A Kritikai Lapok

Riedl lapjai kritikai folyóiratok voltak. Elfogulatlan, világirodalmi szempontú szemlét akartak tartani műveltségünk akkori állapota fölött, alapos, de lehetőleg népszerű elemzését adni egy-egy jelenségnek. A lap jellegéből következik, hogy meg voltak győződve a kritika szükségességéről, s Gyulai {396.} ilyen tárgyú cikkeihez hasonlóan magyarázták a bírálat jelentőségét. Szintén az elvekből kiinduló, értékelő, normatív kritikát képviselték. Érvényes esztétikai törvényekről írtak, amelyek a társadalmi viszonyokból, közéleti szükségletből keletkeztek, erkölcsi, lélektani és esztétikai tapasztalatokból absztrahalódtak. Így a kritikai ítélet az "egyes szellemi tüneményeknek az igaz, szép és jó egyetemes törvényeivel való elfogulatlan egybevetéséből keletkezik" (Dr. Riedl Szende: A Kritikai Lapok, KrL 1862. március 1.). Gyulaira, Erdélyire úgy hivatkoztak, mint a silányságot hivatásból támadó kritikusokra; elvi-esztétikai képzettséget követeltek a bírálat művelőitől, s harcoltak a tudatlan "zug-kritika" ellen. Új elveket sürgettek, s jogosan rótták meg a Budapesti Szemlét, mert valóban sok fordított, összevonással "magyarított" cikket közölt.

Új színezetet adott a lapoknak Riedl művelődési programja. Említettük már, hogy a tudományok fellendüléséért harcoltak. Riedl a nemzet szellemi önállóságát látta veszélyeztetve, ha a költészet mellett nem bontakozik ki a magyar tudományosság. Elképzelései szerint közvetítő funkciót kell betöltenie irodalmunknak: Az egyetemes kultúra mezején "a polgárosodás... üterévé kell válnunk', példává a testvérnemzetek számára, oly szellemi hatalommá, "melly a kezünkből már rég kicsavart kardot pótolja" ([Riedl Szende] R.: Komoly szavak, komoly időben, KrL 1862. március 1.). Kiegészítette e programot az elhivatott-heroikus színezetű magatartása. Sokszor – talán túlsokszor – olvashatjuk, hogy a népszerűtlenség árán is vállalják feladatukat, mert másoknál inkább hivatásuk a silányság nyesegetése.

Gyakran hamis eredményre jutunk, ha pusztán a program alapján ítélünk meg egy lapot. Terv és megvalósítás nincs összhangban Riedlnél sem; a Kritikai Lapok jóval mögötte maradt a célnak, mert a szerkesztő nem tudott kellő számú munkatársakat toborozni. Ahogy későbbi vallomásából kiderül, pártfogók nélkül, magántanítással szerzett filléreiből indította meg orgánumát, s nem keresett munkatársakat, mert nem tudta volna fizetni őket. Segédszerkesztője Hegyi Gyula volt; támogatta Zilahy Károly, Henszlmann Imre és Schwarz Gyula. Nagyműveltségű írók, de kevesen voltak egy széles körű tudományhonosítás programjához. Így alakult ki az ellentét: a programban világirodalmi igény, nemzetmentés és heroikus önszemlélet, a lapban viszont sok elnagyolt, felszínes írás, gyakran rövidke ismertetések s szinte példátlan általánosság. Nevek és művek említése nélkül értekeztek műfajokról, a kezdő írókról, mert nem akartak klikkekkel vitába kényszerülni, ám e nyomasztó általánosság eredménytelenségre kárhoztatta törekvéseiket. Ráadásul nem is egyedülálló Riedl kezdeményezése. A Kritikai Lapoknál jóval eredményesebben terjesztette a tudományt az ekkori Budapesti Szemle, s mint kritikai folyóirat sem volt magában, hiszen létezett Arany János Szépirodalmi Figyelője is. Jogosan hökkentek meg a kortársak, amikor szinte minden számban találkoztak ilyesfajta megállapításokkal: a Kritikai Lapok 'először és egyedül emeltek szót a komolyabb s tisztább irány mellett'. Csak 1863-tól oldódott fel ez az ellentmondás; a Kalauz már szélesebb körű munkatársi gárdával dolgozott, közölt igazi műbírálatokat is, s színvonal terén jóval túlszárnyalta elődjét.

Rendszeres szemlékkel próbálta áttekinteni Riedl szellemi életünket. Ele-meztette novella- és regényirodalmunkat, a kritika helyzetét, a kezdő líri-{397.}kusokat, a napilapokat és folyóiratokat. Igyekezett tájékozódni az újabb-kori filozófiában, s nagy gondot fordított a tudományos intézményekre, az iskolai oktatásra és a tankönyvekre. A Kritikai Lapok bírálatai között lényegesen tartalmasabbak, konkrétabbak a tudományos munkák recenziói, mint a szépirodalmi kritikák. Gyulai is bírált tudományos műveket, de rendszerint csak a formai oldalt vizsgálta: a szerkezet, a nyelv és a stílus problémáit. Riedl lapjai nem riadtak vissza a szakkérdések boncolásától sem.

Kevert, ám több szempontból érdekes irodalomtörténeti koncepció bontakozik ki a Kritikai Lapokban megjelent egyes cikkekből. Toldy Ferenchez hasonlóan aranykornak nevezték a 19. század első felének költészetét, de a romantikus organizmusban gyökerező fogalom Hegel fejlődés-koncepciójával telítődött. Hangsúlyozták, hogy a korábbi, lassú fejlődés önmagában nem magyarázza a 18. század végét és a 19. századot. "Egyesek történetében épp úgy, mint egész népekében koronként hatalmas lökések történnek, midőn a szellem egyszerre teremtőleg kezd hatni, s olly magasságra emelkedik, hová a rendes haladás útján nem juthatott volna. Illy hatalmas lökések egyikének kell nemzeti szellemünknek ama lendületét is tulajdonítanunk; mert a tizenkilenczedik század első fele, csakugyan a magyar nemzeti szellem geniális korszaka volt" (H. Visszapillantás nemzeti költészetünk aranykorára, 1862. március 15.). A koncepció további korszerűsödését jelenti, hogy még Gyulainál is egyértelműbben hangoztatták: e folyamat tetőpontja s egyben záróköve Petőfi költészete. Meglepő viszont, hogy a lapban nyilatkozó ízlésnek volt egy avatagabb árnyalata is: Arannyal vagy Gyulaival ellentétben jóval megértőbb magatartást tanúsítottak a Honderü költői iránt. Határozott tehetségnek tartották Hiadort, s elég hízelgő jelzőket kapott Császár Ferenc, Petőfi hírhedt kritikusa: "koszorús költőnk s alapos tudományú aesthetikusunk" (1862. július 15.).

Arannyal, Erdélyivel és Kemény Zsigmonddal egyetértésben, a kényszerű átalakulás periódusának tekintették Riedl folyóiratai is a Bach-korszakot. Megtörött a negyvenes évek merész ívelése, iránytalanság lepte meg a lelkeket, s az évtized kritikaellenes hangoltsága csak segítette az epigon-poéták honfoglalását. Vajdától abban tértek el, hogy Arany költészetét tekintették e káosz egyetlen fénypontjának, s benne látták a jövendő zálogát, de éppoly erősen hittek egy új irodalom szükségességében, mint a nagy ellenzéki lírikus. Az aláírás nélküli Fordulat című cikk már az átalakulás elszigetelt előjeleit hirdette. Eszerint a Bach-korszakban kialakult egy érdekszövetség, egy "irodalmi club" (feltehetően az epigonokra gondoltak), amely hatalmába kerítette a sajtót, öntömjénezésre és egymás dicsőítésére használta lehetőségeit; felszabadította a dilettantizmust, s egy évtizeden át uralkodott a nemzet fölött. A tisztulás jelét abban látták, hogy csökkentek a régi, színvonalatlan, gondolat nélküli lapok olvasói, s alig volt érdeklődés az új orgánumok iránt. Valójában a fellendült nemzeti ellenállás okozta, hogy a politikai élet felé fordult a közönség figyelme, s hogy megfogyatkozott az érdeklődés az irodalom iránt (1862. december 1.).

A hatvanas évek közepére felbomlott költészetünk első ellenzéki csoportosulása. Vajda Bécsbe költözött, Zilahy Károly, Bajza Jenő, Reviczky Szevér {398.} meghalt, Riedl pedig a pesti egyetem német tanszékén kapott katedrát, s visszavonult az eleven irodalmi élettől. A nemzet figyelme is másfelé irányult: a kiegyezés előkészítésének és megalkotásának mozzanatai kötötték le. Bár évekig tartó hallgatás következett, az ellenzéki gondolat folytonossága mégsem szűnt meg. A hatvanas évek csíraszerű tüneteit továbbérlelték a bekövetkező társadalmi, politikai változások. Ott izmosodtak az ellenzéki eszmék a kiegyezést követő időkben, hogy aztán szinte végleges formát öltsenek az 1880-as években. Ekkor már intézménybe szerveződve próbálták ellensúlyozni a "népnemzeti" akadémizmus egyeduralmát (Petőfi Társaság). Új lírai törekvések bontakoztak ki, megindult a realista széppróza fejlődése, s éppen az ellenzék tett kísérletet arra, hogy megteremtse a magyar és a világirodalmi fejlődés párhuzamosságát. Fokozatosan halmozza fel e folyamat az átalakuló esztétikai gondolkodás elméleti anyagát, részben pedig az impresszionista kritika, a műélmény oldaláról halad túl az immár akadémizmussá merevedő Gyulai-féle elvrendszeren.