45. DARMAY VIKTOR (1850–1878)

FEJEZETEK

Első könyvét, a Felhők és csillagokat (1871) különös módon Gyulai Pálnak és Szemere Miklósnak, ez éppen nem rokon felfogású két írónak ajánlotta, "szeretete és tisztelete jeléül". E ténynek azonban különösebb jelentősége nincs: Schopenhauer, Büchner és Byron voltak kedvenc olvasmányai, tárgyilagosan igyekezett megítélni a párizsi kommünt, s szenvedélyes, szertelen, diszharmonikus egyénisége közelebb állt Vajda Jánoshoz, mint Gyulaiékhoz; szemben Gyulaiékkal, a nemzeti függetlenség és a köztársaság szenvedélyes híve volt.

A communeről című költeménye annyira küzd a kifejezéssel, hogy alig sejteni, mit akar mondani. Mindenesetre, a vers negyedik része, mely arra int, {509.} hogy ne ítéljünk könnyelműen, s az ötödik, mely szerint "A szabadság – miről ők álmodtak. | A világnak feltámadást" hoz: elfogulatlan gondolkodásáról és a kommunizmus iránt némi rokonszenvéről tanúskodik. Második és utolsó verseskönyve, az Újabb kötemények (1877) már egyénisége teljesebb kibontakozását és tehetsége ígéretes fejlődését mutatja. A kommünről huszonegy éves fővel vallott eszméinek azonban nincs benne folytatása; Darmay nem kommunista, csak republikánus, politikai gondolkodása körülbelül Ábrányiéval rokon. Közéleti szatírái szellemtelenek, szerelmes versei pedig közhelyszerűek, a 67-es rendszer és a Tisza-párt elleni versei az egykorú politikai élclapok színvonalán állanak. Több költői erő van Óh hogyha tudnám című versében, mely arra mutat, hogy volt benne lírai hév s ha tovább él, értékes költővé fejlődhetett volna. Különösen a vers utolsó négy sora fejezi ki meghatóan Darmay keserű rezignációját:

Óh balga végzet, mily ár forra bennem,

Mit ér? – Fölitta sár, homok ...

Nem én a törpe, amelyben születtem;

A kor hitvány és átkozott!

Darmay atyai barátja, Szemere Miklós egy okos és szellemes kritikájában (Újabb költemények, Egyetértés 1877. április 22–25.) azzal magyarázta Darmay egykorú el nem ismertetését, hogy republikánus verseket írt. De nem volt igaza. Ábrányi Emil és Palágyi Lajos, akik kegyetlen bírálatokat írtak róla, merészebben demokratikus nézeteket hirdettek s még a Budapesti Szemle sem hányta Darmay szemére republikánizmusát (A legújabb magyar lyra, 1866–1873. V. kötet. 1874. 9. sz.). A kritikusok mindnyájan kifejezésmódja művészietlenségét kifogásolták, és nem jogtalanul. Egy-két verse, nem több, mégis kiemelkedik nemcsak tulajdon költeményeinek, hanem az évtized átlagos verstermésének színvonalából is. Ezek arra vallanak, hogy Darmayban több érzelmi és eszmei mélység volt, mint amennyit fiatalsága és heves, fegyelmezetlen jelleme kifejezni engedett.