A parlamenti pártok

A Szabadelvű Párt a nyolcvanas években még erősítette pozícióit; a közjogi viták az évtized első felében háttérbe szorultak, a parlamenti életben viszonylagos nyugalom volt, a Tisza-párti képviselők száma gyarapodott. A kormányzat az államgépezet tökéletesítésében is eredményeket tudott felmutatni: a közigazgatás részleges államosítása előre haladt, anélkül hogy a dzsentrit a megyei autonómiát illető érzékenységében túlságosan bántotta volna; a zsandárság pótlására megkezdték a csendőrség szervezését (1881); sor került a főrendiház reformjára (1885); az ellenzék befolyását, főképp a jobboldaliét, sikerült csökkenteni.

Az erőviszonyok megváltozására, a szabadelvű hegemónia bizonyos megrendülésére csak az évtized végén került sor, a merkantil és az agrárius ellentét kiéleződésekor. A merkantilista irányzat (képviselőit nemcsak a Szabadelvű Pártban látjuk) az ipar primátusát hangoztatta a nemzetgazdaságban; képviselték a magyar érdekeltségű nagyburzsoák s az iparban, kereskedelemben érdekelt nagybirtokosok. Az agráriusok viszont a hitelrendszert s a gyáripart akarták a nagybirtok érdekeinek alárendelni, s nem kizárólag, de többségükben a gr. Apponyi Albert vezette Mérsékelt Ellenzékbe tömörültek. (E párt 1881-ben alakult a korábbi Egyesült Ellenzékből; a szabadelvűeket jobbról támadta, a közjogi ellenzékhez tartozott s főként a városi és falusi középrétegekre támaszkodott.) Ellenzékben volt továbbá a 48-as pártból 1884-ben alakult Függetlenségi és 48-as párt; elsősorban a középbirtokosok egy részére támaszkodott, s Tiszáékat balról támadta. Követelte az önálló hadsereget, bankot és vámterületet, de – nacionalista, soviniszta megfontolásból – lelkesen helyeselte a {536.} perszonálunió eszméjét, vagyis korántsem bizonyult oly függetlenséginek és negyvennyolcasnak, mint beharangozta. S végül, az ellenzék sorait gyarapította az antiszemita párt, Istóczy Győző vezetésével. Istóczyék tevékenysége csupán az 1884-87-es országgyűlési ciklusra terjedt. Megjelenésük mégis elgondolkoztató: a kispolgári rétegek antifeudális, antikapitalista elégedetlenségét s indulatait igyekeztek nacionalista, antiszemita frázispuffogtatással levezetni.

A parlamenti pártok összecsapására, küzdelmére a hatalomért, hamar sor került. A harcok a nemzeti sérelmek körül kezdődtek, s legjobban 1889-ben, a véderő-vitában dúltak.

Ennek tengelyében az állt, hogy Tisza Kálmán, osztrák nyomásra, egy olyan törvényjavaslatot terjesztett az országgyűlés elé, mely a magyar állam újoncozási kötelezettségét nem a szokásos tíz évre, hanem egyszersmindenkorra megszabta volna. Ezúttal került javaslatba az is, hogy azok az önkéntesek, akik a német nyelvű tiszti vizsgán elbuknak, még egy évet szolgáljanak, büntetésből. A törvénytervezet körüli elkeseredett, olykor tettlegességgé fajuló vitákban a jó és a rossz elem, a jogos panasz és a ravasz taktikával szított nemzeti demagógia egymással elegyülten jelentkezett. Általában elmondható: a parlamenti pártok a nemzeti sérelmek felszításával is a maguk osztályuralmi céljait szolgálták; a megoldatlan társadalmi és politikai problémákról igyekeztek elterelni a közfigyelmet.

Tisza Kálmán kormányzati rendszere utoljára is végképp lejáratta magát, nemcsak a szabadelvűek, a közvélemény bizalmát is elvesztette. Más kérdés, hogy a kabinet – Tisza bukásának látszólagos, közvetlen kiváltó okául a nemzeti sérelmek szolgáltak; Tisza ugyanis belekényszerült az e kérdéskörbe tartozó honosítási vitába, s szavát, hogy kieszközli Ferenc Józseftől az agg Kossuth magyar állampolgárságának meghagyását, bármint szerette volna, nem tudta megtartani. Ráadásul, pártja egységét a merkantil-agrárius ellentét megbontotta; más választása nem lévén, 1890 márciusában a "szép távozás" manőveréhez folyamodott s lemondott. Bukása szimbólum is: a dualizmus kora egy viszonylag békés periódusának elmúltát jelzi. A későbbi fejlődés, mint látni fogjuk, már az imperializmus korát előlegezi.