| TARTALOM | A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM KIBONTAKOZÁSA |
A magyar irodalom történetének 1849 és 1905 közötti korszaka a nemzeti-polgárosult irodalom kibontakozását, majd differenciálódását foglalja magában. A magyar irodalom nemzetivé és polgárosulttá válása szorosan összekapcsolódik a magyar társadalom fejlődésével, a kapitalizmus hazai kibontakozásával, a magyar polgári osztály végleges kialakulásával. Ez a döntő folyamat igen ellentmondásos körülmények között megy végbe, mivel a Világos utáni önkényuralom, majd pedig a kiegyezés következtében fennmaradt feudálkapitalista rendszer a teljes polgári demokrácia létrejöttét lehetetlenné teszi. A magyar irodalom kibontakozására ez az ellentmondásosság erősen rányomja bélyegét, s ez is az oka annak, hogy a legfejlettebb európai irodalmakban kivirágzott realizmus nálunk bizonyos késéssel jelenik meg. A Világost követő félévszázad azonban a 20. századi magyar irodalom virágzásának előfeltételeit teremti meg, s ily módon azt is bizonyítja, hogy épp a késés következtében bizonyos irodalmi irányzatok sűrített erővel, követelődzőbb hévvel jelentkeznek (Ady, Móricz stb.).
A 20. századi magyar irodalom tárgyalásánál a "nemzeti-polgárosult" jelző azért válhatik semmitmondóvá, mivel a Világost követő fél évszázadban az egész magyar irodalom lényegileg nemzetivé és polgárosulttá válik. De az erre való törekvés még fontos indítóokként foglal helyet a Világos utáni két-három évtized irodalmi tudatában. Ezért szükséges tehát e korszakban az egymással oly szorosan összekapcsolódó nemzeti és polgárosodási törekvések beható tárgyalása. Kötetünk a nemzeti-polgárosult irodalom kibontakozását 1849-től körülbelül 1867-ig tárgyalja, a főkorszak első alkorszakaként. Korszakunk második alfejezeteként a nemzeti-polgárosult irodalom differenciálódásának első szakaszát, a kiegyezés utáni évtizedet tárgyaljuk. A nemzeti-polgárosult irodalom differenciálódásának második szakasza az utolsó századnegyedben alakul ki; ez az időköz egyszersmind korszakunk zárószakasza is. A fejlődés e hármas ütemének megfelelően tagozódik tehát kötetünk. Az első alkorszak 1849-től 1867-ig terjed, a második a kiegyezés utáni évtizedre, a harmadik az utolsó századnegyedre.
Az első alkorszak olyan irányzatokkal foglalkozik, melyek már a reformkorban jelentkeztek, melyeknek további sorsa azonban új fejleményekkel jár, s e fejlemények adják meg az alkorszak voltaképpeni arculatát. Ez irányza-{6.}tok: a népies-nemzeti, melynek előzményei Erdélyi János felléptére, Petőfi és Arany életművének első korszakaira nyúlnak vissza. Ez irányzat tárgyalásánál többször vissza kell tekintenünk a reformkori jelenségekre (Erdélyi népiességelmélete, Petőfi és Arany felfogása a népiességről stb.). A másik irányzat: a liberális-nemesi, ugyancsak a reformkorban alakul ki s a Világos utáni évtizedben törekvéseinek mintegy utójátéka zajlik le Kemény Zsigmond és társai életművében. A két irányzat kiegyenlítődése elsősorban Gyulai Pál tevékenységének eredményeként valósul meg az ötvenes évek vége felé. Az alkorszak harmadik irányzata: a romantika Jókai művének kibontakozásában ugyancsak egy, a reformkorban megkezdődött fejlődés betetőződését hozza el. Ezek az irányzatok nem kapcsolódnak szorosan a világirodalom uralkodó irányzataihoz, de a realizmus és a romantika különféle jelenségei bennük is felfedezhetők. A népies-nemzeti irányzat tárgyalása Arany János, Tompa Mihály líráját, az irányzat kisebb költőinek (Lévay József, Szász Károly, Thaly Kálmán) portréit, az epigon költők tevékenységét (Szelestey László, Lisznyai Kálmán stb.), a népies próza törekvéseit (Vas Gereben, Abonyi Lajos) és a népszínmű útkeresését (Szigeti József) foglalja magában. De ehhez az irányzathoz kell sorolnunk azokat a kritikusokat és teoretikusokat is (Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Greguss Ágost), akik részben egyetértettek a népies-nemzeti irányzat célkitűzéseivel, részben pedig ennek az irányzatnak a liberális-nemesivel való kiegyenlítését mozdították elő.
A liberális-nemesi irányzat legfőbb képviselőinek Kemény Zsigmondot és Csengery Antalt tekintjük, s bizonyos mértékben ide tartozik Madách Imre is, akinek nagy műve, Az ember tragédiája a korszak valamennyi ideológiai törekvését összegezi, s aki a centralisták köréből (ezt tekintjük a liberális-nemesi irányzat Világos előtti előzményének) indult el útjára, de túl is jutott ezen az irányzaton.
A romantikus irányzat legfőbb képviselője Jókai Mór, de a romantikus regény képviselőiként tekinthetjük Beöthy Lászlót, Degré Alajost, Pálffy Albertet és Bérczy Károlyt is. Ez alkorszak utolsó esztendeiben megkezdődik már a nemzeti-polgárosult irodalom differenciálódása, az "irodalmi Deák-párt" kialakulása és az ellenzéki irodalom törekvéseinek kirajzolódása is.
A kiegyezés utáni évtized nem bontható fel oly világos irodalmi irányzatokra, mint az első alkorszak. Itt inkább a differenciálódási törekvések érdemelnek figyelmet; e törekvések az alkorszak egyes íróinál más-másféle módon, de hasonló igénnyel jelentkeznek; ez alkorszak tárgyalásánál tehát a kötet az egyes írók pályaképének kirajzolására törekszik. Legfontosabb közülük Arany László és bizonyos mértékben Tolnai Lajos. Kívülük még Toldy István, Vértesi Arnold, Asbóth János, Dömötör János, Ábrányi Emil, Darmay Viktor, Rákosi Jenő életműve kerül itt tárgyalásra. A kiegyezés utáni évtizedben kísérletek történnek a polgári dráma megteremtésére (Tóth Ede, Csepreghy Ferenc, Dóczy Lajos stb.); a kritikusok közül Szana Tamás helyét is ebben az alkorszakban jelöltük ki.
Az utolsó századnegyed számos világirodalmi irányzat jelentkezésében gazdag, de ezek az irányzatok a régiekkel együtt elvegyülten jelentkeznek (romantika, realizmus, naturalizmus, szimbolizmus stb.). Az irányzatok érvényesülésénél fontosabb jelenségnek tekintettük a magyar irodalom egyes műfajain belül végbemenő nagy megújulási folyamatokat. Különösen fontos {7.} ezek közül a líra megújulása, mely Vajda János életművében Ady és a Nyugat líráját készíti elő. Kívüle Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő és Kiss József játszanak vezető szerepet a modern magyar líra kialakulásában és a népies-nemzeti líra elsorvadtával oly követelődzővé váló, modern, városi líra megteremtésében. Az alkorszak lírikusainak táborában megkülönböztethetjük a preszimbolisták csoportját (Endrődi Sándor, Szalay Fruzina, Rudnyánszky Gyula, Telekes Béla), a közéleti líra sajátos jelentkezését (Szabó Endre, Inczédy László, Zempléni Árpád), a nagyvárosi költészet első hangjait (Ignotus, Heltai Jenő, Szentessy Gyula, Makai Emil), valamint a szocialista költészet első megszólalását (Palágyi Lajos, Csizmadia Sándor, Farkas Antal). A líra terén ez az alkorszak hozza el a "népnemzeti" iskola elhalását is Pósa Lajos, Szabolcska Mihály, Kozma Andor, Bárd Miklós és Vargha Gyula műveiben. Az utolsó századnegyed a polgári dráma megteremtésének újabb kísérleteit tárja elénk Csiky Gergely alkotásaiban.
Talán még a líráénál is mélyebb átalakulás és megújulás megy végbe az elbeszélő prózában, aminek legfontosabb jele a realizmus új igényének jelentkezése a regényben, Mikszáth Kálmánnal. Az utolsó századnegyed végzi a legfőbb erőfeszítéseket az elbeszélő művészet új eszközeinek megteremtésére (Bródy Sándor). A korszak reprezentatív műfajává a novella válik, s kötetünk a magyar novella új korszakának megteremtőivel (Petelei István, Papp Dániel, Lovik Károly, Thury Zoltán) külön portré-fejezetekben foglalkozik, de áttekintést nyújt A Hét és a Nyugat között oly nagy szerepet játszó tárca-novellistákról is. Az utolsó századnegyedben alakul ki a magyar lélektani regény, amelynek legfőbb képviselői Gozsdu Elek, Justh Zsigmond és Ambrus Zoltán; bizonyos értelemben ebbe a csoportba tartozhatik Iványi Ödön és legjobb műveiben Herczeg Ferenc is. A 20. században kibontakozó új népiesség fontos előzményei épp a prózában lelhetők fel ez idő tájt: Tömörkény István és Gárdonyi Géza életműve tanúskodik erről. Amiként a lírában elhalt a "népnemzeti" iskola, úgy elhal a prózában is. Utolsó képviselői: Baksay Sándor, Bársony István, Cserzy Mihály, Benedek Elek, Tóth Béla, Sebők Zsigmond, Rákosi Viktor, valamint a közülük leginkább kiemelkedő, s legtöbb eredetiséget felmutató Eötvös Károly. A korszakban végbemenő irodalmi folyamatokról fontos tanulságot nyújt a kritika és az irodalomtudomány. Itt mutatkozik meg legvilágosabban a "népnemzeti" elv nacionalizmussá válása (Beöthy Zsoltnál) s itt alakulnak ki a "népnemzeti" dogmával szembeni felemás visszahatások (Bodnár Zsigmond, Palágyi Menyhért). A kritika azonban teret nyit a realizmus új igényének jelentkezése számára (Péterfy Jenőnél), s már a Nyugat-korszak előtt megszólaltatja a modernség igényét (Riedl Frigyes, Ignotus). A 20. században kibontakozó modern polgári irodalomtudomány két fontos előmunkását, Heinrich Gusztávot és Katona Lajost is ebben az alkorszakban tárgyaljuk. A kötetünket záró Mérleg és kitekintés a századfordulót mint "véget és kezdetet", tehát a polgárosulási törekvések kiteljesítőjét és a modern magyar irodalom előkészítőjét értékeli.
Végül, itt említjük meg, hogy könyvünk írásakor a korábbi kutatási eredmények közül természetesen nemcsak azokat hasznosítottuk, amelyekre fejezetenként, a szakirodalom-jegyzékben is hivatkozunk. Figyelembe vettük a korszak irodalomtörténetével foglalkozó – régebben és újabban készült – fontosabb rendszerezéseket is. Ezekre csak itt, előljáróban hivatkozunk.
{8.} Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. 1878; Horváth Cyrill: A magyar nemzeti irodalom története. 1893; Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis-tükre. 1896; A magyar irodalom története. Szerk. Beöthy Zsolt. II. 1896; Váczy János: A magyar nemzeti irodalom története. II. 1902; A magyar irodalom története. Szerk. Ferenczi Zoltán. 1913; Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. 1930; Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. VI.: A magyar irodalom a XIX. század második harmadában. 1933., VII.: A magyar irodalom a XIX. század utolsó harmadában. 1934; Benedek Marcell: A magyar irodalom története. 1938; Féja Géza: A felvilágosodástól a sötétedésig. A magyar irodalom története 1772-től 1867-ig. 1942., Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom története 1867-től napjainkig. 1943; Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve. 1956; Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Bev. Sőtér István. 1959; Klaniczay Tibor–Szauder József–Szabolcsi Miklós: Kis magyar irodalomtörténet. 1961; A magyar irodalom története 1849–1905. 1963.
| TARTALOM | A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM KIBONTAKOZÁSA |