Első csalódásai – első költeményei

Munkabírása, munkafegyelme nem is hagyta el soha, még betegeskedésében, utolsó esztendeiben sem; hite, reményei azonban, szinte a kiegyezés másnapján, súlyos sebeket kaptak. Sürgős reform-törvények helyett végtelen obstruk-{457.}ció a parlamentben, fölvilágosítás, józan eligazítás helyett hazug demagógia a vidéken, feladatra fölkészülés helyett szakismeretektől nem támogatott hivatalkövetelések a vezető rétegben: ezt látta úton-útfélen.

Eddig is írt néhány verset Arany László (Elfrida, 1866; Szökevények, 1867), de csak afféle játékos passzióból, mintegy a magára ébredő költői készség ösztönös erőpróbájaként. Most azonban a kétség, a hitét sebző fájdalmak törnek föl belőle egy hosszú, vívódással teli monológban, a Tűnődésben (1868). Keserű, megvető harag s intő aggodalom vegyül e versben. Harag "a hazafiság lármás zsivajjába", "a koncon veszekvésbe", a "felfúvott, önhitt dicsekvésbe" merülő közélettel: a Tisza Kálmán-i magatartással szemben, mely nem érti, hogy a szükségszerű, hasznos időnyerésnek, a megerősödésnek, a teljes függetlenség későbbi kivívásának mily nagy lehetőségei rejlenek a kiegyezésben. Aztán aggodalma amiatt, hogy e lehetőségek önző és ostoba eljátszása az életadó nagy, nemzeti célokat is erőtlenné, majd semmissé teheti, jóllehet nélkülük a reménytelenség zűrzavarába hullhatnak a legjobbak is – hullhat maga a nemzet. Ezért panaszolja: "Nem áll magasztos cél előttünk, | Mint szétriadt nyáj tépelődünk, | Megrezzent bármi nesz, | A holnap is már fél-sötétség, | Lépnénk, de visszatart a kétség, | A tett aggályba vesz." Láthatjuk tehát: az eszményeknek élő Arany László egy nemzeti-liberális, demokrata álláspontról állt szemben azzal a réteggel, azzal a magatartással és szellemmel, amely az uralkodó osztály túlnyomó többségét tette, illetve áthatotta, s amely néhány év múltán a Deák Ferenc-típusú régi liberálisokat valósággal elsöpörte.

Bírálata, forma szerint, a Deák-párt oldaláról hangzott el; csakhogy egy ideális Deák-párti s egy idealizált Deák-párt oldaláról. Valójában azonban e párt döntő többsége is ugyanolyan szellemű és erkölcsiségű elemekből állt, mint amelyre a bírálat vonatkozott, s az a szűk mag, melynek szelleme, erkölcsisége a párt idealizálására költőnknek az indítást adta, néhány év leforgása alatt izolálódott vagy kapitulált a többség előtt; s szükségszerűen, mert politikai programjában eleve adva volt az izolálódás vagy a kapitulálás kényszere. Sőt, az is kétségtelen, hogy a bírált elemeket tömörítő tábornak forma szerinti programjában s egyes, Mocsáry-féle tisztességes képviselőinek törekvéseiben több volt azokból a nemzeti-liberális, demokrata célkitűzésekből, melyek érdekében Arany László bírált, mint saját pártjáéban és pártfeleiében. Igaz, ez a program hamar s könnyedén szegre került s ezek a tisztes elemek rövidesen magukra maradtak itt is. Azaz a bíráló helyzete rendkívül bonyolult és nehéz volt; eleve gátló, eleve visszafogó.

Kezdeményének mindenesetre nincs is egyelőre folytatása, efféle verset többé nem ír. Életének most következő négy esztendejét tépelődő szemlélődése, zsúfolt hivatali tevékenysége, műveltségének bővítése tölti ki. A közélet válsága azonban egyre súlyosodik, a nagy európai krízis hatására ez időben tetőz, a hetvenes évek elején, s az újjászervezett magyar államot már-már a csőd felé viszi.

A szorongató hangulat újra kezébe adja a fiatal Aranynak az írói tollat. Mint nemzedéktársainak legkülönbjei, ő is meg akarja mutatni annak okát: miért éppen az ő nemzedékük hátrál meg leggyávábban, s mutatkozik hasznavehetetlenül gyengének a megváltozott új világban, amelyben pedig éppen a feladatok zömét kellene vállalnia. Vagyis mindannak újraértékelésére kényszerül, amit Lermontov-esszéje írásakor érzett és gondolt: egykori felfogásáról {458.} és magatartásáról most ítéletet kell mondania. Az új helyzetnek megfelelően kell szembenéznie a magyar liberalizmus problémáival s kell újrafogalmaznia azokat. Vizsgálódása és ítélkezése végül is egy kiváló verses regénybe sűrűsödik.