| Nemzet és emberiség kapcsolata a Tragédiában | TARTALOM | Kiadások |
A Mózest közvetlenül Az ember tragédiája után, 1860. június 9-én kezdi írni Madách és 1861. november 16-án fejezi be. A dráma elkészülte egybeesik az osztrák birodalom válságának kiéleződésével (Schmerling-korszak kezdete). A Mózes ebben a helyzetben a zsidó nép történetének egy fejezete mögé rejtetten a magyar nép e korszakának sorskérdéseit fejezi ki. A drámában az egyiptomiak és a zsidók viszonya az osztrákok és a magyarok viszonyát szimbolizálja. A fáraó a császár – Mózes pedig a magyar függetlenségi harc vezetője, akit ugyan nem lehet kulcsalaknak tekintenünk, de akinek vonásai sokban emlékeztetnek a Kossuthéira.
A Mózes-dráma újból feltámasztja Madách korábbi drámáinak antagonizmusát, mely a "titáni" hőssel a gyenge és gyarló népet állítja szembe. Csakhogy amíg az előbbiekben a "titáni" hős elbukott a nép gyarlósága miatt, a Mózes-drámában a hős azonosul a néppel, kiemeli elnyomott, szolgai helyzetéből és naggyá teszi. Mózes szemben áll a néppel, de ez a szembenállás a nép érdekeit, céljait segíti elő. Mózes kifakad a nép ellen, ostorozza, de mindent a nép érdekében tesz. Mózes kíméletlensége, szenvedélyessége oda irányul, hogy kiégesse a népből a szolgaság csökevényeit. A néppel állandóan összeütközésbe kerülő Mózes alakjában Madách végelemzésben azt a hőst rajzolta meg, aki azonosul a néppel.
Az első felvonás Mózest mint a fáraó hatalmának dédelgetettjét állítja elénk, aki nem ismeri származását, és épp ezért az "összbirodalmi" gondolatért lelkesedik. Madách részéről művészi megfontolás volt, hogy hősét épp az "ellenkező táborból" vezeti el a zsidó nép vezérségéig. Mózes drámája, jellemének fejlődése így sokkal plasztikusabbá válik. A dráma már az első felvonásban konfliktussal kezdődik tehát, mely konfliktus Mózes nagynak ígérkező pályája és a származása által meghatározott hivatás között alakul ki. Anyjának, Jókhebédnek közlése nyomán értesül Mózes származásáról, és az első felvonás gerince az a vívódás, mely a nagy terveket hordozó Mózes szívében kialakul.
Erőteljes drámaiság nyilvánul meg abban is: Mózes eleinte visszaretten a gondolattól, hogy a népbe alászálljon; abba a népbe, melyet szolgainak, gyengének és gyarlónak lát. Úgy érzi, hogy terveit nem valósíthatja meg többé, és származását börtönnek érzi:
| Hogy még erőm csak útja kezdetén van: |
| Most lépjek-e irigyek gúnya közt |
| A megvetett rabszolganép közé, |
| S pórmunka közt törjön meg szellemem, |
| Mely a tömeg felett ragyogni lett. |
Az első felvonás drámaisága éppen abból áll: Mózes mégis felismeri az igazságot, hogy a maga nagyságát csak a nép segítségével érheti el, de ehhez naggyá kell nevelnie az egész népet. Kezdetben e népet csupán eszköznek tekinti a maga nagyságának kivívására, de később rájön, hogy magát a népet kell naggyá nevelnie. Szavai, melyekkel a szolgaságba beletörődés, a gerinctelen-{358.}ség, az opportunizmus ellen kifakad, voltaképpen Madách szavai a maga korához:
| Jaj a népnek, ha nincs költészete, |
| Lelkét elfojtja a körültekintés, |
| S csak lelkesülés szűlt mindég nagyot. – |
| Ismerjetek meg – én Mózes vagyok, |
| Zsidó miként ti, – testvéretek, – baráttok. |
| Igen Áron – testvéred. – Nos ölelj meg. – |
| Ma tudtam csak meg e titkot s jövék, |
| Saját szememmel, hogy lássam, saját |
| Szívemmel, hogy megértsem sorsotok; |
| S ha érdemesnek látom népemet, |
| Hogy véle éljek, véle vesszek el. – |
Az első felvonás a konfliktus és szívtépő vívódás folyamataiban építi föl Mózes drámai jellemét. A második felvonásban újabb konfliktus bontakozik ki: Mózes hivatásérzetének konfliktusa egyéni boldogságával. Mózes csak úgy válhatik hőssé, ha tulajdon egyéni érdekein is erőt vesz, lemond róluk, elveti magától a magánélet boldogságát az egész népnek szolgálás hivatásáért. A zsidó nép küldötteinek hívó szavára Mózes otthagyja feleségét, Cipporát és gyermekét is. Itt is előkerül a férfi-nő konfliktus, a nő mint a hős naggyáválásának akadálya – habár egészen másféle módon, mint a korábbi drámákban. Ezt az akadályt Madách legyőzeti Mózessel, túljuttatja őt az akadályon, mely nagyságának gátja lehetne, és az egyéni boldogság kísértésének legyőzésében is tovább növeszti Mózes alakját:
| Ne érintsen már többé női ajk, |
| Ne kéjelegtessen gyermekmosoly, – |
| Nincs nőm, nincs gyermekem, nincs otthonom, – |
| Te egyedül csak harcok Istene, |
| Te egyedül nép, – ameddig szabad lész. – |
| ... |
| Szöknöm kell a boldogság hű öléből |
| Mint a gyilkosnak, aki érzi, hogy |
| Előtte küzdés és utána bűn van. |
| Hogy méltatlant tesz, ámde önművét |
| A vérző üdvöt mégsem bírja látni. |
Mózes világosabban és lényegében változatlanul, a Tragédia népszemléletét szólaltatja meg. A nép "hitványsága" mindkét műben – ugyanegy okra megy vissza. S e "hitványság" egyedüli gyógyszere: a szabadság! A Mózes azt a hitet fejezi ki, hogy a népet el lehet vezetni az "ígéret földjére" – persze, csakis a "nagy ember" áldozatosságával, erélyével – s mintegy magának a népnek akarata ellenére. Mózes anyja, Jókhebéd a népben hinni nemtudó Mózessel szemben – a költő véleményét is képviseli: "És honnan ismered te népedet I Mondd, vakmerőn hogy pálcát törsz felette? | Jártál-e közte, meghallgattad-e | A szívnek rejtett és szent dobbanását?"
{359.} Hogy mennyire csak akarata ellenére lehet boldogítani a népet, hogy gyermeteg változékonyságára építeni mennyire nem lehet, azt az aranyborjú-epizód a drámai helyzetteremtés eszközeivel fejezi ki – ugyanúgy, mint a Tragédiában az athéni szín is. A dráma teljes kibontakozása előtt Mózes még puszta eszköznek tekinti a népet ("A nép csak dőre eszköz, | Egyes nagyok kezében, akik a | Világtörténetet vérével írják. | A nép csak eszköz, én a végrehajtó"), s a "milliók egy miatt" elvét új megfogalmazásban hangoztatja. Később azonban már arra mutat rá, hogy e "gyarló, hitvány" eszközzel, a néppel, mily nagyot tudott létrehozni.
A szolgaság mint bűnjegy – a nép "hitványsága" mint a rabság, az elnyomatás folyománya: íme, a Mózes újból s újból visszatérő, központi gondolata, mely Madách népszemléletének magyarázata is egyszersmind. Ez a szemlélet abból a csalódásból fakad, mely Madách lelkén az önkényuralommal szembeni tehetetlenség láttán eluralkodik: "A rab csak rab marad, szabadságra csak jobb nemzedék érdemes" – írja egyik jegyzetében. Egyedüli reménye már csak "egyes nagyok" felé irányul, s egy Mózes-méretű vezér színre léptét várja.
A Mózes konkrét, politikai vonatkozásai már régóta ismeretesek. Így pl. a garibaldista vonások ("titkon alkalmat keres, | Vágyó imával külveszélyt óhajt, | Hogy az ellenség zászlajához álljon"), a különféle összeesküvésekre tett utalások ("De a mi titkunk nyilvános titok") stb. Az ilyen felsorolást még kiegészíthetnők az egyezkedési kísérletek szenvedélyes elutasításának mozzanataival (Abiram alakját, Áron ingadozását, Józsué kifakadását Áron ellen: "Hát azt hiszed, | Mert minden rókával megalkuszol, | Nyájad hű őre vagy?" stb.). Mindez pedig ugyancsak arról tanúskodik, hogy a Mózes tételeiben és drámai motívumaiban a kortársi valóság fejeződik ki, tehát a dráma népábrázolásában is: Madách kor-értelmezése.
A Tragédia nem tette lehetővé Madáchnak, hogy "nagy ember" és tömeg konfliktusát feloldhassa – de a Mózesben ez a konfliktus eljut a megoldásig, "nagy ember" és "hitvány tömeg" egymásra-találásának magasztos kifejletéig, mely Mózes halálában – és a nép újjászületésében jut költői-jelképes módon kifejezésre. Ez a kifejlet a 48-as eszmék jegyében, 48 patriotizmusának jegyében jön el. A búcsúzó Mózes a haza igaz fiának tekinti azt, aki "Szívében a törvényt" (vagyis: 1848-at) "hűn megőrzi". És az ilyen ember "Bár nem lesz talpalatnyi földe is" – kiemelkedik "Ezrek felett, kik dús örökségben élnek." A "dús örökű" vezető osztályoknál tehát hűségesebben őrzik 48 eszméjét, a haza eszméjét – a földtelenek. Hosszú vívódás után, az igenek és nemek öntépő szembeállításai, szenvedélyes felfokozásai után, Madách végre eljutott a megbékéléshez a néppel, mely levetette a szolgaságot, visszanyerte büszkeségét – és 48-hoz hű maradt. Amiként a Tragédia kételyeit is a küzdés-bízás hangjai enyhítik – úgy a szolgaság és álművelődés mérgei is meglelik a Mózesben ellenszerüket. Persze, a Mózes "megigazult" népe, éppúgy mint a Magyarország 1514-ben befejezésében áhított, majdan eljövendő, "eszményi" tömegek – egyazon liberális nép-koncepció szülöttei. De a Mózes annyit mégis megmutat, hogy Madáchtól idegen az "odi profanum vulgus" arisztokratizmusa –, hogy a szolgaságát elfogadónak vélt nép láttán alakítja ki ítéletét a "hitvány" tömegekről –, hogy népszemléletének keserű és igazságtalan mozzanatai nagyrészt Solferino utáni csalódásaival magyarázhatók. {360.} S ugyanezek magyarázzák azt az elméletet – mely a Mózesben mutatkozik meg –, hogy a nép csaknem akarata ellenére, kizárólag csak a "nagy emberek" önfeláldozása és hősiessége árán nyerheti el szabadságát. De a Mózes tanúsítja azt is, hogy Madách gondolkodásában mindezek a nézetek nem kövesedtek meg, ellenkezőleg: hosszas vívódások gyümölcseként helyüket megbékéltebb, bizakodóbb változatoknak adták át.
Madách műveiben, különösképp a Tragédiában, a haladás, a polgárosodás nemesi szemlélete szólal meg, tekint vissza a megtett útra s a jövőbe. A Kölcsey óta kialakult harcok, eszmei törekvések, hitek értelme értéke kerül végső mérlegre, annyi kudarc után a Tragédiában, s e mérlegeléssel együtt merülnek föl a jövő nyomasztó kérdései. Madách abban is különbözik Eötvöstől, Keménytől, Szalaytól, hogy habár a problémákat az ő nyomukban járva veti föl, mégsem a Világos utáni liberalizmus szellemében válaszol rájuk. Madách átéli a liberalizmus 48 utáni kétségeit, tépelődéseit, s elhatol a kétely, a reménytelenség peremére – de ahelyett, hogy az egykori hitek és eszmék módosítására vállalkoznék, megpróbál a "régi módon", a forradalom előtti korszak bizakodásával, hevületével válaszolni rájuk. Madáchnak nem a programja, nem a gondolati rendszere a fontos – hanem a vágya és az indulata, mellyel a múlt harcainak eredményeit és a jövő biztosítékait a tagadás, a demoralizálódás kezéből vissza akarja szerezni.
| Nemzet és emberiség kapcsolata a Tragédiában | TARTALOM | Kiadások |