55. AZ ÚJ TÁRSADALMI TUDAT JELENTKEZÉSE A LÍRÁBAN

Soha akkora különbség írócsoportok sorsa közt, mint a század utolsó harmadában a "népnemzeti" és az ellenzéki írók sorsa között. Arany János vagyonos, előkelő hivatalnok, Gyulai Pál egyetemi tanár, főrendiházi tag stb., Szász Károly miniszteri tanácsos, majd püspök, Lévay József alispán, Arany László a Földhitelintézet igazgatója, és így tovább. Ők az urak az Akadémián, a Kisfaludy Társaságban, befolyásuk teljes a minisztériumban, az egyetemen, a középiskolai tanárság s mindezek révén a közvélemény fölött. S míg ők anyagi és erkölcsi javakban bővelkednek, a másik oldal írói többnyire ínséget látnak: Vajda János a "szabad író" nehéz igáját húzó hírlapíró, Reviczky Gyula éhhalállal küzd, Komjáthy Jenő az ország és a társadalom szélére száműzve a legnagyobb szegénységben él, Tolnai Lajos, Kiss József, Rudnyánszky Gyula, Zempléni Árpád, Inczédi László a leglélekölőbb, leggyötrelmesebb nyomorral küzdenek; Mikszáthot szegénysége arra kényszeríti, hogy évekre elváljon a feleségétől; a kor levegőtlenségét illusztrálja Dömötör János meg Péterfy Jenő öngyilkossága, Darmay Viktor korai halála, Hevesi Lajos (1843-1910) disszidálása a német irodalomba. Alig is akad köztük, aki ki ne fakadna igazságtalan, szörnyű sorsa ellen. Vajda János megbánja, hogy nem maradt Vaálon erdőkerülő, s hatvanadik éve körül kész volna felcserélni az íróságot egy erdészi állással.

Íróink elpanaszolják, hogy a megszólalás, az elismerés és a jutalmazás fórumait néhány klikk bitorolja, csak a társadalmi rang vagy a meggyőződéstelen csúszás-mászás tud érvényesülni, a napilapok irányáról meg a pénztőke dönt, túlnyomólag a mágnásvezérek programjához igazodva. S tetézte a bajt, hogy hiányzott oly érdeklődő közönség, mely e fojtogató erők szorítását enyhítette volna: sem a vagyonilag és műveltségileg már lehanyatlott nemesség, sem a még csak magyarosodni kezdő polgárság nem nyújthatott elegendő támaszt az írónak. Még nyomasztóbbá tette a helyzetet, hogy nagy nemzeti mozgalmak híján az irodalom nem képviselhetett olyan törekvéseket, aminők a reformkorban vagy akár a Bach-korszakban jelentőséget és népszerűséget kölcsönöztek neki. Ilyen körülmények közt a szabad foglalkozású író sorsa, mecénás és biztos állás nélkül, alig lehetett más, mint megalázottság és fuldoklás a nyomorban. Mivel pedig 1848 után a születési kiváltság nem volt többé magától értetődő; továbbá, mivel a kapitalista {594.} gazdagság látványa rendkívül megnövelte az életigényeket, s a vallási hit szétfoszlása következtében nem volt, ami a szegénységben való megnyugvásra nevelt volna, érthető, hogy a nyomort a századvég embere nem viselte el, sem mint egy örök társadalmi rend velejáróját, sem mint Isten rendelését, hanem meghasonlottan, elkeseredve, lázadozva tűrte. S a maga szenvedésében az új polgári társadalom tökéletlenségét látta: rájött, hogy a liberalizmus nem valósította meg a francia forradalom ígéreteit. S mivel a természettudományok egyik fő tanúsága az volt, hogy a világ vak erők játékának van kiszolgáltatva, kétessé vált az a remény is, hogy az ész és a tudomány boldogságot hoz az emberiségnek. A mondottakban van a magyarázata, hogy az irodalmat elönti a pesszimizmus rendszerré épült világnézete.

Az ínséggel küzdő írók – akik persze, többé-kevésbé azért kerültek ínségbe, mert szemben álltak a hatalommal – másképp látják a világot és az irodalmat, mint a napfényes oldalon sütkérezők. Ezek, mint a 67-es rendszer gazdái, felelősnek érzik magukat az állapotokért, és magatartásukat alávetik a rendszer érdekeinek, azok őszintén hangot adnak elégületlenségüknek, s rámutatnak a rendszer bűneire. Ezek művészi eszményképéhez hozzátartozik az érzelmek józan mérséklete, a lélek és benne a képzelet fegyelmezettsége, a küszködő fiatalok viszont becsülték a szilaj szenvedélyt, a féktelen bátorságot, a merész fantáziát. Szemükben a művészet alapvető értéke az egyéniség és legkülönb műfaj a líra. S az elégületlenség és az "álom" megint érzésekkel tölti meg a lírát, amely a "népnemzeti" irányban már-már kiszáradni látszott. A líra serlege kezd megint megtelni panasszal, haragos fájdalommal, égi és földi aspirációkkal.

A kiegyezés-korabeli költészetnek tehát két gyújtópontja van: az egyik a "népnemzeti" iskola, a másik az új irány költészete. Amannak képviselőit rokonszenvük a nemességhez fűzi, emezek kezdik a nagyvárosi polgár, sőt proletár szemével nézni a világot; amazok megelégedetten figyelik a viszonyokat, s bírálatuk nem több, mint a gazda zsörtölődése, ezek alapjában elégületlenek, s a szépséggel, amelyet keresnek, a világ bántó hibáit szeretnék letakarni, hasztalan; amazok szemében a költészet fő értéke a nemzeti tartalom és jelleg, emezekében az európai, az általános emberi, illetve egyéni; amazok a nemzetit a népi ízek felszívásával akarják biztosítani, emezek el akarnak szakadni a falusiasnak, provinciálisnak érzett népiességtől; amazok "naiv realizmus"-sal veszik tudomásul a külvilágot, emezeket a végső kérdések érdeklik.

Ez az ellentét még fokozódik a hetvenes évek második felétől, mikor irodalmunkban a differenciálódás egy újabb, második hulláma figyelhető meg. A nemzeti irányú irodalom ekkoriban elsorvad, illetve polarizálódik; képviselőinek túlnyomó része – elveszítve érdeklődését az emberiség és az általános emberi iránt – bezárkózik a provinciálisba, a nemzetinél szűkebb: a néprajzi különösségek rajzába; másrészt meg keletkezik egy költészet, mely a nemzetinél is szélesebbet, az egyénit, illetve az elvontan általános emberit keresi.

Arany János Kozmopolita költészet című költeménye (1877) óta az utóbbi irányt kozmopolitának volt szokás nevezni. Arany versének célzata nem teljesen világos ugyan, de a kísérő levélből, amellyel költeményét közlésre elküldte, kiderül, hogy a vers a "népnemzetitől" elpártoló, új költők ellen {595.} íródott. Ezek ugyanis kerülték a népies ízt, a konkrét képzeteket, hajlamosak voltak az elvont fogalmi beszédre s ritkán írtak a hazafias érzés inspirációjára.

Persze, mindez nem volt ok arra, hogy a kozmopolitizmus bélyegét süssék a költői megújulás képviselőire. Hiszen, ha a "népnemzeti" mindig nemzeti is, a nemzeti nem szükségszerűen "népnemzeti". A vád mégis évtizedekig napirenden maradt, már csak azért is, mert az új költők vállalták a megbélyegző címkét; persze, nem a szó mai politikai értelmében, hanem abban, hogy ők nem hajlandók a "nemzeti" vagy a "falusi" vagy épp a "néprajzi" szűk keretébe záratni magukat, hanem általános érdekű, nagy gondolatokat akarnak kifejezni. Sőt, a vád idővel komorabb színezetet és agresszívebb hangzást kapott. Míg ugyanis a hetvenes években tulajdonképpen csak a "népnemzetitől" elpártolt irodalmat és csak az irodalmat érte, a kilencvenes években már egy egész társadalmi réteget vett célba: az ország fővárosa, az újonnan beolvadt polgárság és annak irodalma, mint az új, idegen áramlatok képviselője ellen irányult. A századvégen ugyanis egyrészt a kiegyezést követő nemzeti biztonságérzés már nagyzási mániává, türelmetlen, önhitt nacionalizmussá fajul, másrészt az uralmát féltő birtokosnemesség akkor már féltékenykedik a feltörekvő polgárságra, s ezt "kozmopolitizmusa" címén igyekszik visszaszorítani. Ezentúl hát az úgynevezett városi irodalom kapja a "kozmopolita" bélyegzőt. Vajda János és Asbóth János még azért buzdít a nyugati kultúra meghódítására, hogy nagyok lehessünk, Palágyi Menyhért szerint már oly nagyok vagyunk, hogy nem szükséges törődnünk a Nyugattal, mások elzárkózást hirdetnek, Beöthy Zsolt pedig még a fővárost is eltaszítja magától. Ezzel az elfogult és agresszív felfogással szemben a "kozmopoliták" a nyugati civilizáció elsajátítását, az európait, az örök emberit, a haladást, az intellektualitást követelik, épp a nemzeti műveltség érdekében.

Igazában persze sem Reviczkyék, sem Ignotusék nem voltak kozmopoliták, és sem ez a csúfszó, sem a "városi" jelző nem ragadott meg semmit az új költői irány lényegéből. Míg az ötvenes évek irodalomteoretikusai szabatosan és egyértelműen megfogalmazták, hogy mit tartanak helyesnek, az új irány nem alkotta meg a maga egységes ideológiáját, hívei csak azt érezték valamennyien, hogy a "népnemzeti" irány szűk és provinciális, saját megkülönböztető jellegüket pedig a nagy gondolatok, az általános emberi vagy a társadalmi haladás kifejezésében, tehát a perspektíva kitágításában látták.

Az új költészet legjelentősebb kritikusai: Asbóth János, aki már a hetvenes években átgondolt koncepció alapján fordul a "népnemzeti", illetve a népiesség ellen, Palágyi Menyhért, aki körülbelül 1887-1897-ig az úgynevezett "filozófiai iskola" vezető kritikusa, majd Ignotus, aki 1892-ben lép a nyilvánosság elé, mind megegyeznek abban, hogy, bár Petőfit és Aranyt nagyrabecsülik, a "népnemzeti" irányt elavultnak és provinciálisnak tartják. Asbóth például elismeri a népiesség jogosultságát a negyvenes, ötvenes években, mikor ez a népfelszabadítást, illetve a nemzeti felemelkedést szolgálta. Ezért írja: "ma a magyarosság áthatja a nemzet legkultiváltabb osztályait és ma arról van szó, hogy a magyarosságot a lehető legnagyobb kultúrai színvonalra emeljük. Ebben a népiessel való kacérkodás, a népies eszmekörre, a népies fordulatokra és szólamokra törekvés csak hátrányunkra lehet. Magas civilizációvá kell ma azt feldolgoznunk, amit a negyvenes években {596.} a népből merítettünk", kulturális fölényre kell törekednünk (Elkésett csemete, 1879). Tehát épp a nemzet érdekében kell szakítani a "népnemzetivel".

Az általános emberire való törekvés; mellett azonban még egy ösztönös törekvés figyelhető meg: törekvés a romantikusra. Ennek legnagyobb képviselője Vajda János, aki még Vajda Pétertől és 48-as élményeiből hozza, illetve a maga hősit és nagyszerűt szomjazó egyéniségéből teremti vérbő romantikáját, s akit 1869-től kezdve a fiatalok mindinkább vezérüknek ismernek el. A hetvenes évektől aztán szakadatlan folyamát látjuk a hétköznapinál szebbre- és magasabbra-törekvésnek. E magasabbra-törekvés képviselőinek közös újszerűsége a "népnemzeti" iskolával szemben, hogy nem érik be ennek józan, világos, sőt olykor szürke szemléletével, színesebbet, emelkedettebbet, stílrealizmus helyett stílromantikát keresnek; írókban és olvasókban jelentkezik ugyanis valami ösztönös igény a rendkívülire, a kalandra, az erős és szokatlan emócióra.

A szóban forgó évtizedek költőit a tág értelemben vett hithez való viszonyuk osztja két csoportra: a forradalom és szabadságharc bukása ránevelte az új korba átlépő nemzedéket, hogy kiábrándult, hűvös józansággal figyelje a dolgokat; ez a kiábrándult, de nagy felelősségérzésű nemzedék alkotja a "népnemzeti" iskolát. Azok a fiatalabb nemzedékek azonban, amelyek 67-től már a viszonylagos nemzeti függetlenségben nevelkedtek, természetesen nem tudtak kiábrándultságban élni, s nem érték be a józan munkafegyelem ideáljával, mint legértékesebb életlehetőséggel, hanem megint valami színesebb, emelkedettebb életszemléletre: új hitre, illúzióra, "álom"-ra vágytak. Ami újat találunk 67-től kezdve költészetünkben, az mind a lélek szabadabb szárnyemelési kísérlete. Az egyik csoport holmi határozatlan szocialista utópiában találja meg a lelkesítő illúziót (legalábbis addig, míg a proletáriátus szervezkedése meg nem riasztja őket), egy másik a transzcendensben, illetve a lélek titkos tájaiban a magasabb szépséget.

Nagy és maradandó értéket alig-alig alkotnak. Legtöbbjükben van valami hamis, valami hatásvadászó, olykor színpadias, valami alsóbbrendűen romantikus. Ábrányiban például túlteng a retorika, Endrődiben meg sok a cicoma. Oly világnézeti ingadozást is észlelünk legtöbbjüknél, aminő a "népnemzeti" iskola költőinél elképzelhetetlen. Reviczky hangulatai és nézetei ellentétek közt himbálnak; Endrődi a materializmustól a kuruc nótákon keresztül az istenhitig jut; Rudnyánszkyban a vallásosság, a szocialista felfogás, a nemesi elfogultság váltogatják egymást, Zempléni Árpád a Vajda János-i intellektuális költészet hirdetésétől a vogul medvedalok átdolgozásáig, a szocializmussal való rokonszenvtől a turanizmusig bolyong.

A csoport e sokszínűségének, egyes tagjai belső ingadozásának magyarázata az, hogy míg a "népnemzeti" iskola a még szilárd társadalmi helyzetű és világnézetű birtokos nemességből nő ki, ezek az új költők már egy rohamos átalakulásban levő országban és a nemesség hanyatlásának, deklasszálódásának korában bontakoznak ki, sőt, jórészt ebből a hanyatló nemességből is származnak. Vegyük ehhez, hogy a szóban forgó költők, külső és belső okok következtében, el is távolodnak osztályuktól, s Pesten többnyire értelmiségi-félproletár életet élnek. A századvégen egyébként Európában másutt sem úr egyetlen áramlat, a legellentétesebb törekvések és felfogások küzdenek egymással (az egyház ortodox és modernista iránya, szocializmus, {597.} Schopenhauer, Darwin, Nietzsche, Spencer, Tolsztoj stb.), mihelyt tehát egy ember kikerül osztálya gravitációs köréből, s útját maga kezdi keresni, a legkülönbözőbb hatások alá kerül, ezek pedig váltakozva szállják meg lelkét, káoszt, bizonytalanságot idézve elő.

Ha mármost a fejlődést Aranytól Ady felé tartó vonulatnak tekintjük, s Adyban, többek közt, a szubjektivizmus diadalát látjuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy az Arany utáni fejlődés első szakaszában oly neoromantikus költők állnak, akik a retorika segítségével nyelvileg a "népnemzeti" fölé emelkednek, de nem tudnak erős hangulati atmoszférát teremteni; a második szakaszban a szűkebb értelemben vett modernek, akik abban különböznek a retorikus költőktől, hogy műveiket amazokéhoz képest érzelmibb élmények táplálják. Persze, ők is csoportokra oszlanak, aszerint, hogy milyen lelki anyagból érlelik meg verseiket. Vannak köztük költői a kérdező gondolatnak (ez irányulhat a végső "miértekre", és irányulhat a társadalomra is) és vannak költői a hangulatnak. Természetesen, ez a két csoport egymástól nem választható el élesen. Voltaképp mindkét tendencia megvan majdnem minden modern lírikusban; hiszen például Reviczky a filozófiai iskola tagja, de egyszersmind a hangulat költője, Palágyi Lajos filozófus is, meg a szocializmus költője is, Komjáthy és főképp Vajda meg éppen mindegyik csoporttal érintkezik. Érthető ez: mindnyájan ugyanannak a modern költői családnak tagjai.