{506.} 44. ÁBRÁNYI EMIL (1851–1920)

FEJEZETEK

Irodalom-, művészet- és zenekedvelő családban, 1851-ben, Pesten született. Nagybátyja író volt, apja zeneszerző, őmaga 1866-ban tűnt fel verseivel a Fővárosi Lapokban. Különböző újságok belső munkatársa lett (Delejtű, Pesti Napló, Magyarország stb.). Később a Petőfi Társaság másodtitkára volt (1880–1890) és a Társaság lapját szerkesztette, a Koszorút. Egy évig országgyűlési képviselő is, majd újra a Pesti Naplóhoz tért vissza. 1920-ban halt meg.

A századvég költőgárdájának egyik komoly tehetsége, az írói közvélemény sokáig Reviczky Gyula és Kiss József fölé emelte. Első önálló kötete túlnyomóan virtuóz technikájú, de közhelyes szerelmes verseket és Béranger-ből, Byronból, Burnsből készített műfordításokat foglal magában. Arany János – akinek Ábrányi a könyvet ajánlotta – nagyot nézhetett, amikor szeme elé került a kötetben Az "Internationale" kantátéja. A költemény, mint angolból való fordítás, először 1871. november 4-én jelent meg a Pesti Naplóban, s így valószínű, hogy a párizsi kommün alatt és hatására íródott.

Ábrányi egyénisége és költészete csak az évtized második felében forrt ki. Ekkor írott verseit tartalmazó Ujabb költeményeinek előszavában védi a költő jogát, "hogy az emberiséget lelkesítse és vigasztalja"; a költőnek kötelessége ünnepelni a jóságot és becsületet, s ostorozni a szolgalelkeket. Csakugyan, e kötetben már túlnyomó a politikai vers, s köztük gyakori az allegória, mely itt arra szolgál, hogy a kényes mozzanatokat hangsúlyozza. Ábrányi fő mondanivalója az, hogy a népek és a nép legnagyobb ellensége a cézár, főképp a cár, aki itt részben a királyok általános jelképe, részben az elnyomó Oroszország ura. Ábrányi a cézárt gyűlöli, az udvaroncot, aki a királyi kegy megtartása kedvéért tapos a népen, megveti. Velük szemben áll a kóbor lantos, aki éhezik, fázik, rongyokban jár, de nem megy szolgának, rendületlenül kitart eszméi mellett. A cézár hatalmas, de állandóan reszket a nép haragjától; a költőhöz meg hozzátartozik az üldözöttsége. Ők hárman: a cézár, az udvaronc és az önérzetes, kóbor költő ez allegóriák állandó hősei.

A nyolcvanas években Ábrányi költészete újabb színekkel gazdagodik. Victor Hugóhoz méltó erejű látomásban mutatja be a háborút (Ágyúgolyók az arzenál udvarán), frappáns fordulattal támadja a vérontó hadvezért (A harmadik gránátos), ostorozza a zsarnokot (Krampusz király), akinek ő nem lesz udvaronca (Kóbor lantos az udvaronc előtt, Római dalnok a római ifjúsághoz), s akinél boldogabb a szegény, de szabad költő (Királyok násza, Catullus dala a menyasszonyához), s dicsőíti az elvont szabadságot (A századik, Marathon előtt). Sok versében még ennél is többet mond. Néha megszólal költeményeiben a részvét a földi nyomor iránt és a felháborodás a társadalmi igazságtalanság miatt (Nincs válasz). Zsákhordó című költeményében a munkást dicséri:

Különb vagy százszor, mint a gazdag ősök

Pazarló sarja! Mint a kártyahősök!

Kéjenc mihasznák – ifjak és idősök! –

Ecartés, turfos, címeres herék!

{507.} Eszményei: haza, szabadság, egyenlőség, testvériség, jóság, lelkesedés a közösségért; gyűlöletének céltáblái: az arisztokrata klubok, a zsoké-klub nyegle gőgje, a kaszinói becsület, amely párbajjal méri a jellemet, a gazdagok szívtelensége, a képmutatás, mely elítéli a bukott leányt. Látni való: mind eszményeit, mind haragjának céltábláit a polgárság erkölcsi idealizmusa jegyében választja meg. Évről évre márciusi ódákat ír (mint valamivel később Szabolcska Mihály karácsonyi és húsvéti verseket, Csizmadia Sándor pedig május elsejei ódákat), pozitív formában adva elő azokat az elveket, amelyeket másutt szatirikus módon fejez ki. Eddigi hősei: a cézár, az udvaronc és a kóbor költő mellett most új hős jelenik meg verseiben: Jézus. Hozzá méri a világot, s a kedvezőtlen eredményt kesztyűként vágja az uralkodó osztály arcába. Legjobb verseinek tárgya: Jézus otthagyja a nevében pompázó világot (Jézus Karácsonyfája, A názáreti kaszinó, A kereszt-tördelő, Valaki jár a csatatéren, Föltámadás, Keresem az Istent). Pedig korántsem az ez idő tájt fellépő keresztényszocializmus alapján mond ítéletet a világról. Semmi köze a valláshoz. Csak tromfnak használja az evangéliumi erkölcsöt a fennálló igazságtalanságok ellen, a társadalmat igazában a haladó polgárság erkölcsei alapján ítéli meg.

Mindezt rendszerint szellemes ötletre épített, talpraesett szerkezetű, pompásan csattanó, lendületes dikciójú versekben teszi. Verselésének bravúros csengését és dikciójának pátoszát úgy hitelesíti, hogy sorait a francia költészettől tanult s a nálunk még ismeretlen enjambement-nal töri meg, és a természetes beszéd benyomását szolgáló, rövid mondatokkal frissíti fel. Az enjambement ugyanis nemcsak a verssorok zenei ritmusát töri meg, beszélgető jellege a költemény patetikus előadásmódjának is ellentmond, s a ritmus és előadásmód ez ellentétes áramai örvénylő mozgást támasztanak egy-egy strófában:

Bujósdit játsztak; kanyarogtak szerte

A faragott szentek közt; röpködött

Mind valamennyi, egymást majd leverte,

S mig meg-megbújtak a kereszt mögött,

Sapkájukat a vérző szegre tették.

Így játszottak soká. Ekkor, talán

Mert bús-mogorva arcom észrevették,

Továbbszaladtak, visszanézve rám ...

(Gyermekek a Kálvárián)

De századunk elején már akadnak, akik észreveszik e költészet korlátait: hogy Ábrányi azt hiszi, ha a gazdagok jók lennének, nem volna a világon semmi hiba; hogy a gazdagok szívtelenségét és a zsoké-klub párbajkódexét támadja a rendszer helyett, amely a parazita szívtelenségét lehetségessé teszi. Költői hatását az is csökkenti, hogy ha a nyomor és a gazdagság ellentétét ostorozza, felindulását inkább elvontnak, mint személyes élményből fakadónak érezzük. Egy magasabb osztálybeli ember lelkiismerete háborodik fel itt a szegények helyzetén, körülbelül úgy, mint a reformkorban egy haladó nemesé a jobbágysorson. Bátorságában volt valami kacér tetszelgés is, amit későbbi magatartása is bizonyít. Főképp az, hogy az Ady körüli háborúban – noha ifjúkorában Gyulai ellenzékéhez tartozott–már a konzervatív oldalon áll.

{508.} Ábrányi inkább a torkából, mint a szívéből énekel, inkább frappíroz, mintsem meghat, vagy felgyújt. Igazi eszköze a tiráda; egy-egy versének befejezése után szinte várjuk az összeverődő tenyerek csattanását. Hiányzik költészetéből az a tragikus megszenvedettség, az a belső rezonancia, amely Adyt oly megrendítővé teszi; csengéséből hiányzik a mélyen átélt érzés igazsága. Költői fejlődése megakadásának belső okai voltak. Már 1882-ben félt a kiszáradástól (Kiszáradt forrás előtt, Kiégett csillagok), 1894-ben megjelent kötetének pedig az Epilóg címet adta, noha utóbb még adott ki versgyűjteményeket.

Versei az érzelmek bizonyos fogyatékosságát mutatják: szerelmes versei általában alig emelkednek az emlékkönyvversek fölé, lírája csak akkor lendül fel, ha a közösségi eszmékért való lelkesedés táplálja őket, s mint láttuk, a személyes bensőség hiánya ezekben is érezhető. Művei zöme: eredeti és fordított operalibrettók s bravúros egyéb műfordítások (Don Juan, Cyrano, Sasfiók).