A szociáldemokrata és az agrárszocialista mozgalom

Az Általános Munkáspárt vezetőségében az osztályharcos irányzat a kilencvenes évek elején háttérbe szorította az opportunistákat. A mozgalom időleges fellendülésének az általános politika is kedvezett; a kormányzati szervek egyelőre engedékenységet tanúsítottak bizonyos szociális követelések iránt. A Munkáspárt ekkor tette magáévá a nyolcórás munkaidő, a munkabérrendezés, a munkásvédelem s a szakszervezetek megalapításának követelményét. A tömegek öntudata is nőtt: 1890. május 1-én a fővárosban hatvanezren tüntettek, majd néhány hónappal később, 1890 decemberében megalakult a Magyarországi Szociáldemokrata Párt.

A párt megalakulásakor kiadott elvi nyilatkozat a szociáldemokraták végső célját a munkásosztály felszabadításában jelölte meg, a legfontosabbról azonban, a politikai hatalom megragadásáról a nyilatkozat hallgatott, amint {542.} arról is, hogy Magyarországon a polgári forradalom még nem fejeződött be: az ország nem önálló, a nemzetiségi- és az agrárkérdés megoldatlan. A nyilatkozatban a földosztás célkitűzését, az egyházi birtok államosításának s a szövetkezetek elsőbbségének eszméjét is hiába keressük. Mindenesetre, a jövő szempontjából hasznosnak bizonyult, hogy az alakulási kongresszus munkálataiban, a nyilatkozat kidolgozásában agrárküldöttek is részt vettek; az agrárszocialista mozgalmak, ha később elszigetelődtek is, az ország politikai életének számottevő, a kormányzatnak komoly gondot okozó tényezői voltak. A dolgozó parasztság zöme ugyanis a nyolcvanas évek válság-periódusában a félproletár vagy a nincstelen mezőgazdasági munkás sorába süllyedt le; 1890-ben már öt és félmillióan éltek mezőgazdasági-félproletári sorban, az agrárproletárok a lakosságnak már húsz százalékát tették. Ez magyarázza, hogy a Szociáldemokrata Párt balszárnya a kilencvenes években állandó és rendszeres kapcsolatokat épített ki az agrárszocialistamozgalmakkal, főképp az Alföldön s Arad környékén.

Az agrárszocialista mozgalom szervezettsége nőttön nőtt; 1891. május 1-én például a Viharsarokban, Orosházán került sor véres tüntetésre, Békéscsabán majdnem ugyanez történt. Május-júniusban Arad, Békés, Csanád és Csongrád megyében volt forrongás, 1894-ben meg Hódmezővásárhelyt. Szántó Kovács Jánost, az agrárszocialisták helyi vezetőjét ekkor ítélték öt év börtönre. Ugyanekkor mondta a végső szó jogán: "Tudom, hogy azt, amiért küzdök, én nem fogom elérni, de egy fát akarok ültetni, amely a jövőnek hajtja a gyümölcsét."

Az agrárszocialista mozgalmak gyors fellángolását az államhatalmi szervek már a Wekerle-érában is a Szociáldemokrata Pártnak tulajdonították: a pártra egyre súlyosabb nyomás nehezült. Ez a frakciózásnak kedvezett; a betegpénztáriak, akik a pártalapító kongresszuson a vezetőségbe ismét beférkőztek, szorgalmazták az osztályharcos agitáció csökkentését. A baloldali szociáldemokraták szakítással válaszoltak az árulásra, s Aradon, 1894-ben megalapították a Magyarországi Szociáldemokrata Munkáspártot.

A mozgalom megosztottsága, természetesen, nem erősítette a munkásosztály akcióegységét. Tudták ezt a baloldaliak is, ezért kezdeményezték még a pártszakadás évében a két párt egyesítő kongresszusát. Az új pártvezetőségből sikerült kiszorítani a betegpénztáriakat; a baloldaliak elérték még azt is, hogy az új pártprogram tartalmazza a politikai jogok megszerzésének, továbbá a társadalmi struktúra gazdasági, politikai és erkölcsi megváltoztatásának, valamint a városi és a falusi dolgozók szövetségének elvéi. Az agrárszocialista mozgalmak szempontjából azonban ennek a kongresszusnak is gyengéje volt, hogy a földkérdést a II. Internacionáíé (1889) útmutatásai szerint, mechanikusan ítélte meg: nem vette figyelembe, hogy Magyarországon elsősorban földosztásra lett volna szükség.

A Bánffy-terror éveiben mind a szociáldemokraták, mint az agrárszocialisták mozgalmát az erők nem szerencsés megoszlása, a vezetés gyengesége jellemezte, csaknem szöges ellentétben az osztályharc egyidejű, spontán lendületével. Az 1896-97. évi sztrájkok ugyanis már futótűzként – népmozgalomként terjedtek az országban, olykor földrajzi egységek, olykor iparágak szerint. Mi több: a legnagyobb ipari sztrájkok egybeestek az agrárszocialista tömegmegmozdulásokkal, például 1897-ben, a tizennégy megyére terjedő arató-{543.}sztrájkkal, melyben, megbízható számítások szerint körülbelül tízezer földmunkás vett részt.

A Szociáldemoktata Párt végül is alkalmatlannak bizonyult a népmozgalmak, az osztályharc irányítására. A betegpénztáriak újabb frakciózása következtében a pártvezetőség egysége 1895-ben ismét megbomlott. A radikálisok, Silberberg Ignác vezetésével, szakítottak ugyan az opportunista szárnnyal, de elkülönülésük nem volt tartós: Silberberget 1896-ban letartóztatták, a többiek pedig visszatértek a "hivatalos" pártba, melynek vezetését hamarosan az opportunista Weltner Jenő és Garami Ernő kaparintotta kézbe. Fokozta még a párt válságát, hogy a radikális agrárszocialisták Várkonyi vezette csoportja 1897-ben elszakadt a mozgalomtól, s az alföldi szegényparasztságra támaszkodva megalapította a Független Szocialista Pártot. Az osztályharc állását tekintve ez nemcsak az erő jele volt, hanem a gyengeségé is; az új párt, jóllehet Garamiékhoz képest egyrészt baloldalinak számított, másrészt az anarchizmus talajáról harcolt a marxizmus ellen, vezetésében vallásos, paraszti-demokratikus ideológia érvényesült: programjára főképp a kispolgári eszmék nyomták rá bélyegüket; jellemző, hogy a helyi szervezetekben jelentkező földosztó tendenciákat a párt vezetősége következetesen elítélte.

A szociáldemokraták s a független szocialisták mozgalma tehát, különbségeiket, ellentéteiket is figyelembe véve, arra figyelmeztet, hogy a századvégen már-már esedékes volt a társadalmi struktúra gyökeres megváltoztatása. Az pedig, hogy az uralkodó osztályok diktatúrája hovatovább lehetetlenné tette az osztályharc legális eszközökkel való folytatását, a gazdasági és a társadalmi viszonyok – a politikai élet alapos átalakulását előlegezte: a munkásosztály még erősebb elnyomásának, a fokozottabb terrornak, az imperializmus korának kezdetét.