| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A kiegyezés után következő másfél évtized a sajtó tekintetében is a régi lezárásának s az új utak keresésének, az átmenetnek a korszaka volt. Mégpedig a tétova, a sikertelen, az elvetélt kezdeményekkel teljes, az álösvényekre, zsákutcákba, vakvágányokra vivő útkeresésnek a korszaka. A föllépő erőkben többnyire e téren is csak az érvényesülési akarat, a tettvágy élt világosan, de sem céljaikat és eszméiket, sem pedig a reális lehetőségeket, szükségleteket és módszereket nem tudták tisztázni, fölmérni és kialakítani. Annyi lapot, mint e másfél évtizedben, az előtte eltelt félszázadban sem alapítottak. A Vasárnapi Újság egy 1875-ös statisztikája szerint 1861-ben ötvenkettő, 1875 első felében viszont már kétszáznégy volt a lapok száma. Az alapítások nagy része ugyan az egy, sőt a félesztendős fennállást is alig érte meg. A fővárosba özönlő nemesi fiatalság előtt, szakképzettsége nem lévén, könnyű, úrias megélhetéssel, hírrel, dicsőséggel s gyors érvényesüléssel kecsegtető tevékenységnek tűnt föl a zsurnaliszta pálya. Az olvasóközönség, az olvasni tudók, az olvasást igénylők száma azonban (a Bach-rendszer tagadhatatlan ily vonatkozású eredményei s a városok gyors magyarosodása ellenére) sem állt arányban a sajtó növekedésével.
Ám a lapok számának ez aránytalanul gyors szaporodásánál, a kisszámú közönségért való anarchikus és túlságosan széles mezőnyű versengésnél is nehezebb problémát, gátlóbb akadályt jelentett az a tény, hogy ugyanakkor a keletkező lapok – a szorosabb értelemben vett szakközlönyöktől eltekintve – tartalom, arculat, jelleg tekintetében alig különböztek egymástól. A szerkesztők előtt a megszerezni óhajtott előfizetői tábornak sem szemléleti, sem művelődési, sem szociális jellege nem állt tisztán. Igaz, a lehetséges olvasóközönség, az olvasni tudók, az olvasást igénylők tömege is meglehetősen differenciálatlan, s főképp pedig tudatosulatlan volt még ez időben, mindhárom említett tekintetben. S ezt a differenciálódást, főképp pedig ezt a tudatosulást rendkívül akadályozta, majd vissza is vetette a nemesi hatalom erőteljes reorganizálódása, a nacionalizmus jegyében, a magyar hegemónia védelmének jegyében. Az történt itt is, mint a szűkebben vett szépirodalom területein, főképp az epika területén: saját kezdeményeiket nem bírták a felnövő "fiatal" {438.} nemzedék, a jelentkező új erők tehetségesebbjei folytatni; mert kezdeményeik már fogantatásukban felemásak, mélyen ellentmondásosak voltak, s ellentmondásaik termékeny dialektikájú feloldása – a tendenciák és a frontok, az erők és a törekvések kialakulatlansága következtében, az újraszerveződő nemesi hatalom légkörében, kényszerítő sugalmában – nem is sikerülhetett. Rendkívül jellemző az, hogy 1875 körül nagy tömegű lap szűnt meg, köztük, természetesen, az a három új lapalapítás is, mely a jövőre utaló legtöbb valódi polgári motívumot mutatta fel 67 után: a Magyar Újság, a Reform és a Figyelő. E lapok szerzőinek és szerkesztőinek útja, szellemi-politikai magatartása aztán az eredetitől többnyire eltérő irányt vett, elhagyván nagyrészt a kezdetben jelenlevő progresszív motívumokat. Olyannyira, hogy a következő évtized derekán tömegesen jelentkező újabb progresszív erőkkel többnyire már nem találtak közösséget, sőt, nemegyszer szembe is kerültek velük.
A korszak lapjait hat csoportba oszthatjuk, tárgyuk, műfajuk szerint: a politikai, az irodalmi, a divat-, az ismeretterjesztő, az élc- s a szaklapok csoportjába. Az irodalom fejlődésében, az utolsó csoportot leszámítva, eszme- és formatörténetet illetően egyaránt, valamennyinek volt több-kevesebb szerepe.
A politikai lapok rangelsője, mintája és mércéje még mindig a Pesti Napló volt. Pedig színvonala a Kemény-féle Naplóhoz képest mélyen leszállott. A lap ugyan még mindig a Deák-párt centruma, a régi, a jórészt centralista iskolázottságú liberálisok maradékai mögött állt. De a párt magvának szétforgácsolódása, az ötvenes, hatvanas évek vezető csoportjának elöregedése egyrészről, funkció vállalása az államvezetésben másrészről, szétbomlasztotta a lap intellektuális potenciálját. Valamikor Kemény és Gyulai, Csengery és Kazinczy Gábor, Erdélyi és Greguss, Salamon és Szilágyi Sándor írtak tárca rovatába irodalomról, művelődésről, tudományról. Gyulai ugyan most is kifejezte, s éppen a Naplóval vitázva, reményét, hogy a Napló, s általában a politikai sajtó ezután is hathatós részt vállal az irodalom s a művelődés problémáinak boncolásában, eredményeinek közkinccsé tételében. A valóságban azonban, különösen, miután az újjászervezett Budapesti Szemle végképp elvonta intellektuális bázisát, a Vajda Viktor, Csillag Gyula, Tóth József, Pálóczy Lipót-féle tárcaírókkal kellett megelégednie, vagy Feuillet, Sandeau, Janin, Didier, About, Willkie Collins-féle francia, ritkábban angol szellemes és szellemeskedő szalon-elmélkedésekkel és fecsegésekkel kellett megtöltenie a vonal alatti rovatot. Elbeszélést is gyakran hozott a lap e rovatában; többnyire az említett francia szerzőktől, illetőleg ezek epikus testvérpárjaitól vagy névtelen vagy álneves hazai szerzőktől; csattanóst, humorost, adomaszerűt vagy szentimentálisat; s a Kósza Lélek, az Egy Valaki, az Ember Énis-féle "humorizáló" álnevek magukban is jól érzékeltetik a bennük megtestesülő igényt és nívót. S e mellett jól érzékelteti e nívót és igényt az is, hogy az "angolból", "franciából", "németből"-féle archaikus eredet-megjelölés még mindig kielégített szerkesztőt és olvasót egyaránt. A tárcák tematikáján azonban már jól érezhető a populáris természettudományosság és pozitivizmus hatása: földrajzi, etnográfiai, antropológiai, technikai, geológiai vagy egyéb tudományos elem és probléma gyakran került bennük elő vagy éppen középpontjukba; Julius Verne gyakori szerzője a tárcarovatnak, Darwin pedig gyakran emlegetett neve, persze, többnyire inkább csak humorizálva vagy frázisszerűen. S a pozitivizmus mellett az Európa-szerte hódító külsődleges historizmus {439.} szintén éreztette hatását, leszállt formában ugyan, s a hazai nacionalizmussal bőven átitatva.
A lap beosztása, szerkesztésmódja megmaradt a hatvanas években kialakultnál. Vezércikk állt az élen, mely többnyire a centralisták, főképp pedig a Kemény Zsigmond által kialakított, meghonosított formulát követte: a heti, a napi politikai, főképp külpolitikai eseményekből kiinduló, ezekre épített, sarkított eszmefuttatás volt ez, mely inkább néhány szellemes fordulatban, mintsem belsőleg kimunkált logikán s okadatolt érvelésben jutott el a kívánt tételhez, tanulsághoz, javaslathoz. Csakhogy mindezt a centralisták következetessége, elvisége és gondolatgazdagsága s Kemény magvassága, rejtett vonatkozásokban bővelkedő argumentációja s drámai heve nélkül adta a lap. S itt hangsúlyoznunk kell azt, hogy a Napló elhígulásában, korszerűsödése elmaradásában is végső fokon a Deák-párt összetételére, törekvéseire, eszmevilágára jellemző vonást kell látnunk. Azt – amit Arany Lászlóval kapcsolatban is hangoztatunk (l. a 38. fejezetet) –, hogy ebben az összetételben, eszmevilágban és ezekben a törekvésekben 67 után éppen a valódi polgárias elemek regenerálódása, fiatal erőkkel való fölfrissülése maradt el. Legfőbb értékét így a lapnak tulajdonképpen a közgazdasági s az államigazgatási s az egyéb publicisztikai szinten tartott szakcikkek adták. Ezek mellett a lap nagyobb felét a minden rendszer és válogatás nélkül összehordott kül- és belföldi apró híranyag tette ki. Irodalmi s művészeti tudósítás is volt ezek között bőven, de többnyire állásfoglalás és érdemi hozzászólás nélkül. Egyáltalán: az egész ekkori Naplót az egykori eszmélkedő, polemizáló, értékelő feldolgozó, hasonító Naplóval szemben a lomha leírás, regisztrálás, közlés, a hasonítás nélküli közvetítés jellemzi. Az akadémiai ülésekről vagy a frissen megjelent könyvekről adott ismertetéseire például rendkívül jellemző volt ez időben a következő módszer és fordulat: "Bírálat helyett egy részt közlünk."
A hetvenes évek derekán a Napló bizonyos változáson ment át. Szerkesztését már jóval előbb, 1869-ben – az egyébként már akkor is csak névlegesen fungáló Kemény Zsigmondtól – Urváry Lajos vette át. A módosulást azonban nem a nagyon is középszerű, színtelen egyéniségű s elvi arculatú Urváry hozta, hanem az, hogy Rákosi Jenő Reformja 1875-ben beleolvadt. Megváltoztatni, megújítani azonban nem tudta e bővülés; annál kevésbé, mert Rákosi pályáján éppen ez időben következett be az az átalakulás, melynek eddigi progresszív s újító hajlamai áldozataivá lettek. Mindazonáltal ettől az időponttól kezdve, ha érintett irodalmi vitát a lap, az Akadémiát s Gyulai körét rendszerint iróniával vagy nyílt ellenszenvvel említette, míg előbb rendszerint az Akadémia oldalán állt.
S ha a Napló alacsony szinten mozgott, Tisza-párti, ellenzéki riválisai, az Ellenőr és A Hon semmivel sem állottak fölötte. Sőt, az előbbinek tárcarovata s művészeti tudósításai, ha lehet, még sokkal esetlegesebbek voltak a Naplóéinál is; s még kevesebb esztétikai állásfoglalást tartalmaztak. De egyéb közleményei tekintetében sem ütötte meg az Ellenőr a Napló színvonalát; a gondolati és eszmei elem belőle még inkább hiányzott. Egészen a napi politikába merült, legfőbb anyagát a pártok és csoportok küzdelme, taktikázása szolgáltatta. Gyakran számokon át alig közölt egyebet, mint a parlamenti és választási beszédeket: a Tisza-párti képviselőkét persze, többnyire teljes szöveggel. A párt hangosabb felének, műveletlenebb elemeinek, mezei hadainak közlönye {440.} volt ez. A hetvenes évek elején rendkívül népszerű volt országszerte. Népszerűségét szerkesztője, Csernátony Lajos már-már legendás gátlástalanságának köszönhette. Csernátony a személyeskedésnek addig nem ismert s azóta is ritkán tapasztalt fajtáját és méreteit honosította meg. Hol közvetlenül, nyílt durvasággal támadott, hol "franciás" "szellemes" csevegésbe, "angolos" rövid eszmefuttatásba, vázlatba bújtatta (Buffet-, Apróságok-, Hallottuk-féle rovatban) rágalmait, gyanúsításait, sértéseit. A lap elvi cikkei, vezércikkei a dzsentri politika patetizáló verbalizmusának melegágyai voltak. Egy választási programcikkéből (1875) idézzük: "És most harsogjon hát a tárogató! és: előre! Fel a vértelen tusára, hová nyílt sisakkal indul az igaz, s csak a gyáva és hazug födi el hitvány arcát, rejtegeti szennyes színeit." Politikai felfogására, konkrét javaslataira, célkitűzései szellemiségére pedig ugyancsak 1875-ből ezt: "Ne sikerüljön bár a mostani kormánynak [a Wenckheim–Tisza-félének] az anyagi jobblét felé irányzott törekvése: csak a magyar nép tönkre tett erkölcsét javítsa meg: a nemzet háláját megérdemli." A fúzió s Tiszáék uralmának megszilárdulása után aztán, midőn már nem volt kitől féltenie "a magyar nép erkölcsét", a lap hirtelen légüres térbe került s hangneme elvesztette értelmét; előfizetői elhagyták, s 1882-ben egyesült A Honnal, s a kettőből alakult új lap Nemzet címmel jelent meg.
A Hon, mely állítólag az angol Times-t tekintette létrejöttekor példájának, kétségkívül szolidabb, jobbízlésű lap volt, mint az Ellenőr, s szakrovataiban tartalmasabb is nála. Általános politikai eszmék tekintetében azonban ez sem dicsekedhetett különösebb gondolatgazdagsággal s újszerűséggel: a nemesi liberalizmus és nacionalizmus frázisos eszméit variálta; a közjogi kérdésekre sarkítva s irányozva őket. Az azonban mégis kétségtelen, hogy, különösen első szakaszában, főképp az önállóbb magyar gazdaságpolitikát illetően jóval több progresszív elemet tartalmazott, mint Csernátony lapja. Ez utóbbi első esztendeiben többször vitára is került sor a két lap között, s Jókaié volt, kétségkívül, e vitákban a bátrabb, a progresszívebb és a következetesebb. Művelődési kérdéseknek nagyobb teret szentelt ugyan, mint az Ellenőr, sokkal tájékozottabb is volt annál, mely még a különböző írók neveit és műveit is minduntalan összekeverte, ám tárcarovatának igazi vonzóerejét elsősorban mégis az adta, hogy a szerkesztőnek ekkor írt művei nagyrészt itt láttak napvilágot (az 1872-i évfolyamban például Az arany ember, az 1875-iben A jövő század regénye). A fúzió után azonban A Hon is gyorsan sorvadni kezdett, eszmei szegényessége, formai régimódisága hamarosan nyilvánvalóvá lett, s tizenkilencesztendős fennállás után (1863–1882) hosszú agóniával, a teljes részvétlenség mellett szűnt meg, illetve fúzionált, mint említettük, az Ellenőrrel.
E lapok vázolt általános jellege persze nem zárta ki, hogy rövidebb-hosszabb ideig igen kitűnő, gondolatokban vagy írásmodorban vagy mindkettőben újat hozó munkatársakat mondhassanak magukénak. Elég itt a Napló 1870 körüli évfolyamai esetében utalnunk például az ifjú Toldy Istvánnak másutt már jellemzett eszmevilágára és stílusára (l. a 40. fejezetet); a 75 utáni évfolyamai esetében pedig a fiatal Riedl Frigyeséire (I. a 95. fejezetet). A Hon korábbi korszakával kapcsolatban meg Mocsáry Lajosnak körülményességtől és nehézkességtől nem mindig ment, de mindenkor következetes, őszinte és átgondolt, magas eszmeiségű cikkeire figyelmeztethetünk, utolsó évfolyamaiban meg például Reviczky munkatársi szereplésére. Az Ellenőrt {441.} illetően meg például Ugron Gábor tudósítói tevékenységére. Az ő cikkeit ugyan, Mocsáryéival szemben, elsősorban nem eszmei újdonságuk és progresszivitásuk tünteti ki, bár ez időben még akadt bennük ilyen elem is; a communardok harcáról, sorsáról, kálváriájáról például – kezdetben legalább – majdnem rokonszenvvel tudósítottak; mégis, elsősorban a hangnem és a forma tekintetében volt szerepük a magyar újságírás történetében: tájékozottságot, széles körből asszociált művelődési anyagot, eszmélkedő jelleget és könnyed, polgárias tónust egyesítettek.
E három politikai lapban azonban, említett típusú, újat hozó, hosszabb-rövidebb ideig hozzájuk kapcsolódó munkatársaik ellenére, a korszakzáró jelleg dominált; a nemesi liberalizmus különféle szintű, mélységű és őszinteségű tükröződését találjuk bennük. Velük szemben újat két napilap jelentett: a Magyar Újság és a Reform. Az első inkább csak eszmékben, a második formákban is. A Magyar Újság (1867–74), melyet Böszörményi László alapított, majd ennek mártírhalála után Simonyi Ernő, Irányi Dániel, Helfy Ignác és Szederkényi Nándor szerkesztett, (a meggyökeresedett közhittel ellentétben) nem csupán Kossuth hazai szócsöve volt. Jóval több annál: radikális, nemegyszer egészen a szocialisztikus eszmékig hatoló új gondolatok terjesztője, népszerűsítője. Szerkesztési formáiban ugyan jórészt megmaradt a hatvanas években kialakultaknál, az arány azonban, s a mód, ahogyan elvi kérdéseket tárgyaltak benne, tulajdonképpen formai újdonságot is jelentett. Társadalmi-politikai s művelődési kérdések szembesítésére, ami jórészt hiányzott az előbb említett lapokból, itt szép példákat lehetett találni; s nem is csupán Vajda János, hanem mások, például A Honból ideszoruló, idehúzódó, kiváló Mocsáry Lajos cikkeiben is. A lap kétségkívül Böszörményi alatt volt a legfrissebb; utóbb a közjogi, nacionalista frázisosság egyre jobban beléhatolt s tárcarovatában már sok eleme föltűnt a későbbi üres, puffogó 48-asságnak. Utóda, a Csávolszky Lajos által vezetett Egyetértés (1874–1913) szerkesztésében modernebb, mozgékonyabb volt, kitűnő tárcaírók is találtak benne otthont (például a fiatal Péterfy Jenő), az említett frázisosság azonban sokkal mélyebben átjárta már.
Voltak a Magyar Újságon kívül a baloldalnak más lapjai is, főként hetilapok; ezek részint szorosan kapcsolódtak a 48-as párthoz, annak egyes csoportjaihoz, részint kívül maradtak a párt keretein s néhány esetben tőle balra is álltak. A polgári radikalizmus, sőt, a proletársajtó kezdeteit s jórészt még kezdetleges kísérleteit láthatjuk bennük. Többnyire rövid életűek voltak s kis példányszámban keltek el. Csak a fontosabbakat említjük meg közülük. Az 1867-ben megjelent Pesti Hirlap, mint neve mutatja, Kossuth egykori lapjának folytatása kívánt lenni. Később, 1870-ig Pesti Hetilap címmel jelent meg. A legjelentősebb, a leghoszszabb életű s a legnagyobb hatású köztük a címét gyakran módosító Nép Zászlaja volt. Az irodalom tekintetében azért is fontos, mert Vajda talált itt teret és menedéket, s mert írók s irodalomtörténeti egyéniségek, mint Áldor Imre dolgoztak nála, s végül mert a francia polgári radikális irodalom s utópista szocialista irány is hangot kapott benne. Mellette Tóvölgyi Titusz 1869-ben indított s még az évben megszűnt Szabadsajtó című lapját említhetjük, s Szini Károlynak, a novellista Szini Gyula apjának Népfelség című 1871-ben keletkezett s ugyanaz évben megszűnt közlönyét. Tóvölgyi is, Szini is rokon-{442.}ságot tartott az utópista szocialistákkal: az előbbi később utópista szocialista elemekkel átszőtt regényt is írt; rá inkább a maga korának utópistái hatottak, Színire inkább a korábbiak; Rousseau rajongója volt s már a hatvanas években le kívánta fordítani kedvelt filozófusa fontosabb műveit, de a tervnél s kéziratos kezdeteknél abban sem igen jutott túl. Tóvölgyi aránylag biztosított egzisztenciával rendelkezett, Szini vidékről fölszármazott, hányódó, kallódó életű és tehetségű értelmiségi proletár volt. Megemlíthetjük mellettük még Mészáros Károly lapját, a Nép Szavát (1868–1871). Mészáros már az évtized elején is kísérletezett lapkiadással. Az iparos-kézműves kisemberek, akik közül maga is származott s a munkások érdekeinek, érzelmeinek kívánt hangot adni, de iskolázottsága a zsurnalisztikában kezdetleges volt, hangja durva, s maga Arany is kedvetlenül nyilatkozott róla. Előbb Debrecenben Dongó címmel (1861), majd Pesten Ludas Matyi címmel (1867–1873) élclapot is szerkesztett az említett érdekek és célok szolgálatában, e műfajban több szerencsével és rátermettséggel.
Ezek a kísérletek s nem említett társaik megint csak azt tanúsítják, mint az 1867-re következő évtized egész irodalma: az erősödő, a reorganizálódó földbirtokos-hatalom légkörében, a Tisza-politika fölkészülése idején elhígulnak a régi értékes törekvések, a polgárias új kísérletek pedig elfojtódnak, kezdeményezőik utat vesztenek, s később az újabb polgári kezdeményekhez már nem találnak ösvényt. Elég itt arra utalni, hogy Tóvölgyi később a spiritizmusba temetkezik, a Pesti Hirlap egyik kiadója, Csukási József pedig Rákosi Jenő társa és bábja lesz.
A Reformot Rákosi Jenő alapította (1870), Kemény biztatására, Deákpárti, de ezen belül határozottan polgárias-liberális irányzattal. Rákosit igazságtalan csupán második pályafelének alapján megítélni. Útja reveláló példa abban a tekintetben, miképp torzult el, vált csupán talmi, sőt, kártékony eredményeket teremtővé egy-egy jeles tehetség, egy-egy sok értékkel s jószándékkal fölruházott egyéniség a nacionalizmus szellemi terrorjának légkörében, meg persze polgárságunk alapvető gyengesége, készületlensége, beilleszkedő volta következtében. Lapja az első valóban városias-polgárias lapok egyike volt. A pártok taktikázó napi küzdelmeivel szemben távolságot tartott: "pártlap de nem pártközlöny" – vallotta magáról. Pártkulisszák nyitogatása s a politikusok személyi kérdéseinek feszegetése helyett a kommentáló, intellektuális alapozású és hangnemű elvi állásfoglalásra vetette a hangsúlyt. A közlő, regisztráló elemmel szemben az értelmező, értékelő jelleg dominált benne; a dikciózó, patetikus vezércikk helyett a diskurzus-szerű megbeszélés. A közélet kérdéseit napi politikai helyett nagyobb távlatból, társadalmi, művelődési, gondolati szempontból igyekezett megragadni és megvilágítani. Büszkén s joggal vallotta, hogy az értelmiségi polgárság javát táborába sikerült vonnia. Művelődési, művészeti kérdések sokkal nagyobb helyhez jutottak benne, mint a többi lapokban. Holt, közömbös, kommentálatlan, ollózott híranyag, mely oly jellemző volt a többi napilapra, kevés volt benne található. Viszont, igaz, volt benne bőven bensőséget szenvelgő, enyhén szentimentális-biedermeier, jellegzetes kispolgári elem, mely Rákosi lapját, tüntető francia rokonszenve ellenére is, az osztrák polgárság lapjaival rokonította.
Rákosi nemcsak névlegesen "szerkesztette", hanem valósággal is ő csinálta a lapot: kitűzött eszmei céljaival, törekvéseivel az egész újságot igyekezett {443.} organikusan áthatni. E célok a polgárság nagyobb szerepének, az önállóbb magyar gazdaságpolitikának, a függetlenebb külpolitikai tájékozódásnak a szorgalmazását jelentették; a nemesi liberalizmusnak polgárira való áthangolását; a nemesi-nemzeti vallásos tudati normákkal szemben, vagy legalább mellett a polgári liberális, természettudományos-pozitivista laikus felfogás érvényesülhetését. "Csak a természet bölcsességében találhatunk megnyugvást; – írta egy programcikkében –, amit létrehoz, vagy legalább létrehozni enged, az bárminőnek látszik, mindenkor még is a legjobb. Laisser-faire!" Hevesen agitált az antiszemitizmus ellen, Andrássy egyoldalú porosz orientációja ellen, sőt, nemegyszer az egyház politikai szereplése ellen is. Az értelmiségnek a francia kultúra, művelődés és társadalom iránti érdeklődését szorgalmazta folytonosan s lankadatlanul: a bécsi s főképp a nagynémet befolyással szemben ugyanis franciás-polgárias oltással vélte ellenállóvá tehetni művelődésünket. Az elkövetkező évtizedekben az értelmiségiek körében tapasztalható nagy francia rokonszenvnek kétségkívül a Reform volt egyik fő sugalmazója.
Az Akadémiával s Gyulai körével szemben állt. Részint nemzedéki alapon; általában szeretett a fiatal nemzedék nevében szólni. De még inkább azért, mert úgy vélte, az akadémikus kritika a maga erkölcsi esztétikai normáival megbéklyózza a kibontakozó tehetségeket. Különösen Gyulai merev műfaji normái s erkölcsi igazságszolgáltatást követelő felfogása ellen tiltakozott. Hirdetett esztétikai eszményei és eszméi azonban meglehetősen ellentmondásosak, sőt zavarosak voltak. Festészetben például egyszerre magasztalta a francia klasszicizmust, realizmust és romantikát, Ingres, Courbet és Delacroix meg a Piloty-féle álklasszicizmus műveit is. Hugo és Lenau mellett Balzacért s az angol realistákért is lelkesült, bár maga Rákosi az úgynevezett újromantikus iskola vezéregyéniségének számított még ez időben. Ez az irány azonban ekkor már korántsem quadrált Rákosi sokrétű és ellentmondásos esztétikai nézeteivel, melyek végül tragikum-felfogásának felemás individualizmusában összegeződtek s a lelkes Ibsen-rajongáshoz is elvezették. Magva e nézeteknek az a romantikus (vagy félig már "modern", polgári) ihletésű óhaj volt, hogy az egyéniség minden etikai s esztétikai kötöttséget, normát levetve (legföljebb a nemzetit akceptálva), fejthesse ki magát úgy, ahogy az életben azt meg nem teheti. Az élet a kompromisszumok világa, a művészet a szabadságé – vallotta. Vajda iránti rokonszenve is, melynek lapja gyakran adott kifejezést, ebből a romantikus polgárias individualizmusból származhatott.
Ez idő tájt már világosan érezte az újromantikus iskola távlattalanságát s kezdett "nép drámai" s tragédia-tervekkel foglalkozni. S nem tehetségén, hanem a hazai viszonyokon és jellemén múlott, hogy végül csak Ripacsos Pisták és Tágma királynék lettek belőlük. Rákosi tehetséges volt és célratörő, de polgár, korának polgára; az ügy erosza és ethosza már hiányzott belőle. Anyagi sikereit mindig is éppoly büszkén tartotta számon, mint a szellemieket, s a közönség anyagiakban lemérhető állásfoglalását, hangulatát végül is tanácsnak, kritériumnak és döntőbírónak fogadta el. Népszínművet írt tehát és nacionalista-romantikus, misztikus-mitikus sorstragédiát.
És végső soron ugyanezekből az okokból adta föl a Reformot is. Az a polgári, főképp értelmiségi réteg, melyre oly öntudatosan hivatkozott, kicsi volt, hogy {444.} jövedelmezően tartson fönn egy lapot s biztosítson karriert egy nagyratörő zsurnalisztának. Amidőn aztán Rákosi újra szerkesztett – a Budapesti Hirlapot – márcsak pszichológiai erényei voltak meg szerkesztői tehetségének, az eszmeieket a kispolgári "realitás-érzék", "józanság", "belátás", az alkalmazkodás lenyeste; új közlönye így már a "modern", mondhatnánk, imperialista nacionalizmus, a szélsőséges sovinizmus szócsöve lett, maga, a self made man-voltára oly büszke polgár pedig Beöthynek, a tradicionális társadalmi hierarchia védelmezőjének első számú szövetségese.
Rákosi lapjával egyidőben tette első számottevő kísérleteit a munkássajtó is, Külföldi Viktor lapjával, a Munkás Heti Krónikával (1873–1880). A lap az országos politikának elsősorban a munkásságot szorosabban érintő kérdéseiben foglalt állást. Nagyobbrészt a munkásmozgalom, a szocialista tanok népszerű ismertetése, főképp pedig a munkásegyletek belső ügyei töltötték meg. Volt tárcája is, s hozzászólt irodalmi, művelődési kérdésekhez is. De gárdájának irodalmi, esztétikai iskolázottsága, gyakorlata még túlságosan is kezdetleges volt ahhoz, hogy esztétikai síkon szóljon e kérdésekhez. Inkább csak a ponyva, a "Bucsánszky-féle [hírhedt ponyva-kiadó] rongyirodalom" hatásától óvta olvasóit. Arra nézve, hogy a lap az irodalmi irányok és művek meg a társadalom, a politika áttételes összefüggései között mennyire nem igazodott el, jellemző volt az, hogy a lap tárcája – "a család iránt, különösen pedig a munkásnők iránt is tekintettel"–ugyanattól az idillikus-bukolikus Erckmann–Chatrien elzászi írópártól közölt 1873-ban folytatásos regényt (Teréz asszonyság), akiktől az uralkodóosztály lapjai is oly szívesen adtak tárcát" andalító problémát kerülő harmóniájukért. A művelődési kérdések elméletibb igényű fejtegetésében a német szociáldemokrata teoretikusokat követte a lap, vagy egyszerűen fordította, kivonatolta őket. Fölismerhető azonban a lapban mégis bizonyos ösztönös irodalmi tájékozódás. A magyar nemesi regényírókról (Jókairól, Keményről, P. Szathmáry Károlyról) iróniával szólt, s kezdetleges, a dilettáns szintet is alig megütő verseiben (főképp Sárközy Szeráf-Ferencéiben, az "Árpád sírja felett kesergő munkásdalnok, egykori honvéd huszár"-éiben) a forradalmár Petőfit utánozta, mottót is szinte minden verséhez tőle kölcsönzött. Sőt, a Petőfi-hagyomány folytatása mellett, a pesti élet osztályszempontú ábrázolására is tett kísérletet a lap, a Vándorlások a hyénák hazájában című tárcájában, melyben a hiénák a pesti tőkések, a hiénák hazája pedig a pesti tőkés negyed. A lap 1880-ban beleolvadt az 1877-ben alakult s már a fejlett sajtó mércéjével mérhető Népszavába.
A konzervatív s klerikális napisajtó, jóllehet egyes lapjai hosszú életűek voltak (például a Magyar Állam, 1868–1909; Magyar Korona 1877–85) nem játszottak az irodalomban és művelődésben jelentékeny szerepet, annak ellenére, hogy időlegesen a korszak néhány oly újságíróját mondhatták munkatársuknak, akik – bár többé-kevésbé retrográd szelleműek voltak – a legerősebb újságírói tehetségek s a legtájékozottabb, legműveltebb hírlapírók sorába tartoztak (Kecskeméthy Aurél, Asbóth János, Kaas Ivor, Jósika Kálmán és mások. Közülük Kecskeméthyvel majd külön is foglalkozunk; de mivel mindenekelőtt az utódókra gyakorolt stílus- és modorformáló hatását tartjuk fontosnak, annak ellenére, hogy működése e korszakhoz kapcsolja, sőt már az előzőhöz is, mégis majd csak az 53. fejezetben foglalkozunk vele, illetőleg stílusával).
{445.} Annál jelentékenyebb szerepet vittek az ismeretterjesztő folyóiratok, hetilapok. Különösen kettő: a Vasárnapi Újság és a Magyarország És A Nagyvilág. Az első a leghosszabb életű magyar lapok közé tartozott, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években élte virágkorát. Több volt ez időben, mint egyszerű hetilap: valósággal nemzeti intézmény volt. Hogy a gyenge s meglehetősen konzervatív-szellemű, a reáliákat s a külföld iránti érdeklődést eléggé elhanyagoló magyar iskolarendszer ellenére felnőtt a század végére egy, a világ- és tudományismeretet, tudománytiszteletet illetően elég tág horizontú értelmiség, az nem utolsósorban a Vasárnapi Újság érdeme. Ismeretterjesztő lap nálunk mindmáig nem érte utól a szerkesztés tekintetében. Nagy Miklós kétségkívül a legjobb magyar szerkesztőtehetségek egyike volt. Embernek is kiváló, finom tapintatú, segíteni kész, minden intrikától ment, nagy munkabírású, ügyszerető egyéniség. Nem akart népszerű és divatos lapot adni. Érdekes, lényeges és egyben hasznos ismeretekkel gazdagította olvasóit. Kerülte a kuriozitásokat, a szenzációkat: s nem törekedett arra sem, hogy lapja "nőolvasmány" is legyen. Maga tulajdonképpen semmiben sem volt szakember; talán éppen ezért, saját magán keresztül tudta mindig pontosan lemérni, mennyi lehet a lap közleményeiben a szakszerűség ahhoz, hogy átlagos értelmiségű s műveltségű ember még érteni s élvezni tudja. Persze, ez a műveltség, ez az értelmiség, s vele a lap szakcikkeinek mélysége, fajsúlya sem volt valami nagy. Érthető ez, hisz elsősorban a vidék értelmiségének szánta a lapot; fejlécén is két idilli olvasó látható, a vidékről. Minden számban közölt egy-egy elbeszélést és verset is. Nemcsak barátság fűzte Gyulai köréhez; esztétikai felfogása, ízlése, világnézete is az övékének volt testvére. De ő toleránsabb, frissebb és nyitottabb volt náluk, minden tekintetben. Vajdát például legnehezebb éveiben is támogatta, munkával látta el, s a fiatal, az Akadémiával hadakozó íróknak, költőknek is szívesen adott teret. Általában azonban óvatos volt irodalmi tekintetben; megállapodott értékű, kialakult arculatú szerzőknek, műveknek, irányzatoknak adott szívesebben helyet s a külföldi szerzőktől hasonló óvatossággal fordíttatott. A polgárias nemzeti liberális eszmevilág, a pozitivista természettudományos szemlélet és tudománytisztelet s a népies-realisztikus ízlés általánossá válásához járult hozzá lapja hatékonyan.
A Magyarország És A Nagyvilágot Ágai Adolf szerkesztette; Ágait – erényeivel és hibáival együtt – Arany László találóan, mint a hirtelen nőtt magyar nagyváros jellegzetes kispolgári típusát mutatta be. Érdeklődése friss, figyelme sokrétű, reagálása gyors; mindenütt ott van, mindenből részt kér és vállal (ez időben például három lapnak volt szerkesztője s egy seregnek munkatársa) lelkesül az újért, támogat és kezdeményez, akár kockázatos kísérleteket is. Ízlése azonban iskolázatlan, ítélete gyenge, műveltsége felszínes. A divatost nem tudja megkülönböztetni az újtól, az értékest a fölkapottól. Mindenáron szellemes, érdekes, népszerű, kapós akar lenni. Csak illusztrációja korának és rétegének, semmint valódi, tudatos művészi kifejezője vagy pláne értője és ítélőbírája. Jellemző, hogy nemzedéktársai közül is, akikkel pedig naponta értekezett, éppen a legjelesebbeket taksálta legkevesebbre. Bár őszintén kívánt közrehatni a polgári liberális eszmények valóraváltásán, többnyire csak szólamok, frázisok adták ítéleteinek alapját, s a siker főfő érvnek számított szemében. S ezt előmozdítandó mindenkiről és minden -{446.}ről, fölcseperedő főhercegekről s a pipázás művészetéről egyaránt írt gügyögő vagy elméskedő tárcát, karcolatot, tréfát. Lapjában nagyobb teret kaptak a fiatalok, mint a Vasárnapi Újságban; a lap kritikai rovata pedig, bár meglehetősen híg és frázisos volt, abban mégis jelentős szolgálatot tett, hogy a városi-polgári témát, a liberális polgári szemléletet védte, népszerűsítette, terjesztette. Míg a Vasárnapi Újság az értekező stíl magyarosodásán, tárgyszerű hangnemének kiképzésén, a művelt köz- és irodalmi meg tudományos szaknyelv egymáshoz közelítésén munkált hatékonyan, Ágai lapja a városias, új nyelvkincsnek, köznyelvnek az irodalomba való ötvözésén, s fordítva: a magyarosodó rétegek irodalmis nyelvi kultúrájának emelésén fáradt eredménnyel. A Hét hirtelen népszerűsége, de stílusa és hangneme is sokat köszönhetett e lapok, főként Ágaiék előkészítő munkájának.
A harmadik laptípusról, a divatlapokról nem kell részletesebben szólni. Paradox dolog ez: hiszen a mai szóhasználattal és közhittel szemben, irodalmi lapok voltak ezek. A divatképek és tájékoztatások, szabásminták és leírások alkották bennük a mellékleti anyagot, s az irodalmi a tulajdonképpenit. Csakhogy ezek a lapok az ötvenes, hatvanas években jöttek létre; s megkésetten már akkor is, egy korábbi laptípust testesítettek meg. S így már akkor is csak az irodalom perifériáján helyezkedtek el, dilettáns és hordalék-irodalmat közöltek. Megújulni, változni képtelenek voltak; egy korábbi korszak ízlésformáit s alsó ízlésszintjét képviselték: a nemesi-patriarkális szemlélethez illeszkedő biedermeier kispolgárit. Szenvelgő, szentimentális, az "almanach-lírára" emlékeztető verseket, széplelkű s magasztos elmélkedéseket s "romantikus", könyfacsaró elbeszéléseket közöltek, még mindig "Katinka", "Emilia", "Teréz", "Etelka"-féle szerzői aláírásokkal. "Nőolvasmányok" voltak s az egészen kezdők közlönyei. Munkatársaiknak többnyire nem is fizettek honoráriumot; műveik lenyomtatása volt ezeknek a jutalmuk, de még így is nehezen tartották el szerkesztőiket. Jellemző a korszak ízlésváltására, hogy az évtized közepére-végére rendre megszűnik valamennyi, a legnépszerűbbek is: Bulyovszky Gyula Nefelejtse (1859–75) s Szegfiné Kanya Emilia Családi Köre (1860–80) is.
Sokkal nagyobb szerepet játszott az irodalmi köztudat, főképp a közepes műveltségű rétegek köztudatának alakításában a negyedik laptípus, az élclapóké. Számuk, hatvanas évek eleji áradatuk után, ugyan megcsappant, s a még mindig nagyszámú kísérletből is csak három emelkedett valódi szerepre: az Üstökös, a Borsszem Jankó és a Bolond Miska. Az Üstököst, mely 1858-ban indult s 1918-ban szűnt meg, 1880-ig Jókai szerkesztette, azután pedig Szabó Endre. A hetvenes években, mint magát Jókait is, kedvetlenség, fáradtság, a jelentől való elfordulás, irányvesztés, iránykeresés jellemzi. Az éles karikírozástól visszahúzódik, a kegyetlen szatíráról nem is szólva. "Én részemről a politikai muszáj-vicceket úgy meguntam, már a magam lapjában is, a máséban is ... vágyom már egy kis, jobb mulatság után. Szorítsunk az irodalmi humornak egy kis helyet" – írta egyik előfizetési felhívásában Jókai, s "víg elbeszéléseket", "satyrikus költeményeket", "paródiákat" és "genre"-t ígért (1870. december 23.). S valóban, sorra közölte a lap a szerkesztőnek A debreceni lunatikus, a Hatvani professzor-féle írásait. És sok-sok adomát, anekdotát, főképp a vidéki életből, a nemesi-paraszti, a kollégiumi s a jurátus életből, a papok és a kántorok világából. A városi, a pesti élet meglehetősen {447.} szűk teret kapott benne, mint ahogy a jellegzetes városi-polgári élc, vicc is csak másodlagos szerepet játszott hasábjain. A népiesség műfajainak víg vagy parodisztikus válfajai, például a ballada, a párvers, a rigmus, a helyzet-dal, az életkép stb. szolgáltatták fő formáit. Helyet adott vaskos férfitréfáknak is, s néha teljes leveleket, cikkeket közölt konyhalatinsággal. A német, a jiddisch, az asszimilálódó rétegek zagyva makaroni nyelve s tükörfordításos kifejezései viszont, melyek annyiszor adták a Borsszem Jankó élceinek ízét, csattanóját, jórészt hiányoztak belőle. Bár az Akadémiát, Gyulait, a Reform kritikáját, Rákosit, Dóczit, meg élclap-riválisait, például az Ágaiét szívesen meg-megcsipkedte, nem igen avatkozott irodalmi ügyekbe, nem befolyásolta a közönség állásfoglalását. Jelentősége az anekdota népszerűségének erősítésében s bizonyos fokú "modernizálásában", "polgáriasításában" állt; azaz a magyar realizmus egyik sajátos és jellemző ágának, a Mikszáth-félének előkészítésében munkált közre.
Az Üstökösnél jóval népszerűbb volt a Borsszem Jankó (1868–1938). Ágai szerkesztette s maga is sokat írt bele. Szellemét s jellegét mindenképpen ő határozta meg. Erényei és hibái, melyekről szóltunk már, itt is érvényesültek, de a dolog természeténél fogva, itt inkább az előbbiek. Deák-párti volt a lap, közelebbről pedig Andrássy szolgálatában állt. A politikai élet élclehetőségeit is bőven kiaknázta, de igazi anyagát a társadalmi élet szolgáltatta; mindenekelőtt az az átmeneti jelleg, mely történelmünk e szakaszának sajátja volt: a vidéki és a városi élet, a polgári és a nemesi felfogás, ízlés és erkölcs, a régies és az új műveltség, a magyar és a magyarosodó rétegek ellentmondásai, ütközései, különbségei. Az átmenet korszaka komikus típusainak valóságos tárházát teremtette meg nagyszámú, neves és névtelen munkatársainak seregével. Igaz, figurái, ábrázolásai mögött nagyobb horizontú és mélységű, következetes és végiggondolt szemléleti távlat többnyire hiányzott. Vicceinek tekintélyes része egy-egy helyzet, tétel, tulajdonság rögtöni, gátlás és meggondolás nélkül visszájára fordításából adódott. Vicce, élce volt inkább csak, semmint valódi komikuma vagy éppen humora. Általában a polgári liberális eszmevilág szemszögéből látott és karikírozott, ami azonban (említett alapvető szemléleti következetlensége s frázisossága folyományaképpen) sem abban nem akadályozta, hogy időnként "hyperloyalis" legyen a félfeudális renddel szemben, sem pedig abban, hogy időnként éppen a polgári törekvések valódi s legkövetkezetesebb képviselői ellen intézzen otromba támadásokat. Vajdáról például így írt: "Hadarász József [Madarász] a Népzászlaját elhagyni készül; azonban megmarad Átkor [Áldor] és hozzája csatlakozik Vajda. Eszerint a zászlóaljból csak a zászlós búcsúzván él, az alja megmarad" (1868. augusztus 30.). Lapjának irodalmi jelentősége városias típusú, újszerű formáiban s tematikájában állott. A polgári tárca, karcolat, kroki, burleszk útját készítette elő az elsővel, a szatirikus-realisztikus polgári ábrázoláshoz halmozott föl anyagot az utóbbival. Toldy István (aki írt is bele) s Csiky humoros mellékalakjai például gyakran mutatnak figuráival rokonságot. Az anyag legnagyobb része azonban tulajdonképpen felhasználatlan maradt; a kezdeményt itt is alig követte valódi folytatás, mégpedig – mint már annyiszor mondottuk – a sikeresen újjászerveződő nemesi hatalom légkörének eredményeképpen.
A harmadik élclap, a Bolond Miska, melyet 1860-ban Tóth Kálmán alapított, s ez évtized első felében a fiatal, indulatos Bartók Lajos irányított, 1875-{448.} ben bekövetkezett megszűntéig, annál nagyobb hévvel vetette magát az irodalmi csatározásokba, főleg személyes vonatkozásokban. Egyáltalán, az volt e lapra, főként utolsó korszakára jellemző, hogy folyvást személyes síkon és sértően támadott. Volt valami Bartókban Vajda ingerültségéből, ez utóbbi emócióinak szociális és elvi háttere, rugói nélkül. 48-as volt a lap, de a Deák-párt mellett az egyház, a zsidóság, az Akadémia, a Reform, s általában minden és mindenki ellen hadban állt. A korszak szerepvivőinek személyes gyengéit, sérülékeny pontjait sehonnan oly jól nem lehetne összegyűjteni, mint Bartók lapjából. Állandó célpontja volt többek között Falk Miksa, "a törtetöncz", Fraknói ("Farkcsóvály") Vilmos, aki nemcsak hogy zsidó, opportunista, de még katolikus pap is volt, Lonkay Antal "a Magyar állat" szerkesztője és testtéválása, Szarvas Gábor, "a Szarvas Bogár", de mindenekelőtt Kolibri Pál, azaz Gyulai, s "a gyáva stylista", vagyis Csengery Antal. Ez az oktalan, dühöngő össze-vissza vagdalkozás egyre apasztotta a lap olvasóinak számát, akik a személyeskedő támadások jórészét nem is értették. Mégis jelentékeny hatása volt. Csakhogy míg előbbi két laptársa az ízlés alakulását, az ízlésváltást befolyásolta tetemesen, ennek hatása elsősorban irodalom-közéleti volt. Mindenekelőtt a Jókai-Gyulai ellentét abnormis fölnagyításához, véglegesítéséhez, Gyulai s az Akadémia lejáratásához járult hozzá. S így indirekte, de direkte is, a felelőtlen és kritikátlan Jókai-kultusznak kialakításához, s annak a közhangulatnak megerősítéséhez is, mely jogosultnak érezte hogy az "akadémikus", "iskolás", "pedáns", "professzoros" bírálattal, s e jelzők ürügyén: egyáltalán minden esztétikai bírálattal szembeforduljon, Jókai példáját, méltatlan és értelmetlen "üldöztetését" hozván fel főfő érvül s igazolásul, majd egy félszázadig.
Az ötödiknek s szempontunkból legfontosabb laptípusnak, az irodalmi lapnak néhány fontos képviselőjét, Beöthy Athenaeumát, Gyulai Budapesti Szemléjét, Szana Tamás s György Aladár Figyelőjét más vonatkozásban már bemutattuk (l. a 88., 18., 36. és 48. fejezetet). Itt csak annyit fűzünk az ott elmondottakhoz, hogy mindhárom, de különösen a Figyelő s az Athenaeum szépirodalmi lapnak indult, csak később alakult át fokozatosan kritikai-ideológiai lappá, olyannyira, hogy a Figyelő későbbi folyamaiban már egyáltalán nem adott verset és szépprózát, de az Athenaeum is csak meglehetősen keveset s esetlegesen. A kor átmeneti voltának jellegzetes következménye volt ez: egyrészt az ideológus-elméleti hajlamú lapok és szerkesztők nem képviseltek még (vagy már) oly erős vonzású, kiérlelt eszmei energiákat, melyek egybefoghattak volna egy-egy írói tábort; érzület, élethangulat, gondolat és ideológia nem fedték egymást; ez utóbbiak elmaradtak az előbbiek mögött; másrészt s fordítva: maguk az írók is bizonytalanok, határozatlanok voltak nemcsak eszményeiket, céljaikat, de még ízlésüket tekintve is ahhoz, hogy ne csatlakozzanak folyvást újabb s újabb lapkísérletekhez. A Figyelő első félévében például együtt volt szinte az egész fiatal irodalom, hogy a második végére már csak töredéke maradjon hűséges a laphoz.
E három említettel szemben az igazi "szépirodalmi lap", a Tóth Kálmántól alapított, de ez időben már egészen Vadnay Károlytól kormányzott vállalkozás, a Fővárosi Lapok volt. Vadnay elbeszélő volt és kritikus, de mindkettőnek gyenge; műveltsége felszínes, szűk és provinciális. A népies átlag ízlés jókaias-nemesies válfaja volt esztétikai magatartásának meghatározó alapja, {449.} vegyülve némi modern realisztikus elemmel, főképp a francia második császárság "társadalmi" regényének, drámájának, irodalmának elemeivel. A vérbeli szerkesztő tulajdonságai közül a diplomáciai volt benne leginkább kifejlődve. Mindenkivel jó kapcsolatot tartott fönn s tudta, mikor s mennyire reagálhat egy-egy támadásra ahhoz, hogy e kapcsolatokat s lapja jó nevét is fönntarthassa. A tragikum-vitában azonban méltatlankodva a támadás fölött, az elsők közt sietett a nála emberöltővel fiatalabb Beöthy védelmére. Szemlélete tulajdonképpen Beöthyével volt leginkább rokon, csak toleránsabb s ódonabban, azaz rugalmasabban liberális annál, nemzeti s esztétikai kérdésekben egyaránt. Műveltsége, persze, sem szélesség, sem alaposság tekintetében nem mérkőzhetett Beöthyével.
Naponta jelent meg lapja; első felében szépirodalmat adott, verset, prózát vegyesen, a másodikban rövid irodalmi, művészeti híreket. A lap kedveltsége nem utolsósorban volt ez utóbbiak következménye; mert ezekben a személyes jellegűek domináltak; intimek, családiasak vagy kulissza mögé pillantók voltak, s legalább fele részük tisztán társasági volt. Programjában is vállalta ez utóbbiakat a lap: "lapunk a társas életnek szintén közlönye lévén, valamint télen a farsang, úgy nyáron át a fürdői életet széleskörüleg tükrözi vissza" (1872-i előfizetési felhívása). Inkább kiszolgálta, mint irányította olvasói ízlését, s hangoztatta is folyvást: "szívesen fogadott olvasmányuk, irodalmi házi barátjuk" kíván lenni. A határozott s polemikusan elvi arculatúakon, meg a legmagasabb szint képviselőin kívül szinte mindenkit fölsorolt felhívásaiban munkatársai között (Aranyt, Arany Lászlót, Vajdát, Gyulait, Asbóthot, Toldy Istvánt például nem vagy csak néha) s mindenkitől közölt is. Volt oly év midőn Szász Károly, volt, midőn Ábrányi látszott első lírikusának, egyszer Abonyi vezető epikusának, máskor Tolnai. Ritkán süllyedt dilettantizmusba, de többnyire épp csakhogy ennek választó vonala fölött állott. Külföldi szerzőktől elbeszélést, verset, tárcát egyaránt adott; főképp az utóbbit. De szintje Paul Lindau frázisos, híg liberáliskodó fecsegésén nem igen emelkedett túl, még a többi irodalmi laptól annyira kedvelt, esztétizáló-humanizáló R. Gottschall színvonaláig sem. Verset legszívesebben a félmúlt íróitól, például Byrontól, Heinétől, Hugótól, Béranger-től, Longfellow-tól, Lenautól adott, elbeszélést főképp a második császárság divatos elbeszélőitől.
Érdeme az volt, hogy széles olvasóközönséget teremtett a magyar nyelvű irodalomnak s a nyelvi kultúrát ápolta. Ugyanakkor nagyban hozzájárult a népiesség és a liberalizmus eredeti eszmevilágának kilúgozódásához. A lektűr-folyóirat első sajátos magyar megtestesítője volt, egyik első, távoli őse a Herczeg Ferenc-féle Új Időknek. Kiszolgálója, s egyben kialakítója is azoknak az "úri középrétegeknek", melyek a legáttörhetetlenebb falat s a legnagyobb tehertételt jelentették a következő háromnegyed században a művelődési s irodalmi megújhodásnak.
A többi irodalmi lapról, lapkísérletről alig van mit mondani. Závodszky (Széchy) Károly Otthona azzal a céllal indult (1874-ben, megszűnt 1875-ben), hogy tisztán csak magyar szerzők műveit közölje, s társadalmi s művelődési bajaink megoldó eszméjeként a magyarosodást hirdette, mely "nálunk kell, hogy egyfelől állami, másfelől társadalmi eszme legyen. Ez a mi szociális kérdésünk". Másfélesztendős fönnállása alatt csak másod- és harmadrendbelieket sikerült magához vonzania. Tolnai Lajos Marosvásárhelyt szerkesztett {450.} Erdélye ugyan magasabb s elvibb igényű programmal lépett porondra, de a körülmények s szerkesztőjének ismeretes nehéz természete miatt, alig valósított meg belőle valamit is. A sok elvetélt kísérlet közül – mint a fejlődés menetére jellemzőt – érdemes megemlíteni Benedek Aladár két lápját. Az első, az 1869–70-ben megjelenő Új Világ még radikális polgári programmal indult, valóban ilyen cikkeket közölt is. A 48 előtti francia radikálisok és a Junges Deutschland eszméit meg Vajda nevét tűzte zászlajára. Az 1875 utáni kísérlete, a Csöndes Órák (1878–79) már nem kívánt csak lektűrt szállítani az olvasónak; bizonyítva megintcsak, mint fojtotta vagy torzította el az újra szerveződő nemesi hatalom légköre a még gyenge és izolált radikális és a valódi liberális polgári kísérleteket egyaránt; s vele azt, hogy e korban a küzdők saját kezdeményeiket sem tudták folytatni.
S ez a korszak egész közírásának is legfőbb tanulsága és jellemvonása. Ez magyarázza, hogy a legtehetségesebb, legélesebb szemű publicisták magukra maradtak, vagy éppen a reakció, a konzervativizmus vizeire siklottak át. A fölülmaradók, a hangadók a másodvonalbeliek s az eszmétlenek lettek. Azok, akik az említett "úri polgári-középrétegek" ízlését, mentalitását a szekundérséggel, a gondolattalansággal jegyezték el. Ez a közírás az irodalmias tárcában a franciákat tekintette mintának; de nem Sainte-Beuve-öt, vagy éppen Taine-t idézte mintaképül, hanem a harmadrangú Sainte-Beuve-epigont, kit a francia irodalomtörténetek is alig említenek, Jules Janin-t, kit egyöntetűen "a tárcaírás fejedelmének" tartottak, s akinek legfőbb érdeméül azt tekintették, hogy "a semmiről is esprit-vel tud hasábokon át csevegni". Ez a lapirodalom és irodalmi közírás nemcsak Baudelaire-ről, de Flaubert-ről sem igen vett tudomást: Sardou-t, Dumas-t, Feuillet-t, Sandeau-t, Legouvét. Feydeau-t portálta, vagy a németektől Hacklandert, Fr. Gerstäckert, A. Drozt, R. Gottschallt, legföljebb ha G. Freytagot, s Péterfyig mégcsak a nevét sem említette G.Kellernek vagy Th.Stormnak. Ám nemcsak a Herczeg Ferenc-i s MolnárFerenc-i lektűr-irodalom közönségének távoli ízlésbeli alapjait, előzményeit vetette meg ez a lapirodalom, hanem ennek a szórakoztatóipar-szerű irodalomnak, dráma-, regény- és elbeszélés-írásnak formai-szerkezeti sémáit is; sőt, tetemes részben már tematikájának alapfajait is importálta.
A lapokon kívül az irodalomnak csak két szervezett fóruma volt e korszakban: az Akadémia és a Kisfaludy Társaság. Az Akadémia irodalmi, művészi tekintetben azonos felfogást, törekvéseket, szellemet testesített meg ez időben, mint a Budapesti Szemle. Tagjai sorába írók közül e szakaszban Arany Lászlót, Vadnay Károlyt, Beöthy Zsoltot, Győry Vilmost és Csiky Gergelyt választotta. A Kisfaludy Társaság, bár az irányítók benne is Gyulaiék voltak, valamivel mégis rugalmasabb, tágabb tájékozódású politikát vitt. Különösen addig – s ezt nyomatékkal kell említeni –, míg Kemény is befolyhatott ügyeibe. Ő nemcsak a fiatalok támogatására tett sokat a Társaságban, de még a Gyulaiéktól vérig üldözött Vajdaáért is kiállt. Később azonban a Társaság e rugalmasabb volta nagyon is kétarcú lett: nemcsak a polgárias törekvésűek jutottak be könnyebben, mint az Akadémiába, hanem a népszínműves irányt követők s az idillizáló népies epigonok is. Sőt korszakunk végére már ezek kezdték megadni a Társaság működésének alaphangját.
Az évtized derekán egy harmadik szervezet is létrejött: 1876-ben a Petőfi Társaság, mely Jókait választotta meg első elnökének. A Kisfaludy Társa-{451.}ság ellenfeleként kívánták a kisfaludystákkal elégedetlen fiatalok életre hívni, de elvi programja nem lévén, végül csak azoknak a gyülekezete lett, akik nem jutottak be a Kisfaludy Társaságba, vagy ott vitt szerepükkel elégedetlenek voltak. Semmiféle elvi-esztétikai egységet nem lehet tagjai sorában találni. Legerősebb benne mégis két irányzat, két csoport volt: az egyik az Ábrányi nevével jelölhető városias-közéleti csoport, a másik a népies-romantikus nyomokon haladó idilli, humoros hangnemű, naiv-patriarkális szemléletű csoport; az öregebbek közül például Lauka Gusztáv vagy Abonyi Lajos, az ifjabbak közül Komócsy József vagy Dalmady Győző. A Társaság előbb a Petőfi Társaság Lapjai, majd a nyolcvanas évek első felében Koszorú címmel lapot is adott ki, de inkább a szerkesztők, mint a Társaság szellemét és célját tükrözték ezek. A Társaság nagy zajjal való megalakulása után egy-két évvel már teljes érdektelenségbe süllyedt, s nem is sikerült abból kiemelkednie soha.
| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |