43. DÖMÖTÖR JÁNOS (1843–1877)

FEJEZETEK

Korán elhúnyt parasztszülők gyermeke, a nagykőrösi gimnáziumban Arany János tanítványa és Tolnai Lajos iskolatársa volt, az edinburghi református teológián papnak készült, de vallásos hitét elveszítve tanár, majd tanfelügyelő lett, s 1877-ben, barátai megdöbbenésére, felakasztotta magát.

Kortársai derűs, szerény, kedves embernek ismerték, csak verseiből derült ki, hogy mélységesen elégedetlen volt a világgal, amelyben élt. Nemcsak vallásos hitét vesztette el, hanem hitét az emberi haladásban is. Két nagy sebből vérzett állandóan. Miután családra vágyott, sokat szenvedett árvasága és pártalansága miatt, s fájt neki az emberek és a kor rosszasága is. Holott őt nem érték személyi sérelmek, mint Tolnait; mindig jó viszonyban élt az emberekkel.

Dömötör nem is osztályok bűneit támadja. Az embert utálja, az embert általában, osztályra és pártra való tekintet nélkül. Ő nem politikus, hanem moralista: etikai szemléletén és bibliai képzetein mindig érzik a volt teológus. Mit ítél el a világban?

{505.} Megvetem e söpredéket,

Egy világot megvetek,

Bűne, szennye, álnoksága,

Alázatos szolgasága –

Ah, hogy rá nem pökhetek!

(Sötét éjben ...)

kiált fel az utálattól fuldokolva.

Másutt a múlt hősiessége iránti érzék kiveszését s a helyére állt közönségességet panaszolja, mely szívesebben röhög az utcák zaján és szennyén, mintsem a nagyságot csodálja. A körülvevő szennyel szemben csak egy orvosságot talál: a világtól való elzárkózást: "Nem panaszlok, nem vádolok ... Ami fáj, azt elfödözöm, | S a világgal semmi közöm" (Gúnyoljatok). Pedig csak szeretne elzárkózni a világtól, de nem képes rá, mert fáj neki a magány. Három-négy költeménye (főképp a Sötét éjjel és Korunk rossz-é?), melyekben az egykorú magyar társadalom iránti undorát pregnánsan, erővel és végletes kétségbeeséssel fejezi ki, a hetvenes évek magyar lírájának javából való. Folyton elemző, bíráló szelleme azonban korán elfagyasztotta érzelmi életét. Még a természet élvezésének sem tudta átadni magát, mert mint egy érdekesen fanyar versében csüggedten sóhajtja: "Mindig csak azt lesni, várni: Igaz-e, vagy nem igaz?" (Őszi bánat). Stílusát is inkább értelme, mint képzelete határozza meg, hiszen értelme szüntelenül olyan eleven, hogy még álmait is megcenzúrázza. Lírája kissé kopár, de van egy-két mély gyökerű, erőteljes költeménye.