{499.} Politikai koncepciója

Politikai felfogása így sommázható: Buda-központú és egységes, tehát nem dualista alapozású Habsburg-monarchiát tervezett – Mátyás birodalmának rekonstruálását, amelyben a vezető elem az európai polgári műveltség szintjére emelt magyar középnemesség lenne. Hitte, hogy a várható orosz, illetve német expanzió ütközőpontjában az európai "súlyegyen" szüksége megkíván egy erős, de csak önfenntartására koncentráló, – terjeszkedni nem óhajtó, az idegen terjeszkedést azonban meggátló, soknépű államot. Hitte továbbá, hogy a minket környező népek csak felénk gravitálhatnak, mert mi nem vagyunk oly erősek, hogy beolvasszuk őket; mellettünk s velünk együtt megtarthatják, sőt kibontakoztathatják kultúrájukat, "nemzeti egyéniségüket". De ugyanakkor nem vagyunk oly gyengék sem, hogy az orosz vagy a német beolvasztástól – egységben velük, kölcsönösen egymásra támaszkodva – meg ne védjük őket.

A magyar középnemesség "népi-nemzeti" erő; történeti gyűjtőmedencéje volt a feltörő népi értékeknek, s nem kékvérű kaszt – így vélekedett. S ha most megvan is benne a kaszttá válás veszélye, újra a feltörő erők nyitott empóriumává kell válnia. Akkor újra meglesz benne a nemzeti egységérzet, a kellő felelősségtudat. Nem nélkülözi ez a réteg politikai iskolázottságot sem, jóllehet e tulajdonságokkal is a jelenben ismét inkább csak potenciálisan rendelkezik. Mindebből pedig – felfogását tekintve – logikusan következik, hogy ezt a vezetésre nálunk egyedül alkalmas osztályt műveltségének emelésével, polgáriasításával, gazdálkodásának tőkésítésével, s törvényekkel a mohó külföldi tőkével s a kapitalizmus önző erkölcsi cinizmusával szemben, meg kell védeni, míg felnő mellé vagy helyébe a nemzeti céloktól és tulajdonságoktól áthatott polgárság vagy éppen a munkásság. Utolsó politikai iratában például a szociáldemokraták bebocsátását a parlamentbe éppen nemzeti "fölnevelésük" érdekében követelte. (Ez a "fölnevelés" persze, szinte megjegyeznünk sem kell, nemcsak objektíve, de Asbóth szándéka szerint is, a munkásság, a szociáldemokrácia forradalmi s radikális vonásainak leszerelését, parlamentálissá szelidítését is jelentette és célozta, s a negyedik rend befogását a magyar hegemónia őrzésének szolgálatába.)

Mindez látszólag nem sokban különbözik Beöthy Zsolt céljaitól, meg felfogásától. Mégis, kritikai látásuk, érték- és jövőérzékenységük különbsége nyilvánvaló. Asbóth ellenzéki volt: hite szerint Széchenyi oldaláról, Széchenyi szándékainak szellemében leleplezte és gyűlölte a jelent, Beöthy pedig azonosult vele, idealizálta és védelmezte. Asbóth nyíltan konzervatívnak – egy imaginárius konzervatív párt tagjának vallotta magát; vágyott egy valóban liberális ellenpártra, egy angol mintájú kétpárti parlamentre, óhajtotta az eszmék vitáját. Beöthy meg tábora viszont – ki tudatosan, ki nem, de mindenképp hazug módon – demokrata frázisokkal és gesztusokkal kábította a közvéleményt, olykor önmagát is, és liberális nemzeti egységről szavalt, a valódi, társadalmi-világnézeti alapozású ellenzék gondolata idegen volt tőle. Asbóth e tábor számára éppen azért vált kényelmetlenné, mert lépten-nyomon kibeszélte a demokratikus egységfrázisok mögött rejlő valóságot. Például akkor, midőn kimutatta, hogy a polgárinak mondott magyar parlament összetétele egy rendi államban sem volna más. S bár Asbóth is akarta a magyar {500.} hegemóniát, a beolvasztást nem kívánta és nem uszított a nemzetiségek ellen. S az ilyen és hasonló, sokat jelentő árnyalati, fokozati szemléletkülönbségek mellett, a személyes etikaiak is jelentősek. Asbóth kitűnően indult, nagy távlatú karrierjét áldozta föl, hogy vállalni tudja véleményét, melyhez válságokon keresztül, a tényekkel hol jól, hol rosszul, de mindenesetre szembe nézve jutott el. Beöthy viszont olcsón "úszta meg" a maga válságát: belenyugodott a látszatmegoldásokba, belenőtt osztálya öröklött, elavult ideológiájába, azt csupán felfrissíteni, modern küllemmel ellátni igyekezett; s karrier lett a jutalma. A kettejük erkölcsi magatartása alapvetően különbözött; Asbóthé megközelítőleg az volt, amit romantikus-konzervatív ellenzékiségnek, antiliberalizmusnak, antikapitalizmusnak szoktak nevezni.