| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A hetvenes évek az európai képzőművészet nagy korszakváltásának az ideje, lényegében ekkor fordult a képzőművészet iránya a modern törekvések felé. A plein air piktúra útja logikusan vezetett az impresszionizmushoz. Monet, Manet, Renoir, Degas, Pissarro, Sisley piktúrája már iskolaként képviselte az új festői irányt, és az impresszionisták hatása – ha kezdetben nem is értették meg őket, ha képeik a gúny és a nevetség tárgya voltak is – tüneményes gyorsasággal végiggyűrűzött az európai piktúrán. Fényfestésük, varázsos koloritjuk, nemes lírájuk új színekkel gazdagította a festészetet. Ha felléptük után tovább vegetált is még a retrográd akademizmus, a harc eszmeileg eldőlt a modern törekvések javára. Ám az impresszionizmus dicsősége is mindössze egy évtizedig tartott. Alighogy kezdték megérteni őket – fő képviselőjük, Claude Monet még el sem jutott fő művei megfestéséig –, néhány forradalmi társuk már túlhaladta őket. Georges Seurat végletig fokozva a színek világításbeli fokozatainak elemzését, eljutott a tudományos optikai elveken alapuló divizionizmusig (pointillizmus), és ezzel az impresszionizmus fő jellemvonását, a benyomást, a pillanatnyi érzelem rögzítését az intellektuális racionalizmussal váltotta fel; Paul Cézanne az impresszionizmus keresett pillanatszerűségével szemben az állandóság, a szilárdság elvét, az elveszett kompozíciót élesztette újjá, megtartva az impresszionizmus fényfestésének és valeur-gazdagságának a vívmányát; Paul Gauguin újra a mítosz és a homogén stílus keresését tűzte zászlajára; a divizionizmusból és a drámai realizmusból induló Van Gogh pedig mindent átlelkesítő szubjektivizmusával és vívódásával az expresszionizmus megteremtőjévé vált.
{591.} A posztimpresszionizmus három nagy képviselője, Cézanne, Gauguin és Van Gogh fellépte után a továbbfejlődés útja szétágazott. A Gauguin dekoratív-szintetizáló stílusából kiinduló un. Nabis-csoport (Bonnard, Vuillard, Denis) a szecesszió franciaországi változatát teremtette meg. Toulouse-Lautrec nyers emberlátása Picasso útját egyengette. A századvégi irodalom és filozófia hatására festői iskolává nőtt a szimbolizmus (Odilon Redon, James Ensor). A 20. század első éveiben pedig nyomon lehet követni a legújabb festői törekvések kibontakozását. Pablo Picasso 1903-4-ben festette kék korszakába tartozó, tragikus sugallatú képeit, majd 1905-ben alkotja meg a modern piktúra utolsó harmonikus, a szépség törvényei szerint rendeződő fejezetét: a cirkusz-tematikájú, áhitatos képei rózsaszín korszakát. Ezekben az években Georges Rouault – Daumier és Goya örökét vállalva – a kapitalista világ könyörtelen kritikusává szigorodik, Henri Rousseau pedig az álom és a realitás határmezsgyéjén festi naivan primitív, ám szuverén hangvételű festményeit. 1905-ben pedig kezd már csoporttá szerveződni Henri Matisse vezetésével az első ízig-vérig modern "izmus", a fauvizmus (Derain, Vlaminck stb.).
A kor művészi problémáival a leggyorsabban megbirkózó francia festészet tehát a hetvenes évek realizmusától és impresszionizmusától az "izmusok" koráig jutott el. Ha a többi ország festészete lassabban követte is a francia példát és erősebben kötődött a századforduló idején egyetemes stílussá vált szecesszióhoz, lényegében ugyanazt az utat járta végig, mint a francia festészet. A norvég Edward Munch, a német "Die Brücke" csoport jelentkezése egyaránt arra utal, hogy az európai piktúra elérkezett az "izmusok" problémaköréhez.
A század utolsó évtizedeiben a szobrászatban és az építészetben is megtörtént a korszakváltás. Auguste Rodin lírai plasztikája, Adolf Hildebrand intellektualizmus a vagy Aristide Maillol vérbő formázású, mediterrán ihletettségű újklasszicizmusa a modern plasztika alapjait teremtette meg. Építészetben pedig a Chicagói iskola (Suliivan, Frank Loydt Wright), a francia mérnöképítészek (Eiffel, Perret) és a szecesszió építészetének képviselői közül kialakuló funkcionalista szárny (Peter Behrens, Van de Velde) munkálkodása révén a fejlődés eljutott a modern építészet küszöbére.
A magyar művészet fejlődése ugyanez időben sokágú és ellentétes tendenciáktól terhes. A korszak elején Munkácsy Mihály romantikus realizmusa, Paál László barbizoni ihletettségű tájfestészete és Izsó Miklós ízes plasztikája képviselte a haladást, ám Szinyei Merse Pál főművében, a Majálisban (1872) a franciákkal már úgyszólván egyidőben jutottunk el a modern festői törekvések első nagy problémakörének, a plein air festésnek a megértéséig. Bár a hivatalos Magyarország reprezentatív festője a müncheni akadémizmus hű képviselője, Benczur Gyula volt; a kiállítások falait elözönlötte a müncheni anekdota-piktúra "magyarított" tucatterméke; bár a szobrászatban nem a monumentális érzékű Fadrusz János, hanem a neobarokk-akademista Zala György kapta a legnagyobb megbízásokat és az építészetben Ybl Miklós nagykultúrájú neoreneszánsz stílusa mellett az építészeti gondolatot megcsúfoló, retrográd szellemű eklektika uralkodott – mégis: a kilencvenes évektől kezdve a fejlődés ütemét a haladó törekvések határozták meg. Lechner Ödön felléptével eredeti hang jelentkezett az építészetben is, a szecesszió {592.} nemzeti hangvételű változataként. A nagybányai festőtelep megalakításával pedig már iskolává is szerveződött a modern szellemű, haladó piktúra a retrográd irányokkal szemben. Hollósy Simon lírai realizmusa, Ferenczy Károly dekoratív és plein air törekvéseket egyesítő, intellektuális művészete példázza a modern szellemű nemzeti festészet kibontakozását. A nagybányai mozgalom etikai hatása több haladó művész útkeresését segíti. Kernstok Károly, Fényes Adolf, Vaszary János és a magányos Mednyánszky László munkássága egyaránt a haladó törekvések megerősödését tanúsítja. Rippl-Rónai József pedig, a Nabis-csoport megbecsült tagjaként, még szorosabbra fűzte a modern európai és magyar festői törekvések közötti kapcsolatot, mint volt ennek előtte. Művészetében a magyar festészet eljutott a posztimpresszionizmushoz.
A századforduló éveiben a magyar művészetre is hatott a szecesszió nemzetközi áramlata. A 20. század első éveiben pedig kezdenek kibontakozni a modern magyar művészet jellegzetes irányai is: Lechner mellett dolgozik a modern építészet első magyar képviselője, Lajta Béla; a nagybányaiak között érlelődik a "neosok" mozgalma, amely majd a "Nyolcak" megalakulásához vezet; kezdik megtalálni sajátos útjukat az alföldi festők, – és fő műveit festi már a kor legeredetibb magyar festője, Csontváry Kosztka Tivadar.
Munkácsy Mihálytól – Rippl-Rónaiig, Szinyei Mersétől – Csontváryig, tehát a romantikus realizmustól s a plein air piktúrától a posztimpresszionizmusig és az expresszionizmusig ível a magyar képzőművészet egykorú útja. Láthatjuk: a szóban forgó periódus nemcsak Európában, hanem Magyarországon is a művészettörténeti nagy sorsfordulóknak – a modern művészet kibontakozásának az időszaka.
| Irodalom | TARTALOM | Irodalom |