A gazdasági élet főbb vonásai

Míg az ország függősége 1867 és 1880 között főleg a piaci kapcsolatokon alapult, a nyolcvanas években már inkább a tőkebehozatalon. A nem Ausztriából származó tőkeimport is megnőtt: a bankok és takarékpénztárak egymilliárd koronás alaptőkéje négyszeresére emelkedett. A tőkebeáramlás hatására a hazai nagyipar fejlődése meggyorsult (1881: első, 1890: második ipartámogató törvény), de annak árán, hogy az államháztartás deficitje, részint a háborús készülődés, az 1885-88-as bolgár válság következtében, hirtelen megnőtt. A költségvetés hiánya 1883-ban hárommillió forintra, 1886-ban már negyven-ötvenmillióra rúgott. A kormány a ráfizetés megszüntetésére a fogyasztási adók felemelését választotta eszközül. A szanálást a kiváló tehetségű pénzügyi államtitkár, Wekerle Sándor irányította. Intézkedései nyomán az államháztartás mérlege hamarosan egyensúlyba került, mi több, az 1891-es zárszámadás már némi nyereséggel büszkélkedett.

A helyzet még sem volt megnyugtató: a gazdasági életet agrárválság sújtotta. (Az iparilag fejlettebb európai országok épp a nyolcvanas években tértek át a szabadkereskedelmi irányzatról a védővám-rendszerre, minek következtében a magyar gabonaexport számos értékesítési piacát elvesztette.) A dekonjunktúra nyomása főként a törpebirtokra s a nemesi középbirtokra nehezült. A dzsentri ekkoriban lépett a végleges züllés, a deklasszálódás útjára, a nagybirtok viszont, élve a kölcsöngazdálkodás nagy áldozatokkal járó, de még reményekre jogosító lehetőségeivel, jelzáloghitel-igényléssel, ennek révén meg gépesítéssel, belterjesebb gazdálkodással próbált kiutat keresni. Végeredményben sikerrel; főképp a közép- és kisbirtokosok, továbbá a mezőgzdasági bérmunkából élők rovására. A következmény pedig: a kivándorlók száma ugrásszerűen megnőtt; 1880-ban még csak hatezren hagyták el az országot, 1893-ban már huszonhatezren.

A Tisza-kormány bukása, említettük, a viszonylagos nyugalom negyedszázadának elmúltát jelzi. Az a tapasztalat, hogy a 67-es alap őrzésének a {538.} parlamenti egypárturalom addig jó eszközéül bizonyult, valamint az, hogy a kormánypárt erejét egyrészt az agráriusok hatalmi vetélkedése, másrészt a közjogi ellenzék támadásai gyengítették meg, az állampolitika legfőbb vezetőit a taktika felülvizsgálatára serkentette. Két elképzelés alakult ki. Az egyiket az uralkodó s a leggazdagabb arisztokrácia támogatta; ez a Szabadelvű Párt Tisza-ellenes blokkjának a Mérsékelt Ellenzékkel való egyesülésében látta a megoldást: konzervatív parlamenti többséggel kívánta biztosítani a kiegyezési alapelvek fenntartását. A másik elképzelést a Szabadelvű Párt merkantilista blokkja hangoztatta: az ellenzék sorait, a szociális elégedetlenséget liberális engedményekkel kell megbontani, illetve kielégíteni. Ez a terv a pártok fúzióját, természetesen, elutasította, s a burzsoázia, általában a liberális közvélemény támogatásával számolt. Végül is középutas megoldás született, mint válságos időkben ez általában történni szokott; Ferenc József a merkantilistákhoz is húzó s a Mérsékelt Ellenzék soraiban is kedvelt gróf Szapáry Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek.