48. SZANA TAMÁS (1844–1908)

FEJEZETEK

A hetvenes, nyolcvanas évek irodalmi életének legkülönfélébb megmozdulásaiban vett részt. Nem irányuk vagy céljuk indította arra, hogy részt kérjen, munkát vállaljon bennük, hanem az ügyszeretet. Mondhatnánk önkéntes ügyvivője és ügykezelője volt ő az irodalmi szervezkedéseknek: többnyire a másod-harmadvonalbeliekének. Azokénak, akik – akarva nem akarva – kívül maradtak vagy rekedtek a hivatalos tömörüléseken. S ha ez a másod-{530.} harmadvonal egyúttal ellenzéki volt, úgy ellenzéki volt ő is, nem elvei, hanem helyzete szerint. Amidőn például a Petőfi Társaság 1876-ban ellenzéki szándékkal megalakult, buzgón adta nevét ő is a tetszetős ellenzékies szólamokkal megtűzdelt programhoz. A Társaság szervezeti életének megteremtésében és fenntartásában pedig a legnagyobb részt ő vállalta; ám buzgólkodott a Társaságért akkor is, amidőn az már az ellenzéki frázisokból is alig őrzött valamit s bevallottan a Kisfaludy Társaság előszobájának számított: midőn az a még kezdők, a közép- és fél tehetségek gyülekező helye lett. Évek során számos lapot szerkesztett: Figyelő (1871–75), Otthon (1875–76), Regélő (1876), Petőfi Társaság Lapja (1877–78), Koszorú (1879–82), Petőfi Társaság Évkönyve (1879) stb., áldozatkészen, majdnem ingyen valamennyit, de szürkén, jellegtelenül. A Petőfi Társaság második lapjának, a Koszorúnak színvonala például akkor emelkedett valamelyest, mikor a szerkesztői munkát tőle Ábrányi Emil és Palágyi Menyhért vette át.

Hasonló képet mutat kritikusi és értekező munkássága is. Népszerűsítő volt, közvetítő; a már megállapodott irodalomtörténeti és bírálati eredményeket adta tovább, hangolta át, a "művelt közönségnek", jól folyó, lelkes, de kissé szépelgő s minden egyéni vonást nélkülöző prózájában. S mert ekkoriban a magas eredmények is vajmi soványak voltak, még legigényesebb dolgozatait is túlélte (A két Kisfaludy, 1876; Tóth Kálmán életrajza, 1885; Magyar költők szerelmei, 1887; Újabb elbeszélők, 1889 stb.). Legjelentősebb írásaival élete utolsó szakaszában a művészettörténet területén találkozunk. De itt sem gondolatainak vagy irányának köszönhetőleg. Művészetközírói szerepének jelentősége az volt, hogy tárgyának szeretetétől átmelegített írásaival olvasóközönséget segített teremteni a műkritikának, a művészettörténetnek; hogy a képzőművészeti közírás meg az irodalmi élet közeledését, rokonulását ösztönözte.

Erre a kettős szerepre: a művészetközéleti ügyvivőére s a közvetítőére társadalmi-vagyoni helyzete, életformája és műveltsége egyaránt alkalmassá tette. Nemesi családból született, 1844-ben, Tiszafüreden; apja alispán volt. Mindenesetre Szana Tamásra maradt annyi vagyon, hogy nyugodt biztonságban éljen. Agglegény maradt: sokat utazott, főképp Németországban és Olaszországban; hangversenyt, tárlatot és színházat gyakran látogatott; író- és művészkörökben szívesen látott vendég volt; átmeneti típus a városban élő művelt nemesúr s a művészetrajongó értelmiségi polgár között. Pesten, 1908-ban halt meg.