "természeti" szféra benyomul az "eszmeibe", a "szellemibe" – de mindig csak Ádámnál. Ez a természeti szféra jelen van a bemutatott történelmi korszak valóságában is: ezzel kapcsolatos az a gyarlóság, mely az emberi természetnek immanens része, s mely miatt Ádám eszméi csak torzultan valósulnak meg, illetve kudarcot is vallanak. Az emberi természetben rejlik a gát, mely Ádám eszméinek megvalósulását akadályozza – de ez a természet rejti magában a menekvést is: ez hívja vissza Ádámot a világűrből s az öngyilkosság partjáról. A természetet – gyarló és vonzó, triviális és költői oldalaival – Éva testesíti meg. De Éva mögött: a kor is. Éva mindig a kor valóságának kifejezője, hol vonzó, hol nagyon is gyarló változatokban. És Éva szerepe hozza létre a voltaképpeni drámát is: az ő jelenléte, mozgása telíti valódi, mindennapi élettel a történelmi színeket, új és új variációkban hozván létre bennük a keretszínek emberi alaphelyzetét.

A keretszínek alapkonfliktusa és a történelmi színekéi közt is van különbség. Az előbbiekben (különösen az első színben) Jó és Rossz, Szellem és Anyag, "isteni" és "ördögi" princípiumai állnak szemben egymással, az Úr és Lucifer harcában. A későbbiekben ez az alapkonfliktus már csak közvetettebb, fátyolozottabb, megosztottabb módon jut érvényre. Magában Ádámban a Jó princípiuma éppúgy szóhoz jut, mint a Rosszé (vagyis: elvontságából némiképp következik a történelmi színekben, részese lesz a "természeti" szférának, habár sohasem annyira, mint Éva) – a drámai cselekmény során pedig nemcsak Ádám és Lucifer közt alakul ki szembenállás, de Ádám és Éva, s ami még fontosabb, Éva és Lucifer között is. Mert Ádám és Lucifer a történelmi színekben alig is kerülnek egymással közvetlenül összeütközésbe. Lucifer sokkal inkább csak kommentárokkal látja el Ádám valóságos összeütközéseit, semmint cselekvő részesük lenne.

Ádámot, épp eszmei hajlama, ideák körébe vonzó rajongása néha eltávolítja a valóságtól is. Gondolkodásában, elhatározásaiban, s még rajongásaiban is van valamely elvontság. Ádám általában végig megtartja középponti cselekvő szerepét, s csak a londoni színtől kezdve csökken mindinkább aktivitása, s változik át őmaga cselekvő, középponti hősből szemlélődő szemtanúvá. Szerepének drámai folyamatai, váltakozón, harmóniát és diszharmóniát hoznak létre – de a diszharmónia viszi is mindig előbbre harcában. Harmónia és diszharmónia, remény és csalódás, lelkesedés és kiábrándulás, vállalkozás és kudarc ilyen váltakozásai a Tragédia legélénkebb, legdrámaibb részeit hozzák létre, vagyis a történelmi színeknek az egyiptomival kezdődő s a második prágai színnel végződő sorozatát. A londoni színnel kezdődő sor – épp Ádám szemtanúszerepe miatt – ezekhez képest inkább állóképek sorának hat. Az egyiptomitól a Prága II. színig terjedő részben a drámai folyamatok szabályosan megismétlődnek: Ádámot két ízben látjuk lelkesültnek (egyiptomi szín, római szín befejezése) – két ízben látjuk vereségét, álmaiból ébredését (athéni, majd bizánci szín) – két ízben pedig menekülését (Rómában: a hedonizmusba – Prágában pedig: {348.} a tudomány aszkézisébe). Az Egyiptom-Prága I. színsor egyes színei, váltakozva: a lelkesedés hangnemében kezdődnek, s a csalódáséban zárulnak – vagy viszont. Egy-egy színben a csalódás megy át: bizakodásba – vagy a bizakodás: csalódásba.

Ádám alakjának elvontsága magát a drámát is holtpontra juttatná, ha Éva, a "természeti" szféra képviselőjeként, társként és ellentétes jellemként ott nem állna mellette. Amíg Ádámnál a jellem folyamatossága szembeszökő – addig Évánál ellenkezőleg, a jellem sajátos metamorfózisaira, szüntelen átalakulásaira kell fölfigyelnünk. Hol rabszolganőként (Egyiptom), hol klasszikus hősnőként (Athén), majd kéjnőként (Róma), zárda lakójaként (Bizánc) stb., stb. látjuk magunk előtt. Éva egyénisége csupa ellentét, kontraszt – viszonya Ádámhoz pedig: szüntelen közeledés-távolodás. Az Ádám – Éva viszony hol odaadó szerelmet jelent (Egyiptom), hol az élettársak hősi, magasrendű kapcsolatát (Athén), hol frivolságot. (Róma), hol aszkézist (Bizánc), hol trivialitást (Prága), legtöbbnyire azonban elérhetetlenséget (Bizánc, Prága, Párizs, London, Falanszter). A túlságosan is ideáinak élő, és körükben az élet köznapibb valóságától már-már elszakadó Ádámhoz ő egy bensőséges, meleg üzenetet közvetít – az élet, a "természet" szférájának üzenetét. Ez az üzenet: a Paradicsom üzenetével is azonos.

"Eszme" és "anyag" ártatlan, boldog összhangja a Paradicsomban valósult meg már egyszer, s ott, abban a tökéletes, sugárzó világban a "természeti" szféra jegyei uralkodtak. Újjászülethetik-e a Paradicsom az ember életében – és a történelemben? Éva az, aki az "elveszett Paradicsomot", ha múlón is, de annál csodaszerűbben, időnként újra és újra megteremti. A múlt fel-felcsillanó, lírai epizódjaira a Tragédiában még visszatérünk. De a befejezés fájdalmasan helyreálló harmóniájában ott van a történelmi Paradicsom lehetősége is. Az, amit "természeti" szférának neveztünk, fontosabb szerepet tölt be a drámában, mint, akár Ádám ideál-magatartása, akár pedig Lucifer anyagelvűsége. Mind a drámai, mind az eszmei kifejlet: a "természeti" szférához tartozik, mert anyag és szellem, reál és ideál ott olyan tökéletes összhangban fértek meg egymással, mint magában az Úrban vagy a teremtette világban, mellyel az Urat Madách azonosnak tekinti. Az Úr: maga a világ, a valóság – illetve, az összhang, melyet az első szín angyali karai ünnepelnek, s melyet a zárószín ha mégoly fájdalmas hangsúllyal, de legalább biztatásként állít vissza.

Az ember s maga a természet: a Paradicsom örökösei. Madách ezt a gondolatot változatos formákban juttatja kifejezésre, s mindig érezteti velünk, hogy az ember, vagyis Ádám: Éva révén s a természet erőinek segítségével maradt meg a Paradicsom örököseként. Ádám bukásának Éva az oka – de ugyancsak ő Ádám megmenekülésének oka is. A tiltott fa gyümölcse – és az öngyilkosság meredélyéről visszahívó anyaság szava: egyaránt Éva szerepéhez tartozik.

Madách lírai költeményeiben már felbukkan a gondolat, hogy a Paradicsom emlékét, boldogságát a nő, a gyermek és a költészet továbbítja szívünkhöz. Az Éden-nosztalgia már a Tragédia elkészülte előtt, vissza-visszatérő motívuma Madách lírai költészetének. Az ember paradicsomi léte nem veszett el, s bármily messze távolodjék tőle, önhibájából, az ember: az emlék s az ígéret végigkíséri életén s a történelmen. A Tragédia egyes helyein is mily költői {349.} távlatok nyílnak váratlanul, a paradicsomi múlt fölidézéseként: az egyiptomi szín "ismeretlen érzésre" rádöbbenő Ádámja, a római szín Évájának emlékezései a napsugáros pálmafákra, melyek alatt ártatlan volt, játszi, gyermeteg; a bizánci szín röpke álma, a testvéri csókú nemtőkről: íme, a költői párhuzamosságok, melyekben Madách a cselekmény mögé, sejtelmes háttérként, a távoli Édent idézi. Az ilyen utalások a Tragédiának, abban a szférájában helyezkednek el, melyet "természetinek" neveztünk, s melyet paradicsomi összhang jellemez. Ez a szféra, dramaturgiailag, Éva alakjához kapcsolódik.

De ugyanebbe a szférába tartoznak Ádám és Éva szerelmének lírai motívumai is, melyek a drámai helyzetek teljességében, a dialógusok csúcspontjain bontakoznak ki. És Lucifer, aki nem hátrált a Paradicsom kapuja előtt

–hátrálni kénytelen a szerelem láttán, mely az életnek, a természetnek a meddő tagadásra adott válasza is. "Nem téphetem szét" jelenti ki az egyiptomi színben, s a "vékony szál" (az embernek az anyaghoz kötöttsége, a természettel azonosultsága) diadalmaskodik majd Luciferen az öngyilkossági epizódban is. Az athéni színben is a "mindig megifjuló, örökké szépnek látása" zavarja meg Lucifert, a londoni színben pedig a sírgödröt "glóriával átallépő" Éva ugyancsak azon a tagadáson diadalmaskodik, mely a sivár és szomorú világban Lucifer eszméjeként valósult meg.

Ádám drámája valójában Éva anyaságánál zárul – a végső kétségbeesés partjáról nem az Úr szava hozza vissza, hanem Éváé. Ádám még egy korábbi alkalommal lép csaknem a megsemmisülés küszöbére, bár akkor még nem a pusztulás, hanem a határtalan feltörés vágyával: a tizenharmadik színben, az űr végtelenségében repülve. A földre, az életbe itt a Földszellem szava hozza vissza, és ez a szó ugyanolyan funkcióval bír eszmeileg-drámailag, mint Éváé a zárójelenetben. Éva és a Földszellem eszmei-drámai szerepe azonban egyébként is rokon, illetve párhuzamos; mindkettejükben ugyanazok az ősi és megbékítő, rejtett és eltörölhetetlen természet-erők lépnek színre, melyeket Madách költeményei is annyira lírai bensőséggel aposztrofáltak. A Földszellem is abba a "természeti" szférába tartozik, amelybe Éva; a harmadik színben a Földszellem mindkét arcát megmutatja, s ezek éppoly ellentétesek, mint a párizsi színben Éva két arculata. A liget játszi nimfái, (a Földszellem egyik arcának viselői) visszatérnek még az athéni színben, Éva védőiként. A Földszellem által képviselt szférában annak a "szellemi" és "anyagi" egyeztetésnek, kiegyenlítésnek egyik formáját látjuk, melyet ideál és reál szintézise az esztétikában képviselt. Maga a Földszellem ilyen ellentétes elemek egységét fejezi ki – már a nevében is. Arany, Gyulai – és Madách világnézetének ideál és reál, szellem és anyag valaminő egyensúlya, harmóniája felel meg; költészetük és elméletük ilyen egyensúly és harmónia után áhítozik – nem meglepő tehát, hogy Madách is ebben az irányban szeretné megoldani a Tragédia bölcseleti jellegű konfliktusait. De az ilyen megoldásban, reál és ideál harmóniájának ilyen igényében éppoly hiba lenne "transzcendenciát" látnunk, mint túlhajtott "materializálást". Hisz Madách épp e két véglet közt, s mindig az egység, a szintézis létrejöttében keresi a feloldást; a tizenötödik színben is az Úr, nem annyira "transzcendens" módon, mint inkább az "ellentétek egységének" létrehozása érdekében osztja ki a "szerepeket", s mondja ki mindhárom szféra együttes {350.} létezésének szükségét. Mert az, ami Ádám, Éva és Lucifer közt ellentétnek, igenlésnek-tagadásnak minősül, az a valóság egészében: egymásra utalt erők kölcsönhatásának, teljes egységének látszik. Istent a világgal azonosnak tekinti Madách – s az Úr szavai szerint Ádám, Éva és Lucifer egymás nélkül nem lehetnek meg, ember és történelem nem lehet meg a három szféra közreműködése nélkül.

A tizenötödik szín kétféle módon is a kiegyenlítés, az egység igényét hangoztatja – annak az ideál-reál-egységnek hasonlatosságára, mellyel a kor filozófiai és esztétikai nézetei közt találkoztunk. Az Úr elsősorban is erkölcsi értelemben figyelmeztet eszmeiség és anyagiság (ideál és reál) összhangjának mély értelmére, sikert ígérő törvényére:

Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz

Emel majd a végtelen érzete.

S ha ennek elragadna büszkesége,

Fog korlátozni az arasznyi lét.

És biztosítva áll nagyság és erény.

Akarhat-e többet ez a kor "nagyság és erény" biztosításánál? A Világos utáni korszak legfőbb eszményképét fejezik ki ezek a fogalmak. Az Úr most Ádámnak a harmadik színbeli panaszára adta meg a feleletet – biztatásként, eszme és anyag egységének mélyebb értelmét és hasznát fedvén fel előtte, s az anyaghoz kötő "hajszál", "vékony szál" olyan segítő szerepét szentesítvén, mely előtt Lucifer már többször is meghátrálásra kényszerült.

De az Úr nemcsak az emberben létrejött szellemi-anyagi szintézis elvét mondja ki, hanem az egész "teremtésben", tehát a történelemben és a természetben is érvényesülő ideál-reál-szintézis jelentőségére is rámutat, midőn az egymással szembesített három szféra – egymást kiegészítő, végső soron a haladást segítő szerepét hirdeti. A Tragédia egyik nagy alapkérdésére hangzik el itt a felelet – mégpedig mindenfajta "transzcendenciától" mentesen. Aranynak, Gyulainak és Erdélyinek az esztétikában érvényesülő ideál-reál igényével hangzik egybe az, ahogyan Madách is a haladást az ideál uralkodó szerepe alatt létrejövő ideál-reál egység jegyében várja. Mert Ádámé marad a vezető szerep: "Karod erős – szíved emelkedett; Végtelen a tér, mely munkára hív" – s Ádám történelmi harcát éppúgy segíti Éva ("S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd"), mint Lucifer, akinek "hideg tudására", "dőre tagadására" épp a haladás érdekében van szükség ("Hideg tudásod, dőre tagadásod Lesz az élesztő, mely forrásba hoz"). Ez a felfogás "vigaszt", "kiengesztelődést" nyújt a mechanikus materializmus ellenében is; Erdélyi éppúgy mint Gyulai a reál érvényesülésében szükségszerű-törvényszerű visszahatást láttak az ideálra, igazában csak e visszahatás túlzásba lendülését (az "anyagelvűséget") érezték károsnak. Madách szinte az ő gondolatukat adja az Úr szájába: "S eltántorítja bár – az mit sem tesz – Egy percre az embert, majd visszatér" –, amit a kor gondolkodásának nyelvére úgy fordíthatunk le, hogy Büchner tagadólagos, mechanikus materializmusa olyan szélsőség, melyből a "józan gondolkodás" vissza fog térni az ideál-reál egységének elvéhez. Az Úr utolsó, nagy tirádája, melyet a Tragédia eszmei sommá-{351.}saként tekinthetünk, a haladás ígéretét is tartalmazza, de ez csak akkor teljesülhet be, ha Ádám szándékát Éva közvetlenül és szándékosan – Lucifer pedig közvetve, szinte akarata ellenére, támogatja.

Madách tehát a "kiengesztelődés", a kiegyenlítés szintjére torkolltatja a Tragédia eszmei és drámai folyamatait. Ha ezt nem vesszük figyelembe, úgy a mű eszmeiségét, tanítását sem érthetjük meg, A konfliktusok e műben nem bukással – s nem felemelkedéssel oldódnak meg. A Tragédia drámai és eszmei konfliktusainak valódi megoldása: a "kiengesztelődés", a kiegyenlítődés – a három szféra, a három főszereplő, vagyis a valósággal (a történelemmel és a természettel) szemben kialakított, háromféle emberi magatartás között. Ádám éppoly kevéssé vesztes vagy győztes, mint akár Éva, akár Lucifer. Az igazi erőpróba hátra van még Ádám számára: az Úr tirádája szerint rajta múlik, hogy a jövendő történelemben neki vagy Lucifernek lesz-e igaza.

De mindehhez semmi köze a "transzcendenciának". Ha Madách transzcendens Tragédiát akart volna írni, a második színtől kezdve akármelyik történelmi korszakban lezárhatta volna művét, feloldhatta volna konfliktusait. "Transzcendens" értelemben a Tragédia gyakorlatilag mentes maradt volna mindenfajta drámaiságtól, mert hisz a műben a felvetett kérdésekre épp a transzcendens felelet a legkönnyebb – s a legolcsóbb is. Nem kétséges, hogy a tervbevett nagy kiengesztelődés, kiegyenlítődés felé haladva művében, ennek a mély, emberi-isteni színjátéknak eszmeisége néhol az áhítat, a vallásos jellegű érzelemállapot lírájába csap át Madáchnál, a költőnél.

A Tragédia tehát a valóság, a "teremtés" három szféráját állítja szembe egymással, a dráma főalakjában. A cselekményben fellépő mellékszereplők a három drámai főhős szféráiban helyezkednek el. Így kerül Éva szférájába a Földszellem is, mint az embert segítő, megtartó természeti világ egyik szimbolikus képviselője. Éva szférájának legtökéletesebb megvalósulása: maga a Paradicsom, melynek emlékét épp ő, az elvesztő tartja fönn Ádám s a világ számára. Ádám szféráját az eszmei-erkölcsi erők köre alkotja. A "fagylaló ész", a tagadás, a kétkedés szférája: Luciferé. A kor eszmeiségéből adódólag, Madách a mechanikus materializmusnak, s elsősorban Ludwig Büchner tanainak képviseletét bízza Luciferre. De, láthattuk, az ő szférája sem nélkülözhető, mivel továbbjutásra, új utak keresésére ösztökéli az embert.

A három szféra egysége, az ellentétek egymásra hatása révén ugyanúgy biztosítja a haladást, mint a bolygók pályáját – egymás ellen küzdésük, ahogyan ezt az első színben az Angyalok kara megénekli: "Két golyó küzd egymás ellen | Összehullni, szétsietni: |S e küzdés a nagyszerű fék, | Pályáján tovább vezetni." Ugyanígy válhatik a haladás pályáját biztosító erőhatássá Ádám és Lucifer küzdelme is. Madách világképe, világszemlélete tehát lényegében azért nem pesszimista, mivel a három szféra együttműködése, összhangja esetén, igenis, biztatónak, biztosítottnak látja az ember sorsát, jövőjét. Bukás akkor fenyegeti az embert, ha ezt a három szférát nem képes egymással összhangba hozni. Nem elég csak az eszmék világában élni – nem számolván a lomha anyag ellenszegülésével. Ádám egyoldalú eszmei beállítottságában Madách a maga és nemzedéke romantikus-liberális rajongását is színre viszi – azt a rajongást, mely túlságosan könnyűnek, egyértelműnek vélte 48 előtt a haladás útját. Madách nem a haladás lehetetlenségét hirdeti, hanem {352.} olyan ellenmondásait és nehézségeit, melyek csak 48-49 veresége után derülhettek ki. A második prágai szín tanúsága szerint Madách nem az eszmék cáfolatát látja a kudarcokban – az utolsó szín pedig éppen a küzdés, a bízás, a kitartó harc erkölcsének parancsát állítja elénk.

A keretszínek mondanivalója – szorosan kapcsolódva ugyan a keretbe foglalt színekéhez, s mégis, bizonyos mértékben önállóan – "szellem" és anyag, ideál és reál, hívő rajongás és "materialista" tagadás ellentétei közt, a megoldást a "kiengesztelő" kiegyenlítésben, ideál-reál egységében keresi. Az első szín elvont összhangját Lucifer bontja meg, s e megbontás az ember sorsának vagyis a történelemnek útját indítja el. Mert az Úr "színe előtt", az Angyalok karaiban: mozdulatlan, elvont összhang uralkodik csupán, "történelmietlen" módon, hisz a történelem lényege: állítás-tagadás-kiegyenlítés lépcsőfokainak mind feljebb törő dialektikája, vagyis az összhang szüntelen létre-létrejötte, meg-megbomlása. Az utolsó színben, az Úrnak végtanulságot kimondó szavaival, már nem az elvont, hanem az ember sorsából konkréten, történelmileg adódó összhang erkölcsi tanulságai hangzanak el, s ezek olyan biztató okfejtést tartalmaznak, melyet a zárósor éppen csak aforisztikus megfogalmazásban megismétel.