Az elkülönülés nyomai

Vajda költészete eleven tagadása volt az eszményítés ember- és költőeszményének. Gina-versei a lélek robbanások dúlta terepét tükrözik; fékezhetetlenül {391.} lobog bennük a szerelmi sóvárgás konfliktusokkal terhelt szenvedélye. A harmonikus, érzelmeit fékező és ellenőrző líra helyett romantikusan árnyalt költészetet teremtett. Költői gyakorlatának megfelelően fogalmazta meg Vajda saját szépségeszményét is. Már 1857-ben azt fejtegette, hogy "a szépművészet azon népeknél nyert legtökélyesebb idomot, melyekben a szenvedély, mint izzó parázs a katlan tartalmát, lángra gyújtá a szellem anyagát, a velőt, és e lángok a legemelkedettebb eszményképpé alakultak át" (A szépről a szépeknek, Nőv 1857. április 5.). Az élmény, a szenvedély romantikus eltúlzása szinte rajongó hévvel halmozza a szépség egyetemes hatalmának bizonyítékait.

Nyilatkozik a lelki tartalmak formálásáról is. Schiller fejtegetéseire ismerünk (Über naive und sentimentalische Dichtung), amikor az újkori költészetet egyéni költészetnek mondja Vajda; a költő saját lelke gazdagságát fejezi ki, többé nem képes oly naiv harmóniában összeolvadni korával, környezetével, a természettel, az adott világképpel. Az egyén lelki tartalmait inkább depresszív jellegűeknek tartja, ezért az élmények formálása, a koncepció és a forma teljessége, a mű egészének harmonikus rendje tekintetében nem versenyezhet az újkor a görög tökéletességgel.

Hasonló irányulás jellemzi Zilahy fejlődését is. 1860-as Vajda-bírálatában (Vészhangok) még azt vallotta, hogy a "művészet titka éppen az érzelem dedukciójában és indoklásában van"; ahogy azonban kiszakadt Arany köréből, lassan kétségbe vonta a Gyulai által hirdetett költői tudatosság elméletének általános érvényességét. "Túlcsigázott és tán okadatolhatlan dolog lenne minden költőtől az alkotásban követett eljárásának széptani formulázását követelni; Horác vagy Pope adományával nem mindenki dicsekedhetik, s nagy kérdés, vajon ezeknek is előnyére szolgált-e a teremtő és boncoló tehetség e kétoldalú kimívelése – legalább a koncepció eredeti hevét és a hangulat üdeségét illetőleg?" (Baklövések a dramaturgia ABC-jében, 1862). Ebből a gondolatkörből származnak azok a bíráló megjegyzések, amelyeket Arannyal kapcsolatban hangoztattak az ellenzéki kritikusok. Hideg művésznek tartották, aki mindig meggyőzi, de csak ritkán indítja meg olvasóit. A boncoló, megfigyelő értelem és az alakító képesség elnyomja művészetében a szív szenvedélyeit, s eltörli az érzelmek üdeségét. A magyar ellenzéki irodalom romantikus színeződését jelzik e tények. A lázadó, új utakat kereső egyéniségek elvetették a Gyulai-ajánlotta önfékezést és harmóniát. A személyes szabadságvágy, az élet kisszerűségének és ellentmondásainak nyomasztó súlya gyakran szította fel a személyiség érzelmi világát, s a gátaknak nekifeszülő lélek gyakran hevült fel a lobogás expresszív extázisáig; elméleti téren a romantikus élményköltészet továbbéléséhez vezetett.

Szinte egybegyűjtve kapjuk az ízlésbeli elkülönülés tényeit, ha Zilahy líráját vizsgáljuk, s ha elolvassuk azt a kritikát is, amelyet Gyulai írt a korán elhalt költő verseiről. Gyulai a harmonikus, emelkedett lírát kedvelte igazán. A Petőfi – Arany korszak 19. századi verstípusához vonzódott, ahol teljes átvilágítottság jellemzi a költeményt. Az élmény helyhez és időhöz van kötve; az érzelmek lírai szituációba ágyazódnak bele, nem szigetelődnek el a kiváltó okoktól, szinte okozati indokoltságban bontja ki őket a vers. Ráadásul a hatá-{392.}rozott, a pozitív érzéseket kereste a lírában; nem szerette az érzés elburkolását és az elmosódó érzelemállapotokat. Zilahy verseiről az volt az első benyomása, hogy néhány olyan sajátosság van bennük, amely egyetlen magyar költőnél sem tapasztalható. Tárgytalan, sötét hangulatokat észlelt, szinte a kopárságig sivár lélekállapotot, absztrakcióba hajló érzelmeket, olyan tájakat, amelyeknek nincsenek változatos alakzatai, mert nem a plaszticitás jellemzi őket. Az érzések nem eléggé határozottak, a kétségbeesés okai homályosak, érthetetlenek. Értetlenül állt e líratípus előtt; egy klasszicizáló eszmény alapjáról bírált: a műalkotás elejét, közepét s a végét kérte számon a sokszor állapotszerűségbe hajló műveken.

Túl korán halt meg Zilahy, s költői tehetsége nem tudott kibontakozni. Lírája éppúgy ígéret és lehetőség maradt, mint ahogy csupán ígéret és lehetőség egész életműve. Ám még így is dokumentumok: az ellenzék elkülönülő ízlésének dokumentumai. Disszonáns személyiség depresszív érzelmei, önnön konfliktusaiba szövődött lélek rendülései sötétítik a művek horizontját. Tárgyi nehezékeitől megfosztva fejeződik ki a belső szorongás, mert az élmény el van szigetelve a körülményektől. Elmosódó a képvilág, gyakran vizionárius jellegű, s metaforáiban egy zárt jelképrendszer nyomai csillannak meg. Belső világának kifejezésére lelki tájakat rajzol, s szakít a 19. század reális, konkrét szemléleten alapuló plaszticitásával.

Novelláiban nem találkozunk hasonlóan előremutató jelekkel, de bennük is jelentkezik az ízlésváltás: eltávolodnak az eszményítés ember- és költészet-szemléletétől. Gyulai éppen ezért bírálta őket: "Mintha a költő nem is költeményt írna, hanem elbeszélne egyet-mást az életből, amit látott, hallott... A költői igazságszolgáltatásnak, a művészeti világ e gondviselésének nyomait sem találhatni e beszélyekben. Mintha az erkölcsi világban nem is volna nemezis. Ami történik, csak történik s az emberek bensőleg sem boldogok, sem boldogtalanok. Nemcsak becsületes nincs köztük, de valódian érző sincs. Nem látunk küzdelmeket, nem halljuk az öröm vagy fájdalom hangját" (Zilahy Károly munkái, 1866).

Egyfajta illúziótlanodás, az eszményi jogrend és az erkölcsi világrend fikciójának túlhaladása érződik Zilahy novelláiban. Nem törekszik a Gyulaiféle kiváló érdekűség megvalósítására: a szenvedélyeik által bűnbe sodródó és bűnhődő hősök ábrázolására. Csak elbeszél "egyet-mást az életből": művészek, kalandorok életét (Egy magyar énekesnő külföldön, 1865), szerelmesek házasságát és elhidegülését (Csalfa álmok, tört remények, 1861), az erdélyi kúriák és a kisvárosok szűk életét, új földesurakat, tetszeni vágyó koros asszonyokat, dráma nélküli házasságtörést (Apropos-k és mal-apropos-k, 1862); egyszer önmagát is szerepelteti, s személyes élményeiből áll össze a novella (Verőfényes napok, 1863). Fanyar, Thackeray Hiúság vásárára emlékeztető hangnem dominál bennük. Morális fikciók nélkül szemléli jellemeit az író; a konfliktusok eltompulnak s az események ironikus színezetet nyernek. Helén naplójában (Csalfa álmok) ilyen megjegyzést olvashatunk: "mint engemet Swift, úgy őt az élet tökéletesen demoralizálta". Néha még a múltat is dezilluzionálja. A Verőfényes napok kastélyának bástyája daccal tekint a hegy ormára, ahol máig őrzi a rege a hősök s a vesztett csata emlékét; "beszélnek egymással elmúlt örömről, fényről – maguk is alig hisznek benne". Már a hangnem is jelzi, hogy nem idegen Zilahytól a szubjektív elbeszélő {393.} magatartás. Néha maga szólal meg az események folyamában, reflexiókat fűz a jelenetekhez, kommentálja jellemeit. Legszemélyesebb novelláját (Verőfényes napok) melankolikus lírával színezik az élmények, s halálba révedéi hangulatokig sodorják a testi-lelki bajok. Beleringatja magát a hindu bölcselet gondolatába, amely legnagyobb jóvá magasítja az elmúlást. Nem kész alkotások e novellák, egy pályakezdő tehetség szárnypróbálgatásai csupán, ám történeti jelentőségük tagadhatatlan: a versekkel együtt az irodalmi kettészakadás forrásvidékére mutatnak, a szemlélet, a világnézet, az eszmények változására, az ízlés világában bekövetkező osztódásra.

Mondottuk: az esztétikai gondolkodás elmaradt az irodalmi fejlődés, a kezdődő kettészakadás mögött. Zilahy kritikai elvei is lényegében Gyulai nézeteire vezethetők vissza; bírálatai az ellenfele által hirdetett gondolatokat alkalmazták, vagy – egyszerűen újrafogalmazták őket. Szinte teljes közöttük az azonosság a dramaturgiában. Szigligetivel polemizálva fejtegette Zilahy a Gyulai-féle, klasszicista gyökerű követelményt, miszerint a drámában nem lehet több tragikai hős, mert megoszlik és gyengül a tragikai érdek. A cselekményt egy hős köré kell koncentrálni, s a hős küzdelmének magva adja a műfaj lényegét. Sajátosan ellentmondásos jelenség, hogy míg novellái túlhaladtak az eszményítés erkölcsi gyökerű követelményein, tragikumelmélete szinte Gyulai felfogását fogalmazza át: "Bölcseleti szempontból az ó- és újkori, a klasszikus és romantikus tragédia nem különbözik egymástól; csakhogy amit mi világosan ki tudunk fejezni: az egyént és világrendet, annak fogalmát ők még csupán saját misztikus nézletmódjukhoz mért homályos körvonalakban bírták; nálok az egyén még csak mint ember átalán – és a világrend, melyet mi a dolgok természetébe bele helyezünk, mint afölött, kívülálló nemezis szerepel" (A tragédia bölcselete, vonatkozással Teleki László Kegyencére, 1864).

Kevés jele van annak is, hogy fiatalosabban, hajlékonyabban, érzékenyebben alkalmazta volna a készen kapott elvi anyagot. Jelentős tévedések szeplőzik rövid kritikai működését, s csaknem valamennyi egy szándékos, erőltetett ellenzékiség félresiklásával magyarázható. Bizonyára egyetértett ő is a Buda halála kisszerű, méltatlan bírálatával; Az ember tragédiájától minden költőiséget megtagadott, mert Szász Károlynak akart ellentmondani; Molière Tartuffe-jét rosszul sikerült, időszerűtlen alkotásnak minősítette (Nemzeti Színház. Tartuffe, 1863), csakhogy bizonyíthassa Gyulai nézeteinek tévességét. Kedvetlenítő hibákra bukkanunk a pozitív oldalon is. Meg volt győződve Bajza Jenő drámaírói zsenijéről, s a Zách Feliciánt a Bánk bán mellé helyezte. Kritikai működésének voltaképpen az a legkiegyensúlyozottabb, legeredményesebb szakasza, amelyet Arany mellett töltött el. Legjobb kritikái is a Szépirodalmi Figyelőben jelentek meg, köztük a legfigyelemreméltóbb írás: Vajda Vészhangok című kötetének bírálata. Zilahy írta le először, hogy Vajda az egyetlen, aki önálló, egyéni irányba indult a forradalom óta előállt nemzedékből, s miközben összegezte költészetének értékeit, kitűnő érzékkel jelölte meg azokat a pontokat is, amelyek kifogásolhatók e nagy szenvedélyektől fűtött lírában. Bírálata egy ifjú tehetség valóban meglepő írása, mert olyasmire volt képes, amire a kortársak közül senki. Nem új szempontjaival lep meg, hanem az átélés képességével és a magabiztos judícium találó ítéletalkotásával.

{394.} Kritikáiban több irányú harcot folytatott Zilahy, s támadásainak célpontjai között csupán az egyik volt a Deák-csoport. Erdélyihez és Gyulaihoz hasonlóan támadta az ötvenes évek epigonköltészetét, mert Petőfi szándékos utánzását űzték – Petőfi lelke nélkül. Megalázták a költészetet, lejáratták a népiességet, s olyan zavart okoztak az irodalmi értéktudatban, hogy évek óta sínyli a költészet. Csupán történeti érdemüket ismerte el: "voltak, midőn mások nem lehettek", s hídul szolgáltak egy későbbi, jobb korszakhoz (A hazáról és szerelemről, 1861). Úgy látta, hogy a "kritikai interregnum" periódusa volt a Bach-korszak, mert a "nemzeti" szempont elnyomta az esztétikai követelményeket. Csak erősítették meggyőződését e zavaros irodalmi viszonyok, hogy szükség van a kritikára, mert bírálat nélkül hiányzik a közélet ellenőrzése, s a torz kinövések összetapadnak a tehetség alaptulajdonaival, Így érthetjük meg, hogy miért hangsúlyozta a Pákh-Gyulai szerkesztette Szépirodalmi Lapok és a Brassai-féle Criticai Lapok jelentőségét. Úgy látta, hogy Arany Figyelője is "rég érzett szükség"-et elégít ki.

Harcának másik irányát kritikusi hivatásérzete ösztönözte: támadta az elméleti fogalmak anarchiáját, az egyes művek igazolására szabott alkalmi esztétikákat. Lényegében közös, Gyulaival egyirányú küzdelem volt ez, még ha sokszor szenvedélyesen álltak is szemben egymással. Aranyt is inkább ösztönözte, hogy ne hagyja szó nélkül a zűrzavart, hiszen tekintélyével könnyen helyreigazíthat sokmindent. Maga boncolni, magyarázni igyekezett olyan gyakran használt fogalmakat, amelyeket még nem elemeztek eléggé mélyen (például az "alapeszme" fogalmát, Vadnairól írt kritikájában). Két alkalommal a polémiát is vállalta, mégpedig mindkétszer saját művüket magyarázó drámaírók ellen. Dobsa Lajos tragikus hőst, mártírt, bukott reformátort formált I. István király alakjából István, első magyar király című drámájában. Csak a történeti hűség rovására tudta e koncepciót érvényesíteni, ám azt vallotta, hogy a történelem csupán nyersanyag, amelyet éppúgy formálhat a költő, mint a szobrász a márványt. Zilahy szenvedélyes, de logikus cikkben, Baklövések a dramaturgia ABC-jében (1862) fejtegette, hogy a sikeres reformok hősei nem tragikus hősök. A szenvedélyek hatására elkövetett tragikai vétséget éppoly fontosnak tartotta, mint Gyulai; önmagát igazolandó, még arra a polémiára is hivatkozott, amelyet Gyulai folytatott Jókai Dózsája (1857) ellen, mert hasonló helyzetben érezte magát. Azonosította Jókai és Dobsa felfogását s úgy érezte, olyan nézet ellen kell harcolnia, amelyet egyszer már leküzdött kritikustársa. A már említett Szigligeti-polémia volt a másik, fogalmak tisztázását célzó vitája.

Esztétikai szempontból jóval kevesebb tanulságot lehet levonni az Arany folyóirata közé tömörült írók elleni harcából. Komlós Aladár hangsúlyozta először, hogy e korban inkább Aranyt bírálta az ellenzék, Gyulai csak a nyolcvanas évektől vált a támadások célpontjává (Komlós Aladár: Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében, 1956. 38-39.). Oka részben az, hogy elméleti téren még alig fedezhetők fel a kettéválás előjelei, tehát nem is lehetett a kritikusok közötti elméleti harcé a vezérszólam. Ráadásul eléggé ellentmondásos helyzetbe került Zilahy Károly. Irodalmi rangsora közel állt ellenfeleiéhez. Keményt például világirodalmi értékű regényírónak tartotta. Rokonszenvvel írt Jókairól is, de bírálatai szinte előlegezték azokat a kifogásokat, amelyeket majd Gyulai támaszt egy évtizeddel {395.} később a nagy romantikussal szemben. Utalásai, megjegyzései gyakran irányultak Arany ellen, költői nagyságát mégsem tagadta. Egyértelmű elismeréssel szólt Tompáról; felismerte lírájának hangulati telítettségét. Fokozta helyzetének ellentmondásosságát, hogy lényegében az eszményítés fegyvertárával kezdett harcot az eszményítők ellen. Így születtek meg a már említett túlzásai, tévedései.