Kritikai felfogása

A konzervatív Asbóth egy aránylag igaz és valódi történetiséghez s ezen belül a dialektika, a funkció szerinti ítélkezés lehetőségéhez is sokkal közelebb állt, mint Beöthy, a szabadelvű. A társadalmit Asbóth szélesebb kategóriának tudta a nemzetinél, s a nemzetit történeti fejleménynek fogta föl a korábbi vallásos s a majdani szociális-humánussal szemben. S látta azt is, hogy a nemzetek fejlődése nem autochton, mert nemcsak hogy folyvást kölcsönhatásban vannak egymással, de jórészt ugyanazt a fejlődési utat járják is be. Asbóth tehát vizsgálódásaiban nemcsak a politikai, de – Mill-lel egyezően – a társadalmi-gazdasági szempontok hatására is élénken figyelt. Szemléletének e sajátosságai jeles kritikusi tulajdonságokat fejlesztettek ki benne. Először is a történeti és társadalmi funkción alapuló ítélkezés bizonyos válfaját. Jól látta például, hogy a Petőfi-Arany-féle népiesség, mint stílusirány, a nép művészi erőinek és stílusértékeinek felszívásával, népi-nemzeti tudat megnyilvánításával és meggyökereztetésével betöltötte már szerepét. S most, vallotta, az általa teremtett alapra kell építeni a városias-polgárias, intellektuális költészetet, mert ez felel meg a magyar társadalom adott fejlődésének. "Ma a magyarosság áthatja a nemzet legkultiváltabb osztályait – írja – és ma arról van szó, hogy a magyarságot a lehető legnagyobb kultúrai színvonalra emeljük. Ebben a népiessel való kacérkodás, a a népies eszmekörre ... törekvés csak hátrányunkra lehet. Magas civilizációvá kell ma azt feldolgoznunk, amit a negyvenes években a népből merítettünk" {502.} (Irodalmi mozgalmak a kiegyezés után, 1879). Ezért szólt a legnagyobb elismeréssel Vajdáról (akihez kölcsönös respektuson alapuló jó viszony is kapcsolta), hangoztatva a népiest meghaladó, a városias érzés- és problémavilág kifejezésére alkalmasabb művészi tulajdonságait és a modern polgárias élettől, civilizációtól inspirált eszmevilágát, gondolati értékeit. Asbóth azt is jól vette észre, hogy a kor társadalmának bizonyos kirívó jelenségei: a paraszti és a polgári, a falusi és városi Magyarország ellentmondásos félszegségei Mikszáth műveiben jól tükröződnek. Mikszáth hangnemét, műfaj-választásait és stílusát egyaránt ennek alapján magyarázta, hangnemét tartván legfőbb művészi hatóeszközének. Aztán meglátta még azt is, hogy a naturalizmust és a romantikát mély, a viszonyok kialakulásából következő kapcsolat fűzi egybe, ezért egyiket sem kiátkozni, hanem túlhaladni kívánta: realizmussal. Munkácsy Mihályról szólván pedig megkockáztatta még azt is: a jövendő művészetének, a társadalmi helyzetnek megfelelően, egyik központi kérdése a proletársors ábrázolása lesz.

Kritikáiban szép példákat találunk az alkotáslélektani elemzésre is; arra, miképp függ össze egyéni élmény és korhangulat, miképpen hat a műnek részleteire, az általános korszellem mellett és azzal együtt, az író szemlélete, helyzete, világnézete. Arany László remekének, Beöthy regényeinek és novelláinak elemzésében az alkotó egyéniségét, szemléletét s a kor kiábrándult karakterét máig helytálló érvénnyel rajzolta meg. A történeti szemlélet segítette ahhoz is, hogy világirodalmi szempontból tekinthesse a magyart, hogy gondolat-ébresztő összehasonlításokat és analógiákat keressen. Midőn például Arany Lászlóék élményvilágát elemezte, sorra vette néhány külföldi irodalom szintén dezillúziós periódusát, majd az így kapott párhuzamok segítségével vonta le előbb esztétikai, aztán társadalmi-etikai következtetéseit. Amidőn pedig Mikszáthtal foglalkozott, a városi és a vidéki, a paraszti és a polgári szemlélet ütközését ábrázoló, amerikai, illetve orosz irodalom párhuzamait és mércéjét választotta vizsgálódási támpontjául.

Ugyanez tette lehetővé azt is, hogy a különféle művészeti ágak, tudományos területek jelenségeit olykor szembesítse, olykor meg rokonítsa, azonos társadalmi körülményekre vezetve őket vissza. Wagnerről szólván például finom probléma-érzékenységgel vetette fel a legfőbb kérdést: mi a 48-as, s mi a Bismarck-féle nagyhatalmi éra tükröződése ebben a művészetben, s mi benne a rokon a korszak filozófiájával s történetírásával. S ennek a történeties szemléletnek, nem pedig csak tehetségének vagy ízlésének köszönhette arányérzékét is. Magasztalta például Vajdát, de tehetségét, értékét illetőleg nem ragadtatta magát túlzásokra, mint Palágyi Menyhért; szemben állt Gyulai törekvéseivel, de elismerte, hogy Vajda mellett Arany László és Gyulai Pál, mégpedig a Romhányival kísérletező Gyulai a hetvenes évek legjelentősebb költője. Míg az Ábrányi-Palágyi-szerkesztette Koszorú Arany Lászlónak még költő-voltát is kétségbe vonta, ő nemcsak tehetségét, hanem törekvése korszerűségét is felismerte.

Látni való: Asbóth, ha konzervatív politikai törekvései nem gátolták, polgárias, korszerű kritikusnak mutatkozott. Tudatkategóriái, valóság- és emberfogalma egyaránt a realista kritikához és regényíráshoz kapcsolták őt. Jellegzetesen liberális polgári a tekintetben is, hogy a szélsőséges determinizmus erkölcsi indifferentizmusán az egyéniség fölmutatásával igyekezett úrrá {503.} lenni. (Igaz, látta, hogy e védekezés nem abszolút értékű s a determinációk fokozott összpontosulásával kell számolnia.) Továbbá: polgárias-realista volt akként is, hogy tudatában a természettudományos világ- és emberértelmezés lehetőségei úgy voltak jelen, hogy folyvást félte következményeiket: a kor növekvő szkepszise felett bizonyos laikus erkölcsiséggel – bizonyos erkölcsi vallásossággal, illetve kötelességteljesítéssel igyekezett úrrá lenni. S végül, jellegzetes vonása az is, hogy ítéleteiben, elemzéseiben akár kimondva, akár utalásszerűen, akár rejtve, de ott van a szocialisztikus eszmék és mozgalmak jelenlétének gondolata. Mégpedig úgy, hogy elméletileg elveti őket, de érzelmi tekintetben megértést tanúsít irántuk.

Ha azonban összhangba kívánta hozni ítéleteit politikai céljaival, ha azoknak igazolására törekedett kritikáiban és esszéiben: fatális tévedésekre és kártékony következtetésekre jutott. Meggyőzően mutatja ezt Jókai-polémiája, s hírhedt könyve, a Három nemzedék (1873). Az előbbiben Jókai sovinizmust rejtő lélektanát és hősteremtését igyekezett megvédeni Péterfy esszéjével szemben. Hogy miért, nyilvánvaló, s maga is utalt rá: a szomszédos népek általa elképzelt magyar patrónusságához, Mátyás birodalma újraélesztéséhez, a magyar nagyhatalomhoz csakugyan Jókai-féle nemzet-hitre, s Jókai-féle magyarokra lett volna szükség. Az utóbbiban pedig azt akarta bizonyítani, hogy Deák és Arany – mintegy pártállásuk, illetőleg baráti körük ellenére – a konzervatívok céljait szolgálták. Hosszú és rontó volt az esszé hatása. Főképpen azáltal, hogy kidolgozta a Deák-Arany s a Petőfi-Kossuth közti azonosság tételét; azt állítva, hogy igazán magyar, haladó és korszerű magatartás már csak a Deák-Arany-féle konzervatív-reformeri lehet. E tekintetben tehát csaknem a kései Beöthyvel került azonos álláspontra.

Asbóth a nyugati műveltség meghonosítását sürgette, s természetesen, maga is igyekezett elsajátítani azt, minél mélyebben. Ez a műveltség a liberális polgárság műveltsége volt, s midőn bírálataiban, csaknem spontánul, hatni engedte ezt a kultúrát: a liberális polgári álláspont közelébe került, – mondhatni annak funkcióját töltötte be, s így lett, mint már Németh László megírta, a liberális polgári Hétnek és Nyugatnak – e lapok gárdájától már alig ismert – egyik előfutára. Jellemző e tekintetben Ambrus Zoltán Hét-beli lelkes cikke, melyet ez Asbóth egy művelődési kérdéseket boncoló, parlamenti beszéde kapcsán írt: szinte fölfedezi s a "parlament legokosabb emberének" nevezi, az ötvenes évek liberálisai ritka s méltó örökösének, kit a dzsentri politika "figurává", anekdota-hőssé tett, hogy kritikáját, gondolatait nevetségbe fullassza.

Midőn azonban tudatosan alárendelte művelődési, irodalmi kritikáját politikai végcéljának, nemcsak az elavult "konzervatív-reformeri" (valójában, lényege szerint: nemesi-liberális) álláspontra csúszott vissza, hanem olykor még annál is reakciósabb és korszerűtlenebb lett. De előd lett így is, mindenekelőtt Szekfű Gyuláé: a Három nemzedéké. S nemcsak eszméiben s a konzervatív-reformeri magatartásban, hanem módszerében is. A szociológián, történetbölcseleten, statisztikán, gazdaságtanon alapuló modern konzervatív apológiára némely tanulmánya ösztönző példákkal szolgált.

Összegezésül tehát elmondhatjuk: munkásságában a nemesi módon fölfogott nemzeti szempontnak s a haladás érdekének föl nem oldható ellentmondása tükröződött. Ez tette tönkre politikai pályáját is. Kezdeti Kossuth-{504.} pártisága után helyét, igazságát keresve, a szociáldemokratákat kivéve, sorra megjárt majd minden pártot és csoportot, képviselője volt szinte mindegyiknek, de egyikben sem látták szívesen: féltek műveltségétől s leleplező szenvedélyétől. Nem csoda, hogy felemás "igazságával", ideológiájával végül sehol sem találta helyét, s utoljára párton kívül foglalt helyet a parlamentben. Majd belekeseredve értelmetlen, Don Quijote-i harcába, önként lemondott mandátumáról s vidékre, nógrádi kastélyába vonult vissza, etnográfiai munkákba temetkezett (az Akadémia ezekért választotta tagjává) s elfeledve halt meg Pesten, 1911-ben.